Nemzeti Színház

Azt még az ellenlábasai sem vitathatják el, hogy Schwajda György éles eszû és makacs akaratú ember. Bár e két érdeme sokszor fordult a visszájára, egyik nélkül sem hozhatta volna tetõ alá a Nemzeti Színház épületét. Nem kétséges, hogy e tette révén fennmarad majd a neve. Vagy úgy, hogy a tanulóifjúság csoportjai hordanak koszorúkat hálatelt szívvel az eljövendõ Schwajda-szobor lábához - vagy úgy, hogy a város- és könyvtárgyújtogatóknak kijáró kétes hírnév lesz az osztályrésze: odaégetett egy állítólag össznemzeti teátrumot a ferencvárosi prérire. Mivel Schwajda írói és színházi pályája várhatóan elválik immár a Nemzeti lététõl, szükségtelen, hogy az a korántsem túl nagy számú embercsoport, amelyet érdekelt és érdekel a "Nemzeti-ügy", a továbbiakban is e monumentum szapulásával vagy dicséretével, illetve az építtetõ merényletével vagy virtusával foglalkozzék. Hónapokkal a premier után már A vihar kritikai visszhangja sem különösebben fontos. De azért rögzítendõ tény, hogy Schwajda György - mint kétségtelenül éles eszû és makacs akaratú ember - búcsúzóul jól befûtött nézõnek, kritikusnak egyaránt az új Nemzetiben - eltüzelve William Shakespeare nevezetes búcsúdarabját.

A hivatásos bíráló törheti a fejét, miként mondja el hitelesen és kulturáltan, hogy ez a minősíthetetlen színvonalú, dilettáns képzelgésektől sújtott, dögunalmas produkció a Nemzeti Színház megépítésének körülményeitől, fogadtatásának disszonanciáitól függetlenül, önerejéből csapnivaló - s ha mégis akad közös tő épület és előadás között, akkor ez a dirigáló Schwajda éles esze és makacs akarata. Hiszen mi mással lenne magyarázható dráma és színház ízekre szedése, mint a művelt és karakán alkotó elemző és megmutató szándékával: felfogásom szerint így működik A vihar - és (színvonala, korszerűsége révén) erre képes ez a színház. Miért emelkednének és süllyednének a semmibe az ízenként funkcionáló, világot jelentő deszkák, ha nem azért, hogy lássa a nemzet, mit kapott az adógarasaiért? Az nyilván nem lehetett cél, hogy a megnyíló mélység üregeiben nehezen hallható-érthető szavú színészek ágáljanak, bizonyára abban reménykedve, hogy A vihar valamelyik fordítását úgyis kívülről tudja a néző. Mi másért seregelnének a reflektorok, fényikonokat és piktogramokat verejtékezve magukból, mint a modern színházi elektronika istenének dicséretére? Mi egyébért szemlélné Prospero egy szimbolikus-mitologikus jelenet élőképében a bábszerűen mozgatott színes figurák hátsó felét, ha nem a sziget varázslójának különleges nézőpontját demonstrálandó?

Nagy-Kálózi Eszter és Vida Péter | Fotó: Katkó Tamás

Ha a totálisan üres és értelmezetlen szépség és elegancia érték, akkor a Schwajda rendezte A vihar nem értéktelen. Ha a pazar pászmákban felragyogó fehér (egy bohócos jelmez fehérje) még önmagát mint fehéret sem jelenti, Watteau-t pedig csak adakozó nagyvonalúsággal lehet a látottakba belerángatni, akkor az est vélhetően tudatos éjszakai fényeiben új színek új tartománya gyúlik ki. Ha padok, padozatok szintképző fel-le járásának nesztelensége lehet elvontan esztétikus, akkor ebből bőven részesül a publikum. Ha a teljes színpadnyílás eltakarására elégséges, ruhatárnyi öltözék - "ál-ruha", szerep-ruha - kódolatlan-dekódolatlan lomtári általánosságában - a játék során tényleges szerepet nem nyerve - lehet a színház emblémája, egyben a csodatétel, létmegoldás (mint "beöltözés") és a búcsú (mint "le- és kivetkezés") jelképe, akkor a Nemzeti Shakespeare-je messze felülmúlja Shakespeare kezdésről és bevégzésről szőtt mondatait. Ha a színházban az intertextualitás, azaz az interteatralitás azt jelenti, hogy mások rendezte más előadások emlékképeit tisztelgő gesztussal honosítjuk az új falak között, akkor a rendezőnek jól diktált a memóriája, vagy jól súgtak - az éppen ugyanaz kitalálásában - az ösztönei. Ha a súlytalan nosztalgia és a mártíriumi mélabú lehet ironikus (s ha mindezek a minőségek egyáltalán benne rejlenek a műben), akkor az új Nemzetiben A vihar előadásán tort ül a humor, mely igazságot oszt, főleg magának a prosperói, varázsoló alkotónak.

A színház történetének Az ember tragédiáját követő második (vagyis az első nem dísz-) előadása jeles tervezők, színészek és más szakemberek közreműködésével jött létre. Azt kell hinnünk azonban, hogy e gárda valamennyi tagja külön-külön és együttesen alárendelte magát Schwajda György éles eszének és makacs akaratának, hogy teljes odaadással szolgálhassa az elemeire szedett, ám a teremtő, egyéni képzelet, az autonóm művészi hitel által új egésszé össze nem rakott színművet. A játékosok egy része úgy mond le eddig megismert önmagáról, talentumáról - a régi arcot nem váltva új arcra -, mintha ott sem lenne. Színésznevek mászkálnak színészek helyett. Mások köbre emelik magukat: háromszorosan vannak jelen, hogy legalább egyszeri jelenlétük szembe szökjék.

Ez A vihar - ha tetszik valakinek, ha nem az előadás - mindenestül Schwajda viharja. A megbomlott világot a fájdalom, a ráció és a szeretet nevében a mesei derű segítségével úgy-ahogy helyre toló Prospero helyett itt a sértettség, a kioktatás és a közömbösség alakmásszerű mágusa irányít. Néhány etűd szilárd tanújele annak, hogy Schwajda valamelyest beletanult a rendezői mesterségbe. De komponálni, struktúrát alkotni: ez sohasem volt és most sem lett erénye. Bár egészen más okokból, mint a Tragédia után, ezzel az előadással is megnyitatlan maradt a Nemzeti Színház, s bár előbb-utóbb nyilván beindul majd a gépezet, meglehetős tanácstalansággal kell belegondolnunk abba: kicsoda és miként tárja ki ennek az intézménynek a kapuit, ha éles eszű és makacs akaratú megteremtője - meg az előadások rendszeres elmaradása, félbetörése, a gyér tetszés - egyelőre az eddiginél is fájdalmasabban kihatárolta a magyar kultúrából ezt a Nemzetinket, a legeslegeslegelsőt.

Tarján Tamás