Új Színház

Vajon kinek volt jobb, illetve kevésbé nehezebb dolga, Molière-nek a XVII. század "napfényesebb" éveiben Franciaországban, vagy Bulgakovnak Sztálin szovjet "bíborszigetén"? Miként éltek különféle "prések alatt" s milyenfajta kapcsolat fûzte õket a présekre közvetetten könyöklõ el- és megnyomorítóikhoz? Egyáltalán mennyire volt erõs ez a nyomás? A francia író-komédiás jócskán legyalogolván tanulóéveit, került hercegi, majd legfõbb királyi pártfogás alá, bukott és diadalt aratott, csúfolt és kicsúfoltatott, s nem mindig szolgált csupán egyetlen urat, hiszen a közönség kívánalmaihoz is kénytelen-kelletlen igazodott, akik tragikus szerzõként és színészként bizony nem óhajtották színpadon látni. Azt, hogy az uralkodóval való kapcsolata mennyiben tekinthetõ a "függés tragédiájának", nagyon nehéz megítélni. Egykor pártfogó híján, társulata állandó pénzszûkében szenvedett, viszont valamelyest szabadon adhatta elõ mindazt, amire egy petákja sem volt. A nagyérdemû korlátlanul kényszeríthette komédiázásra a társulatot, s ha netalántán "függetlenül" ellenkeztek, már ki is voltak penderítve a környékrõl. Párizsban, XIV. Lajos hátának fedezékében, kényelmes körülmények között mondogathattak oda a "précieuse"-öknek, szenteskedõknek, néha kaptak egy kis fejmosást, hogy a király gyakorolja a példastatuálás módszereit és hogy mindenki megfelelõen kordában legyen tartva. Molière tehát a Palais Royal igazgatója, tehetséges, tehetõs, ezért tetszetõs ajánlásokkal fizet, s természetesen eszébe sem jut a birodalmi mechanizmust fõ irányítójával együtt nagyítóüveg alatt "napvilágon" vizsgálni.

Bulgakovnak, úgy tűnik, sokkal nehezebb a helyzete, vagy talán csak mi ismerjük "testközelebbről" a XX. század őt érintő szakaszát. Szigorúan bizalmasan őrzött iratkötegén lövésnyomokként rajzolódnak a VCSK-GPU-OGPU-NKVD-MGB-MVD- KGB hivatalos pecsétjei, az irodalmi közvélemény "nem közönséges dühvel" kiáltja "politikai málészájúságánál" fogva rothadó szemétben turkáló, eszelős kutyafajzatnak. A legfőbb hatalom azonban, igaz kissé furcsa, kétélű felhanggal, de támogatja, annak ellenére, hogy az író kategorikusan kijelenti, "kommunista darab írására eddig kísérletet sem tettem, mivel jól tudom, hogy az nekem nem sikerülne". Kiköveteli - ez igen kockázatos szóval -, alkalmazzák a Művész Színházban, bármilyen szerepben akár. Megkapja, ám drámái színrevitele állandóan akadályokba ütközik, ha nem Sztálin parancsol megálljt, akkor Sztanyiszlavszkij helyi egyeduralma huzavonakodik éveken át. És a szüntelen szorongás: "... kit kell még dramatizálnom holnap... a Brockhaus-lexikont?". De élhet és dolgozhat ellenkező nézeteivel, betiltják, ugyanakkor övé a korszak legsikeresebb műve, amelyet tizenöt éven át tomboló sikerrel játszanak. Furcsa, ellentmondásos helyzet, azzal, hogy otthon maradt, tulajdonképpen kompromisszumot kötött, ám írásai nem a behódolás főhajtásos gesztusáról tanúskodnak.

Takács Katalin | Fotó: Pyszny László

A gesztus anatómiájával annál inkább foglalkozik. Sokféle címen előforduló Moličre-drámája - amelyet sematikusabb, szárazabb életrajzi regény formájában is megírt - a csapdába esett, a hatalomnak kiszolgáltatott művész problematikájával foglalkozik. Mégis sokkal helytállóbb az író neve, vagy az Őfelsége komédiása megjelölés helyett az Új Színház választotta Álszentek összeesküvése címet használni, ugyanis az előadás középpontjában nem kizárólag az alkotó személye, az ő és feljebbvalói közötti viszony áll, hanem bemutatkozik az uralkodó udvari gépezetének működési mechanizmusa, a színházi világ különös levegője, s ama bizonyos "szenteskedők cselszövésének" földalatti mozgalma. Tulajdonképpen azt figyelhetjük meg, miképpen veszejti el együttesen Moličre-t a környezete (életének utolsó tíz évében) anélkül, hogy ez ellen bármit is tehetne. Már nem választhat a művészlét erre vagy arra tartó útjai között, sorsa, a körülötte szövődő események beteljesedő stádiumban vannak. Valaha, a múltban döntött, a jelen már csak a kifejletet tartogatja számára. Sztanyiszlavszkij azért húzta négy évig a darab bemutatását, mert nem érezte a zseni leheletét a színpadon, csak a szimpla gyarló embert látta maga előtt, Bulgakov meg nem volt hajlandó átírni a szerepet. Lehetséges oka ez annak, hogy Eperjes Károly Moličre-je sem "leheli" a nagykaliberűség gőzerejét? Igaz, a zsenialitás szinte kötelező velejárója a nehezen összeférhetőség, a környezet lángésziszonya. A színész csepűrágó mivoltában, teátrumbéli agresszivitásában még elfogadható, ám amikor elő kellene bukkannia az álarc alatti valódi, civil ábrázatának, a hús-vér magánvaló helyett csak egy újabb réteg festéket találunk, nagyon ritkán képes arra, hogy teljesen lemosakodjék.

A Vidnyánszky Attila rendezte előadás egésze teátrális ceremóniák látványos forgószínpada, amely mindig más és más szemszögből enged bepillantást különféle kategóriájú komédiások magán-, valamint a nagy nyilvánosság számára prezentált szcénáiba. XIV. Lajos ugyanúgy játssza udvari statisztái körében előírt szerepét - csak talán kissé merevebb szabályok szerint -, mint Moličre a társulatában. A leghatásosabb jeleneteket az Oltáriszentség Társaságának "földalatti" mozgalma produkálja, tömjénfüstös orgonamuzsika festi alá Tartuffe-égető akciójukat, és az ördög papjai valami egészen furcsa, ide nem igazán illő kanásztáncot járnak. A színészek civil szférájukban sem vedlik le mesterségük külső burkait, a Moličre ifjú felesége (Botos Éva) és ifjabb tanítványa (Trill Zsolt) közti kacérkodás egy drámabetét-töredék szavain keresztül dialogizál, miközben egyfajta finom gesztusokból szőtt párzási táncot járnak. D’Orsigny (Bubik István) a fekete etikettbajnok folyton "viselkedik", "Imádkozz!" utasításaival profán paphoz hasonlít, mintha az érsek szabados, nyíltan harcos énje szólna belőle. Az író élete utolsó felvonásának pillanatai nyílt színen, saját színházának deszkáin, az összes szereplő bevonásával zajlanak. A finálé őrületéből a halott repül ki győztesen, kissé erőlködő szimbolikával fehér angyalként emelkedik fölül e földi vircsaft zűrzavarán.

Annyit bizonyosan leszűrhetünk, hogy "Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő", hogy szereptelen embermozzanatainkat nem nagyon mutogatjuk. De hol bujkál a mind között kivételes, grandiózus Jean Baptiste? A hatalom szorításában vergődő művész tragédiája? Hol az istenáldotta/verte tehetségű főszereplő...?

Börcsök Dóra