José Ortega y Gasset

A tömegek lázadásában (Pont Könyvkereskedés, Budapest 1995. Ford. Scholcz László) az "öntelt úrfi" korszakának nevezi a huszadik századot; szerinte a század jellegzetes szülötte õ. Vannak azonban az "úrfi"-nak utódai a huszonegyedik században is. Valamint rokon elõdei...

"Mit nem érhetek még el?" Ezt a latin jelmondatot vésette fényes palotájának oromzatára XIV. Lajos pénzügyminisztere. A jeles sikkasztók között, kiknek nevét feljegyzésre érdemesítette a történelem, kétségkívül a legkiválóbbak egyike Nicolas Fouquet volt, meséli Bulgakov a Moličre úr életében. Példátlan módon kifosztotta az államkincstárat saját vagyona javára; utóbb már meg sem tudta különböztetni a kettőt. Ez a szórakozott nagyvonalúság nemegyszer megkísérti azokat, akik nagy összegű közpénzek felett rendelkeznek.

Amikor az ifjú király, akit a pénzügyminiszter pompás birtokán vendégül látott, meglátta a fennhéjázó jelmondatot, "mindig szenvtelen arca mintha megrándult volna", írja Bulgakov. A saját nagyságától megittasodott főhivatalnok nem tudhatta, hogy az uralkodót épp akkoriban avatta be egy kitűnő pénzügyi szakember az ő elszámolásainak rejtelmeibe. Azt sem sejthette, hogy szíve választottjához írott gyengéd levele véletlenül a király kezébe került. Ami nem lett volna olyan nagy baj, ha a választott nem éppen őfelsége szeretője. Így hullott le hatalma csúcsáról egy közéleti férfiú, aki mindent elért - úgyszólván.

A megtévedt főhivatalnoknak csakúgy, mint az "öntelt úrfi"-nak az volt a tévképzete, hogy kénye-kedve szerint bármit megtehet. Ez azonban senkinek nem áll módjában. Az ember legfeljebb elutasíthatja, amit tennie kellene. Ettől azonban még nem kap szabad kezet arra, hogy azt tegye, amit akar - írja Ortega.

Az öntelt úrfiság - továbbiakban idézőjel nélkül - az új típusú tömegember egyik aspektusa. Új ez a típus 1930-ban, amikor Ortega könyve megjelent. Azóta meghonosodott. Ortega zseniális látlelete már kezdeti stádiumában feltárja a modern világot fenyegető kórt: az élet királyának igényével fellépő, uniformizált tömegember gátlástalan térhódítását. Arra int azonban, hogy tömegen - se kizárólag, se elsősorban - ne munkástömeget értsünk. "Ma nem ritka, hogy nagyszerűen kiművelt lelkeket találunk a munkások közt", miközben a szellemi életben "fokozatosan tért hódítanak a kvalifikálatlan, a kvalifikálhatatlan és a saját alkatuk alapján diszkvalifikált álértelmiségiek."

A kiválás alapja tehát nem a származás vagy a rang, még csak nem is a műveltség, hanem az emberi minőség. Kiválónak Ortega azt az embert tartja, aki többet követel magától, mint másoktól. Ő tekinti magát az élet adósának, s nem az a gondja, mivel tartozik neki az élet. A korra azonban szerinte nem a kiválóak, hanem a tömegek uralma jellemző.

A tömegember a tizenkilencedik század elkényeztetett gyermeke. Ez a század forradalmasította a mindennapi életet; olyan bőséggel és életkörülményekkel vette körül az átlagembert, amilyenről annak előtte a gazdagok és hatalmasok sem álmodhattak. Nem is csoda, hogy e század sugárzó önbizalommal és töretlen bizakodással nézett a jövőbe. Szerencséjére nem láthatott bele. Kedvét szegte volna, ha azt látja, hogy kétségbevonhatatlan jótéteményei következtében gellert kaphat a világ. Mert amikor megteremtette a fogyasztói társadalom alapjait, egyszersmind létrehozta a telhetetlen fogyasztót is. Ez a fogyasztó azután a huszadik században nekilátott felfalni a természetet.

Újfajta ember jelent meg a történelem színpadán - írja Ortega. Beleszületett a jómódba, s mint afféle igazi "másodgenerációs", magától értetődőnek tekint mindent, amihez hozzájut. "Amikor a közönséges ember szembekerül ezzel a technikailag és társadalmilag oly tökéletes világgal, valójában azt hiszi, hogy ez a Természet alkotása, és teljesen elfeledkezik róla, hogy az sok kiváló elme zseniális munkájának az eredménye." Még kevésbé gondol arra, hogy e csodás vívmányok megőrzése és fenntartása is bizonyos emberi kvalitásoktól függ.

A tizenkilencedik század elkényeztetett gyermeke cseperedett öntelt úrfivá a huszadikban. Személyében "egy olyan embertípus kaparintotta meg a társadalom vezető szerepét, amelyet nem érdekelnek a civilizáció alapelvei. Nem ennek vagy annak a civilizációnak az elvei, hanem... semelyiké." Számára a civilizáció "haszonállat", s ő a haszonélvező. S az úrfi nem ismer ám üdvös önkorlátozást, csupán szertelen vágyainak szeszélyes sugallatát követi.

Továbbá amilyen mohó, olyan önfejű. Ortega "valami mélyebb, kulcsfontosságú szellemi és erkölcsi" eredetű önfejűségről beszél. S az a véleménye, hogy ebben a bezárkózásban áll a tömegek lázadása, "ez pedig az emberiségnek óriási gond". (Ortega feltehetően a hozzáférhetetlenségnek arra a kemény páncéljára gondolt, amelyről minden észérv lepattan.)

Szemben a kiválóval, aki mindig elégedetlen magával, a tömegember tökéletesnek tartja magát. Nem méri magát másokhoz, esetleg különbekhez. "Az összehasonlítás kiemelné egy pillanatra önmagából és elvezetné felebarátjához." De ezt nem kockáztatja. Ortega fénycsóvával világít bele a jelenségbe. Szó sincs arról ugyanis, hogy a tömegember magát kiválónak tekintené. Ez a tulajdonság bele sem kerül a látószögébe. Hanem: "... a közönségességhez való jogot, a közönségesség jogát hirdeti és érvényesíti." Merőben újszerű, hogy "a közélet a szellemi közönségesség uralma alatt áll". Megjelent Európában az az embertípus, amelyik "nem akar észokokkal érvelni, s nem akarja, hogy igaza legyen, egyszerűen csak eltökélte, hogy érvényesíti a véleményét." Ennek következtében "fittyet hány a bizonyítás legelemibb követelményeire".

Ott nem lehet ideákról vagy véleményekről beszélni - írja Ortega -, ahol nem ismerik el, hogy ennek szabályai vannak. Hogy vannak normák, amelyekre a vita során lehet hivatkozni. Ezek a normák a kultúra alapelvei. A "tömegek lázadása" azonban törvényen kívül helyezi a normát. Tetterős emberek könnyedén átlépnek rajta, nehogy lefékezze dinamikájukat, vagy akadályt képezzen diadalútjukon.

A normátlanság jó táptalaja az erő kultuszának, a mérlegelést nem ismerő vasakarat iránti bűvöletnek. Nincs akadály, nincs gát, nincs fék. A gát és a fék ugyanis a valóság lenne. De a valóságérzék helyét elfoglalja a vágykép, a ködös mámor, az emóciótól fűtött demonstrációk, a tudatot elringató jelszavak, a sámándobok pergése és a harci riadók kürtszava.

S a valósággal katonásan szembe menetelők előbb-utóbb rátalálnak a maguk karizmatikus vezérére. Vagy talán saját maguk hívják létre a népvezér ellentmondásos figuráját. A népvezér soha nem demokrata. Tévedhetetlenebb és bírálhatatlanabb bármely autokrata egyeduralkodónál. Minden idők igazságának emblematikus hordozója. A nép, a nemzet, az emberiség egyedül hiteles szószólója. A népvezér a kollektív lázálmok beteljesítését ígéri. Ahol ígéretét sikerül beváltania, ott az apokalipszis iszonyatát zúdítja a világra.

Vége a vitáknak! - panaszolja Ortega. S ez azért nagy baj, mert szerinte az együttélés legmagasabb formája a párbeszéd, amelynek során megvitatjuk érveink észokait. Csakhogy az öntelt úrfi nem akar vitázni. Nem is igen tud - mondja Ortega -, mert attól fél, hogy a vita során kicsúszik lába alól a talaj. Ezért aztán lebecsül minden olyan formát, amely a párbeszéden alapul - "kezdve a beszélgetéstől, a tudományon át egészen a parlamentig". E formák ugyanis feltételezik a kötött játékszabályokat és az objektív normák tiszteletben tartását. S minthogy a normáktól fentebb búcsút vettünk, marad az erőszak, amely kiiktat minden közbülső elemet a célok és megvalósításuk közül. "Ez pedig a barbárság Magna Chartája."

"A barbárság a szétválasztásra való törekvés. Ezért van az, hogy minden eddigi barbár korszakban szétszóródtak az emberek, s csupa apró, elszigetelt, ellenséges csoportban nyüzsögtek." A tömeg halálosan gyűlöl mindent, ami rajta kívül áll - írja Ortega. Ugyanezt tapasztaljuk mindazoknál, akik anakronisztikus módon ma is elszántan védelmeznék közösségüket minden "idegen" hatástól, s hermetikusan zárnák el minden új eszme elől, amely megszokott gondolkodásmódját megtermékenyítené (paranoiás átiratban: beszennyezné). Csakhogy végképp leáldozott az ideje annak, amikor egymással farkasszemet néző csoportokban is meg lehetett élni. A partikularizmus napjainkban a civilizációból való kihullást jelenti, ami egyértelmű a degradálódással, a nyomorral, végső fokon a pusztulással. Ma nincs más választás, mint az együttműködés.

A civilizáció elsősorban is együttélési szándék - írja Ortega. "Az együttélés legmagasabb szándékát eddig a politikában a liberális demokrácia formája jelentette... A liberalizmus az államjogra vonatkozó elv, miszerint a közhatalom - jóllehet mindenható - korlátozza magát, és igyekszik - ha kell, saját kárára is - teret engedni az általa kormányzott államban mindazoknak, akik az erősebbektől, tehát a többségtől eltérő módon gondolkoznak vagy éreznek. A liberalizmus... a legmagasabb rendű nagylelkűség: az a jog, amit a többség biztosít a kisebbségnek, következésképpen az ember legnemesebb kiáltása, amit valaha is hallatott a földön."

Napnál világosabb tehát, hogy liberálisnak lenni nem egyszerűen pártállás, hanem világértelmezés - ha úgy tetszik -, morális elkötelezettség, s legfőképpen feladat. Mindezek tükrében nem furcsa - ez a legkevesebb, amit mondhatunk -, hogy nálunk a liberalizmust szitokszóként vagy megbélyegzés gyanánt lehet alkalmazni? Bárkinek joga van valamely liberális kötődésű pártot utálni, ezzel azonban nem váltotta meg annak jogát, hogy magát a liberalizmust gyalázza. Magyarországon mintegy kétszáz évre visszamenően ragyogó elmék és feddhetetlen jellemű férfiak tartoztak a liberalizmus zászlóvivői közé. Hogy csak Eötvös Józsefet, Deákot, Széchenyit említsem. "Azt tagadja meg, amit ér", aki ezt az örökséget nem tiszteli.

Ortega lefegyverző érvelése azt bizonyítja, hogy az európai vagy nyugati ember - ma euro-amerikait mondunk - számára "visszavonhatatlan imperativus" a liberalizmus, "... lelke mélyén még a legreakciósabb európai is tudja, hogy mindaz, amit Európa az utóbbi században a liberalizmus jelszavával próbált megvalósítani, az végeredményben elodázhatatlan, elkerülhetetlen..." Mert ez nem elméleti okoskodás, amivel lehet vitatkozni, hanem a sors parancsa, amivel viszont nem lehet. "Ez a végső igazság pedig - bármennyire is igyekeznek bennünket és magukat is meggyőzni ennek az ellenkezőjéről - éppúgy munkálkodik az európai kommunistákban, mint a fasisztákban, sőt - akár akarják, akár nem, s akár hiszik, akár nem - a katolikusokban is ..." Erre - ugye - nem számítottunk? Ortega mindig kész valami bizarr fordulattal felpezsdíteni pangásra hajlamos fantáziánkat. S észrevétlenül beleránt színesen örvénylő gondolataiba. Könnyedén és lengén érinti a kor úgynevezett nagy kérdéseit. Mint egy balerina, szökellve és lebegve, úgyszólván spiccen állva is képes előadni súlyos mondanivalóit.

Honti Katalin