Krétakör Színház, Thália Régi Stúdió

Szép, komor minimálszínházat játszik, koncertformát választ új bemutatójához Schilling Árpád. Szükségbõl teszi, hiszen õszre ki tudja, hol lel otthonra a Krétakör Színház. Szállítható produkció kell tehát, amely azonban jottányit sem enged az eddig megszokott, minõségi munka színvonalából.

Sötét és üres térben, hívogatóan megvilágított virágos "perzsa" hosszabbik oldala mentén ülnek a játszók. Mikor épp nem szólítja a szőnyegre őket szerepük, összpontosított energiákkal várják a jelenés idejét. Ha úgy hozza a feladat, Monori András zenéjét fújják klarinéton vagy trombitán, vagy húzzák - tangóharmonikán. Ha úgy kell, táncolnak, énekelnek, báboznak, nem is akárhogy. A Krétakör, vezetőjével együtt ad arra, hogy a szakma orra alá dörgölje színészei átlagon felüli felkészültségét, totális terhelhetőségét, s az egész csapat mániákus szabadságvágyát. Mindennek a várható, bár remélhetőleg átmeneti otthontalanság az ára.

Azt kell gondolnom, a csapat és a rendező akármilyen műhöz, akármilyen fölszabadult komédiához nyúlt is volna mostani korszakában, minden besötétült volna a kezük között. Könnyű kézzel, megejtő szakmai biztonsággal használt formák jellemzik a rendezést és a játszókat is. Van azonban az egész szertartásban valami olyasmi, mint amikor operaénekesek engednek meg maguknak egy kis operett- vagy népdaléneklést, vagy amikor eposzi belégzéssel és tüdővel, sanzont eresztenek meg a költők. De leginkább: mintha másik bolygóról érkező, katasztrófákban otthonos, nálunknál értelmesebb, de humorérzék nélküli lények kipróbálnák, hogy mitől is vannak úgy oda a földiek, ha színházról van szó.

Rába Roland | Fotó: Erdély Mátyás

"Csont" van Bánki Gergely Leonce-ában, s mégis, évszázadokon átható fáradtság árad belőle. Annyira nem hisz semmiben, annyira kívülről látja magát, hogy amikor a nagy szerelmi találkozási jelenetben egy gyönyörűen preparált bőröndből asztali bábszínház alakul, s a szerelmeseket arasznyinál alig nagyobb bábok jelenítik meg, szinte beleborzong a néző, érezvén a megtalált forma tökéletességét. A bábos betét Groschmid Erik gyakorlati és Lénárt András konzultánsi segítségével valósult meg.

Lénát Sárosdi Lilla játssza eperszín ruhában, annyi lágysággal és nőiességgel, amennyit a játék alapstílusa megenged neki. Péterfy Borbála is kívülről ereszkedik bele szerepeibe. Ő a Nevelőnő, kinek az orra előbb látszik az országhatáron, mint egész maga, s ő Rosetta, a hosszú lábú, ezüst álarcú, megunt szerető. Elismerésre méltó és elegáns percek kapcsolódnak hozzá.

Rába Roland igen kemény, vagy inkább kevéssé rugalmas Valeriót játszik. Nemigen található benne semmi földközeliség, épp úgy el van szállva, mint Leonce. Életszeretete nem érzik csábítónak, a filozofálgatás önreflektív nárcizmus nála is, s érzelmi hontalansága alig enyhül a játék végére. Mindez azonban pontosan kimért rend szerint és tökéletes pontossággal kerül a néző elé.

Terhes Sándor Popo birodalmának királya. Réveteg arcán állandósult az értetlenség, ő is lebeg, mint mindenki a főszereplők közül. Mikor baba formára gyűrt zakóját, talán mint a felnőttség nem kívánt jelképét átadja az utódnak, igazán megkönnyebbülni látszik. Varga Klára és Kiss Julcsi neve áll a szórólapon a jelmez rovatban. Diákszínházi nosztalgiák indokolják, vagy a várható diákközönséggel szemben érzett szolidaritás teszi? - igen egyszerű minden. S milyen jó a más előadásokban meg sosem oldott bábu formában való megjelenés leegyszerűsítése: a szőnyegen mezítláb csusszanó lábú ifjakon napszemüveg jelzi csak az álarcot, míg a felismerés be nem következik. A férfiak mind fehér ingben és sötét nadrágban játszanak. Furcsa módon ettől ünnepivé és üdévé lesz a leghidegebb pillanat is. Márpedig abból jócskán akad.

Vendégszövegek díszítik az egyébként kemény kézzel féken tartott eredeti szövegkönyvet, dramaturg Kárpáti Péter és Veress Anna. Az Ahogy tetszik, a Hamlet és a Romeo és Júlia sorait kölcsönözték Shakespeare-től. Magától Büchnertől is kértek és illesztettek be részeket a Woyzeck és a Danton halála című darabokból.

A királyi udvartartásból megmaradt két fő figurát, az Udvarmestert és az Elnököt Láng Annamária és Nagy Zsolt játssza, mindvégig térden, talán hogy az udvarnokok csökött lelke még inkább kitessék. A bábos formanyelv itt is megjelenik: a két szolgalélek derekához illesztett báblábacskákat visel, amelyek saját térdükig érve fityegnek alá, mintha a torz törpék toporzékolnának.

Láng Annamária Udvarmesternőként - annyi ízig-vérig nő asszony- és leányalak után - most kamatoztathatja minden rettenetes hivatalnokasszonnyal való találkozásának élményét. Sűrű öröm minden megszólalása. A monumentális hülyeség, a törleszkedő stupiditás, a viszolyogtató bizalmaskodás minden riasztó mozzanata megjelenik ebben a fekete keretes szemüvegben páváskodó "szakszervezetis nagyságában" vagy inkább főpíáros nagyasszonyban.

Alighanem "túrára" szánják a produkciót, s úgy készülnek, hogy a szőnyeg köré gyűjtik, s gyakorlatilag is megszólítják a majdani közönséget, mert drámapedagógiai konzultánst (Szauder Erik) is jelöl az ismertető szöveg. Lesz miről beszélgetni.

A "szabad akarat" deprimáló problémája végigvonul az eredeti darabon is, hol játékosan, hol rettegve érintve a témát. Meglepő azonban az ismertető szövegben megjelenő tömör mondatok egyike: "A XIX. század első felében fiatalon meghalt zseniális német szerző vígjátéka üde, szabad, játékos hangvételével, sziporkázó iróniájával emelkedett ki a romantika-biedermeier korának irodalmából..." Üde? Szabad? Játékos? A darab - az lehet. Az előadás azonban a legkomorabb esték egyike. A sötét depresszióból egy pillanatra sem tud kiszabadulni a játék. Reménytelenség, kilátástalanság, fáradtság. Ólomidő.

Schilling Árpád nem a humorérzékéről híres. De rendez ő még olyan Leonce és Léna-előadást is, amelyben az eredeti műnek nem csupán a fehérre mart csontja marad meg. Most ez van. Ez is érdekes. Lesz ez még másként is.

*

(Sokat levett az élvezhetőségből, hogy a szereplőknek jobbára csak a feje búbját láttam, s több esetben alig ért föl érthető szöveg a karzatra. Be kell vallanom, büntetőjeggyel voltam jelen az előadáson, hisz a havi színházlátogatási adagot nem tudnám teljesíteni teljes árú jegyekkel. Így aztán sorstársaimmal együtt fölzavartak az ingó fafolyosóra. Meg kell becsülni ezt a lehetőséget is, köszönöm ezúttal is, van ez olyan, mint a többi. Hiszen az Új Színházban a fél színpad biztosan takarásban van, ha szakmai jeggyel kell bebocsátást kérni, a Madáchban pedig van egy speciálisan firkászok számára kiosztandó hely, a második emeleten, ahol a korláttól nem látni semmit, de kényelmesen ülni sem lehet. Így azonban legalább egész este érezni lehet, hová is kívánnak a jegyosztók. Mindegy. Arra kell inkább emlékezni, milyen jó is az, amikor a Pesti Színházban Bakacsi Alizka vagy a Budapesti Kamarában Schön Éva munkatársi izgalommal segíti hozzá a dokumentátorokat, hogy láthassák, amiről írni fognak. Köszönet érte - ezúton is.)

Gabnai Katalin