Miskolci Nemzeti Színház

Kifordítom-befordítom, mégis remek. Mármint remekmû a rendezés is. A Miskolci Nemzeti Színház mûsorfüzete Kesselyák Gergely játékos ajánlását (is) közli, miszerint az új Donizetti-produkció, a Szerelmi bájital a musicalkedvelõk és operaõrültek "fogyasztására" egyaránt alkalmas. Valójában egy "õrült" posztmodern, színházi-összmûvészeti alkotásról van szó, amelyben - ez a rendezõ, Kesselyák mániája vagy mûvészi hitvallása - minden "hangjegy" a zeneszerzõé, s megtartatnak a librettó és a partitúra "eredeti" összefüggései és arányai is. Nem történik "kegyeletsértés", ám - és ez ebben a csodálatos - a történet új dimenziókat kap, az értelmezés lehetõségei kitágulnak, újszerûek, szokatlanok, bátrak és szemérmetlenek lesznek.

Az Elisir d’amorét általában csacska meseként, inkább csak zeneileg "komolykodó" preoperettként szokták játszani, és valljuk be, még a legfantáziátlanabb rendezésben, esetleges színházi eszközökkel elővezetve is elbűvölő lehet. Ám ki gondolná, hogy a mindenkori est slágerét, Nemorino híres, fagottszólóval bevezetett, sok ezerszer hallott románcát nem egy tenorista szólóprodukciójaként kell értékelnünk, nem a szokásos módon, könnyes-keserédes meditációs pillanatként kell felfognunk. Itt és most a "reálszituáció" is drámaibb: a magát összetört (és/vagy a féltékeny falusi legények által agyba-főbe vert) Nemorinót látjuk. Be van kötözve gézzel tetőtől talpig (hogy az asszociációk irányát is éreztessük az olvasóval: egy bepólyált alakot látunk). Az üres színpad közepén, nem elöl és nem a közönséggel közvetlen közelből kokettáló-áriázó bonviván, hanem kissé megemelve, a színpad mélyén jól látható mitológiai hős áll, sorsáról énekel, miközben furcsa nőalakok, mondjuk így: párkák "fonják" időtlen lassúsággal a "sorsát", pontosabban a gézcsíkokat gombolyítják le róla, rituális szervezettséggel. És nehogy azt higgye bárki, hogy a közönség áhítatosan figyel. Egyszerre lehetünk meghatva, elérzékenyülve, hisz volt időnk megismerni és megszeretni ezt a srácot, aki most a románcot énekli, egyébként nagyon jól. Ugyanakkor kuncog is a nézőtér, és nem is csak a lelkes diákközönség, hisz mindenki látja, mire megy ki a játék! Tudják, milyen hosszú az a három perc, amíg a románc tart! És ezalatt nem szabad kiderülnie, van-e gatya a gézpólya alatt. Most ugrik a majom a vízbe! A nóta végére Nemorinónak meztelennek kell lennie! Ugyanolyan törvényszerű ez, mint hogy ha a színpadon, a darab elején puskát látunk, annak végül el kell sülnie! Mi pedig pizsamában ismertük meg hősünket, aki gyermeki helyzetben, hatalmas plüssmacija társaságában, ágyikójában fekve ábrándozott az előadás elején a szerelemről, pontosabban akkor még kemény szívű vágyott szerelmeséről, Adináról. Már akkor tudtuk - a pszichológiai tanmese összes lehetséges és lehetetlen attribútuma azt sugallta -, hogy a kezdeti kisgyermek majd felnő, s elnyeri a párját, nem is lehet másféle vége az ilyesfajta történetnek. A varázslatok és szürreális/borzalmas, illetve álomszerű/gyönyörűséges momentumok során jutottunk el ide, az Una furtiva lagrima... kezdetű románchoz, a sebzettség állapotát feltáró második felvonás közepére, valamiféle aranymetszés tájára.

Közbevetve jegyezzük meg, hogy ezt az arányt szolgálja Kesselyák zeneigazgató egyetlen zenei jellegű korrekciója, a kétharmad-egyharmad miatt szükséges az eredeti befejezés, a kurta-furcsa finálé után megkomponált zenés tapsrendet csinálni. Kesselyák megírja, persze eredeti anyagból, a darab részleteiből és szeletkéiből állítja össze, minden hang és harmónia filológiailag hiteles. Miközben a néző önfeledten tapsol, önálló zenekari darab szól, igazi potpourri - leleményes "retus", mely a hitelességet nem csorbítja, viszont pontosan és érzékenyen egyensúlyt teremt.

De térjünk vissza az aranymetszés tájára: hősünket egyre jobban fenyegeti a pucérság. Ocsovai János jó iskolába járt, jelenleg tenorjának állapota is olyan, hogy rá lehetett bízni ezt a főszerepet. Azonban ennél is fontosabbnak érzem, hogy végre - Kovalik Balázs (és Almási-Tóth András) segítségével és irányításával - a budapesti Zeneakadémia opera szakosai a kortárs zenés színház irányában el tudnak indulni. Hány évet, évtizedet kellett erre várnunk! Most itt áll előttünk Ocsovai. Nem jön zavarba, sőt virtuóz módon megmutatja, hogy teljes értékű színész. Nincs "lefúrt láb", nincs "bénázás", nincs "illusztratív színjátszás", de nincs "ripacskodás" sem! Szervesen, komolyan felépített alakításban gyönyörködhetünk, tudatos színpadi munkában, és ugyanakkor - ez az, ami a legkellemesebb érzést okozza - teljes emberi és művészi szabadságban. Persze, a jelmeztervező, Zeke Edit is segít: ott a csíkos pizsama, meg a vastag keretes, "ortopéd" szemüveg, amelyet majd a felnőtté válás pillanatában emlékezetes módon veszít el hősünk: a nála felnőttebbnek tűnő, autonóm női partner fogja eldobni, elegáns nonsalansszal, néhány perccel a lemeztelenítő románc után.

Alkotótárs tehát a jelmeztervező, a jellemfejlődés stációit ő érzékelteti a nézővel. A csíkos pizsus, gyógyszemüveges, macival alvó kiskölök - a mese bűvöletében - a bájital-alkoholizálás hatására, rókázva érik kakaskodó, bénázó kamasszá. Felcseréli a pizsamavédelmet a sebkötözés fehér anyagaival, és beleveti magát a kalandba: a falusi lányok "élén járó", azokat "képviselő" Gianettával. Persze ezért a helyi legények alaposan el is náspángolják. Nem hiába röhécseltünk: csupán a szemüveg, és egy köldök alatti decens csokornyakkendő választja el a meztelenségtől, ez utóbbival is csinálni kell valamit: szerez hozzá egy fehér gyolcsinget - jellemző módon a maci hozza fel neki a zenekari árokból -, és a szerelmi kettős intenzív öltözködés közepette "történik". Mire az imádott lány bevallja, hogy Nemorinót szereti, már fel van húzva a cipzár, a vasaltnadrágba betűrődött a fehér ing. Kész vőlegény! Eldobható a szemüveg, helyére kerülhet a csokornyakkendő... és jöhet - lézerfényben - az egymásra találás kinagyított és megdicsőült pillanata.

Következik a zakó felvétele, s ezzel kezdetét veszi a finálé, a felnőtté válás megünneplése. A primadonna öltöztetése is a rendezői koncepció pontos leképezése. Fordított a folyamat, gondoljon ki-ki amit akar erről. Kertész Marcella csodaszép álomtündér az elején, ám az élet és a szerelem realitásaival ütközve sorra veszíti el meselényének meseattribútumait, hogy a nagy pillanatban az öltözék teljes egyszerűsége szolgálja természetes, emberi szépségét. A művésznőről a gonosz színházi fáma - közvélekedés - azt állítja, hogy ő a legjobban éneklő prózai színésznő, s a legtehetségesebben játszó operista. Jelentékeny, kiművelt, de talán nem a legjobban karbantartott énekhang birtokosa, aki rendezőtől-produkciótól függően dolgozik a különböző szerepkörökben. Ács János rendezésében idén Szolnokon elbűvölően kedves szubrett volt, most pedig igazi színházi primadonna, ha egyáltalán szükséges ez a beskatulyázás vele kapcsolatban. Minden szimpátiánk és szeretetünk ellenére be kell vallani, hogy nem az a bel canto képzettségű koloratúr-spinto, akit Adina szerepe egy zeneileg ideális előadásban igényelne. Az elegancia, a választékos stíl valójában csak eszköz számára a mese elején, igazán megszeretni az elköteleződés és döntés drámai pillanatában tudjuk. Ez a jelenet a proszcéniumpáholyban zajlik, a közönség nagy része számára "szuperközeliben". Kertész Marcella hangja itt - ez a ház akusztikai sajátossága is - teljesen betölti a színházat, beburkolja és maga alá temeti a nézőt. S a lírai szárnyalás egészen a lézernyalábban történő nagy ölelésig tart.

A kritikus talán igazságtalan, amikor a katarzis bűvöletében megfeledkezik a színház köznapi csodáiról. Jancsó Dóra hús-vér Gianettájának huncut érzékiségéről, Soós Péter Belcore kapitányának tökéletes pontossággal kivitelezett "bábfigurájáról" (és a kassai énekes elbűvölő tájszólásáról), sőt a minden varázslásban és minden földközeli pimaszságban színészileg-énekesileg remek Gregor Józsefről is!

A nagy világszínház nem más, mint az ő, azaz Dulcamara doktor "mozdonya". Képzeljék: tele van csodákkal! Eleinte olyan, ahogy a gyerek képzeli: játékvasút fényekkel és villogásokkal, aztán ahogy a kamasz látja: erotikus csábításokkal, férfiakkal-nőkkel, meztelen keblekkel, harisnyatartókkal, flitterrel, csillogással. Kesselyák rezignációja finom és diszkrét. Valamikor korán, amikor még senki nem figyel oda, amikor még senki nem érti az összefüggéseket, egy igazi kisfiú forog be a képbe, földhöz csapja és megtapossa igazi játék mozdonyát! De hasonló freudisztikus szálak szövik át a mesét elejétől végig. A kórusból egyszer csak egy Philemon és Baucis jellegű idős pár támolyog elő, máskor egy kábelét-vezetékét elvesztett színházi ember bóklászik be, s megold egy helyzetet. Vagy egy nagy fenekű asszony, aki mindenáron vezényelni akarja a színpadon magukat produkáló falusiak kórusát. A hatalmas kavalkádban mindennek jelentése, célja van. Az alkotó hatni kíván a néző tudattalanjára, a bomladozó-bimbózó befogadói értelemre.

A bűvölet megszervezésében Kesselyák kiváló társa a társrendező-koreográfus, Kozma Attila. A miskolci színház színpadán - és ez a mondható legnagyobb dicséret - nincs céltalan, véletlenszerű, esetleges mozdulat. Abszurd, elrajzolt, nonfigurális a mozgások szervezettsége, a musicalek, a kortárs tánc világán edzett közönség nyilvánvalóan semmin nem botránkozik meg, sőt veszi a lapot. Végül is a Dulcamara-hozta bájitalgyártó gépezet eltűnik a színpadról. Marad a "színház az egész világ" eksztatikus örömünnepe, a már említett apokrif tapsrend zenével. Kozmoszi képpel, világűrből fotózott "kék bolygóval" indul az előadás, amely a nyitány ritmusára forogni kezd. S ez a stilizált glóbusz ölt testet Dávid Attila díszletében, ennek hártyaszerkezete óvja, s zárja össze a vidám, bár kissé egyenkülleművé stilizált falusiakat. A teatrum mundi, a világmindenség színi előadása tehát lezajlik. A végén felölti a maga egyenfelöltőjét a felnőtté vált fiú és a tündérpor csillámától megszabadult leány. Már alig különböznek a falusi népségtől, katonaságtól, az opera kórusától. A lézernyaláb fényében történt találkozás emlékét csak a néző őrzi a szívében. A glóbusz felének, egyik felének héjazata - Dávid Attila díszlettervező és Pindur István szcenikus a rendező-karmester-látványtervező elképzeléseit valósította meg magas színvonalon -, tehát a miskolci színházcsinálók kollektív glóbuszának héjazata szeretettel (?) veszi körül az éneklő-hajlongó emberek tömegét. A gömb másik fele csak virtuálisan létezik, minket óv, szeret, minket borít be, akik a színház ma esti csodájának voltunk részesei.

Zala Szilárd Zoltán