Budapesti Kamaraszínház
Akkor is, ha ez a megtörténteken már mit sem változtat. Így lehetõséget kap egy olyan jövendõ, amely talán megelõzõ életével tisztába jött, mellébeszélés-mentes jelenkorból táplálkozik majd. A kísérteteket nevesíteni kell ahhoz, hogy maszkos kiismerhetetlenségük ne félemlítsen, ártatlan, egyszerû bizonyossággá legyen. Akinek erre alkalma nyílik, az Alvingné. Õ ismeri legteljesebb valójában az elmúltat, mind ez idáig õ kozmetikázta, alakította, szépítgette a társadalmi nagynyilvánosság számára. Így lett kicsapongó, élvhajhász férjébõl köztiszteletben álló, megbecsült mintapéldány, akinek a meghamisított emléke éppen most dermed gyermekmenhely képébe. Íme a káromkodásból állított katedrális. Ezt a halottat hurcolja a hátán az asszony, erõlködik és erõlködött egész életében az intézményesített közmorál kikövetelte látszat felszínen tartásának az érdekében. Egyszer már próbált nekiszegülni, kirontani friss házassága már látszó reménytelenségébõl, ám éppen az parancsolta vissza, aki az egyetlen menekülési lehetõséget jelenthette volna, Manders tiszteletes. Kötelességet emlegetett és külcsínt, s ezzel pontot tett saját érzelmi élete végére is. Alvingné elsõsorban neki vallja be a múltat, szeretné szembesíteni azzal, hogy a közerkölcsök hamis diktátumai az egyénre nézve milyen sorsromboló következményekkel járhatnak, hogy tökéletesen haszontalanul pocsékolta el az életét egy javulni képtelen duhaj mellett, és hogy a pap lett volna az õ valódi társa, ha szorul belé némi kis mersz. Legalább ennyi elégtétel adassék neki, legalább négyszemközt képes legyen a férfi elismerni, hogy rosszul döntött, hibás irányt mutatott.
Andai Györgyi büszke tartású Alvingnéja sajnálatra nem tart igényt, inkább beismerést, főmeghajtást óhajt, Szilágyi Tibor tiszteletesének viszont a belénevelt szokások, szabályok miatt nagyon nehezére esik a "szóban forgó" visszakozás. Gesztusai ellenben egész másról árulkodnak, sokkal ellenőrizetlenebbek, természetesebben reagálók, mint a szavai. Az asszony megfáradt varázsa még mindig vonzza a szintén charme-os őszes pap szigorúan nevelt lelkének mozdulatokban rakoncátlankodó kívánalmait. Kezet szorongat, arcot simogat, hosszasan bámul maga elé, és megijed egy-egy váratlan ölelési kísérletet érezvén. Úgy tűnik, tudja mit és hol rontott el, de a külvilág felé fordított "nagytiszteletű úr" maszk elvárásaival ezek a merész egyéni igazságok, bevallások nem egyeztethetőek össze. Manders minél világosabban látja a múltat, annál jobban takarja el a szemét, és bújik vissza a fjordok felett gomolygó ködpára biztonságába. Alvingné viszont - Ibsen szerint - "... mivel asszony, ha egyszer hozzákezdett, el fog menni a legszélső határig...", vagyis befejezi a "felvilágosítást", s fia előtt is leleplezi a halott kísértetét. Ez amolyan elkésett házi lázadás ugyan, de ha már kimaradt az életéből a totális, mindig vágyott forradalom, akkor legalább ezzel kárpótlódjék, igaz, hogy ennek a tettnek vajmi kevés jövőformáló ereje van, hiszen Osvald öröklött testi-lelki betegségén már nem segíthet. A fiú végérvényesen az anya verejtékével harmonikussá hazudott kínkeserves együttélés szülötte.
Dózsa Zoltán figuráján első pillantásra a Párizsban töltött, szabadságtól duzzadó ifjúkor pirospozsgássága tűnik szembe. Csehovi pasztellbe bújtatott alakja kiviláglik a többiek sötét tónusú öltözékei közül. Az állítólagos festőművész foglalkozást űző fiúról egyfelől nehezen tételeződik fel e bohém státus, nem húzza maga után az 1880-as évek Montmartre-jának szegényszagú, de lángoló lelkű elhivatottságát, másfelől furcsa, hogy pont ezt a "bikanyakú" gyereket támadja meg az a kór, amit "vermoulu"(féreg rágta) szakszóval illetnek, de inkább szimbolikus álneve a jóvátehetetlen múltnak, ami kikerülhetetlenül beteljesedik. A valódi betegség utolsó stációit mindig nagyon kínos klinikai pontossággal lefesteni, Osvald most a hisztérikus, őrjöngő, fröcsögő, székborogató "végét járja", mintha idegei összeroppanásának szélén állna. Anyja is inkább idegenkedik tőle, mint szereti. Ragaszkodik hozzá, mert ő az egyetlen bizonyítéka létezésének, kapaszkodik belé, mert senki másra nem támaszkodhat, de nem kedveli. Nem meglepő, hiszen a fiú elrontott múltjának, egész elhibázott életének romlott gyümölcse. A behódolt állampolgár mivoltával szemben eddig magába fojtott lázadásnak legfőbb cselekedete az lenne, ha képessé válna önkezével véget vetni a beteg utód gyötrelmeinek. Így visszanyerhetné valamelyest saját identitását, kettős: befelé és a külvilág számára prezentált lénye közeledhetne egymáshoz. Ha megtenné, itt maradna egy szál magában, ám leszámolva a hamis illúziókkal és tiszta lappal. Ha nemet mond, őrizheti tovább az árnyait. Biztos, hogy veszít, kérdés mit.
S kérdés az is, mit nyerhetünk mi azzal a drámával, amelyről Kosztolányi már a 20-as években úgy nyilatkozik, hogy "csak azt tudjuk belőle kihámozni, hogy egy rokonszenves, senkinek sem vétő fiatalember saját hibáján kívül agylágyulást kap s szemünk láttára elpusztul. Az esemény leverő, de nem drámai." A Kamaraszínház skandináv jellegű, faburkolatú "bebútorozásban", kissé túlvilágítva az eredetileg nyomasztóan fénytelen szobabelsőt, kellemesen korrekten "szürke háziállatok" (Wedekind) életét meséli el. Talán mi is épp ilyen szürkék vagyunk, és nem ártana elpalástolt hazugságaink háza táján körülnézni, idejében leleplezni őket és mit sem törődve az illendőség kedvével, új életet kezdeni egy jóképű teológussal. Ha pedig valamilyen oknál fogva kitartunk a régi mellett, legalább valljunk be egy s mást, még ha "elegendő harc" is. Így lehetséges, hogy nem fogunk győzni, viszont biztos, hogy nyerünk valamicskét.
Börcsök Dóra
