Szilágyi Enikõ századszor mutatta be francia sanzonestjét, Bíró Péter zongorakíséretével. A legtöbbször a Thália Színházban elõadott, ezen kívül még sokfelé, például a Francia Intézetben is látható produkció sajátossága: a sanzonokat mindahányszor franciául énekli, rövid magyar nyelvû összekötõ szöveggel. E sajátosság ezúttal nem a magyar anyanyelv valamilyen különcködõ mellõzése, hanem kiállás az egyenszabású, a krimi-videoklip-egyenrock minden más stílust és nyelvet elsodró, angol nyelvû áradatával szemben, a sokszínû világkultúra mellett. Méghozzá az egyik legszebb, s valaha a mûveltebb emberek nemzetközi nyelveként beszélt francia nyelven. Ebben van e produkció nagy kultúravédõ értéke. A sok méltató kritika után érdemes tehát a századik elõadás sikere alkalmával is újra felhívni a figyelmet a produkcióra. A sanzon három rendkívüli egyéniségének dalait adja elõ Szilágyi Enikõ: Piaféit, Barbaráéit és Jacques Breléit.

Lenyűgöző drámai erejével a dalok hangulata mellett azok költészetét is felmutatja. Ezzel világossá válik a régóta kialakult kétféle Piaf felfogás különbsége. Más előadásokban a "párizsi veréb" dalai, az elesett ember panaszaként középszerű, őt utánzó énekléssel is sikert hoznak. Piaf panasza, fájdalma azonban a drámai színésznő Szilágyi Enikő kivételes tragikus ereje révén nem az elesettséget, hanem a fájdalomból is az erőt sugározza.

A Piaf-dalok nem francia anyanyelvű énekesei közül világviszonylatban a finn-magyar származású Juliette Koka az egyik legnagyobb. Ő ugyancsak drámai színésznő és énekes, de mint a Brecht-songok egyik legjobb előadója, Piaf-dalaiban is kissé erősebb hangsúlyt ád a realitásnak. Szilágyi Enikőben viszont a tragikus véna a domináns. Koka lázadó értelmi, Szilágyi Enikő pedig érzelmi gondolkodással énekel. E magyar művésznő sanzonnal megformált "párizsi verebe" nem sajnálni való, sokkal inkább csodálatos, mert a színész a dalokkal egészen másfajta emberi minőséget fejez ki. Katarzist sugároz, tragédiafutamokat énekel sanzonból.

Földessy Dénes