Nem tudom másképp kezdeni, mesélek. Ez a személyes keret talán felmentést ad, hogy ne kelljen a számos esemény minden részletét elemeznem, s minden közremûködõt megneveznem. Sõt, talán az olvasó sem kényszerül arra, hogy nyíltan elfogult és szubjektív véleményemmel egyetértsen általában, vagy akár csupán a részletek tekintetében. Kezdem a tényekkel: egy hét alatt négyszer jártam az Operettszínházban, vasárnap pedig, március 24-én, ráadásként, elmentem az Erkelbe, hogy megnézzem a Denevér (másod)premierjét. Tehát Kálmán Imre és ifj. Johann Strauss között feszült ki számomra az idei tavasznak ez az ünnepi szakasza. Ha zsenge ifjúságom idején, jó harminc évvel ezelõtt nekem valaki azt mondja, hogy majd egyszer jobbnál jobb hangversenyeket, "régizenéket", kortárs táncesteket és "komoly" színházi elõadásokat hagyok ki a "múzsák neveletlen gyermeke" kedvéért, nem hiszem el! Az a huszonéves sznob akkoriban, szó ami szó, rendesen "benyalta" mindazt, amit a hivatalos propaganda és a progresszív színházi szakma egybehangzóan állított. Mindenfelõl azt hallottuk, hogy az operett a XX. század rákfenéje, káros, kártékony és retrográd mûfaj, esztétikailag igénytelen és színvonaltalan, ideológiailag meg a szocialista embereszménnyel kapcsolatos elvárásoknak nem képes megfelelni.

A színház mint mindenkori szolgálóleány, igyekezett a különböző irányból jött bírálatokra így vagy úgy válaszolni, hol ebben, hol abban az irányban engedményeket - akarom mondani erőfeszítéseket - tenni. Mindennek ellenére én bizony be nem tettem a lábamat a Nagymező utcai teátrumba. Ha vidéken jártam - már akkoriban is veszett színházfogyasztóként definiáltam magam -, irtózattal hallottam a híreket, hogy tehetséges és ígéretes fiatalokat is el-elcsábított a hazugsággyár. Komoly és megfontolt előítélet volt ez, megkérdőjelezhetetlen és axióma jellegű. Mentségemül szolgál, vagy sem, hogy a "másik oldal", a kortárs színházi eszmények és elképzelések elkötelezett híveinek tábora, alig különböző színezettel - ugyanazt mondta. Az agymosás hatására nyilván, bevallom nem is élveztem azokat a "lotymalékokat", amelyeket most, ideológiai változások, rendszerváltás és színházba járási szokások megváltozása után nemcsak hogy toleranciával szemlélek, hanem így vagy úgy megpróbálok elhelyezni felnőtt (színházi) értékrendemben. Végbement egy befogadói paradigmaváltás, vagy csak az előítéletek bevallásáról szoktatták le az embert? Nem tudom. Elég az hozzá, hogy mint a mellékelt ábra mutatja: mostanában nézek operettet, s úgy tapasztaltam, hogy kritikus kollégáim is jobban odafigyeltek - idén ősszel például -, amikor a "budapestire" átkeresztelt Operettszínház, egy éveken át húzódó rekonstrukció után, elegánsan és a legjobb hagyományokra hivatkozva megnyitotta kapuit.

Válságban az operett?

A rendszerváltással párhuzamos a színházművészet kommersz zenés ágának felvirágzása, gondolhatnók, pontosította a műfaji határokat, elválasztotta egymástól az előadás-karaktereket, s kitermelt egy ütőképes színészi-énekesi utánpótlást. Mindez igaz, és az ellenkezője is az. Válságra utal, hogy a Tavaszi Fesztivál ünnepélyes keretei között évről évre külön megrendezett Operettfesztivál idén új arcot öltött. Korábban az örök életű műfaj vidéki előadásainak reprezentatív fővárosi felvonulásaként mindig nagy és nemzetközi közönséget vonzott, állandó telt házat.
A nézőtér szerencsére most is tele volt minden este, viszont nem volt zsűri, nem voltak díjak. Az előzetes programfüzethez képest nem azok az előadások jöttek el, amiket beígértek. Lemondott Szeged a maga Csárdáskirálynőjével, az eddigiekben lelkesen versenyző Pécs-Miskolc-Debrecen triász is a távolmaradás mellett döntött. Mellesleg azt mondom, nem fájt túlságosan, hogy nem derült ki idén, ki a legjobb bonviván vagy primadonna, s nem hiányzott a "magunk ünneplése" jellegű felhajtás sem. A vidéki színházak számára fontos megmérettetés viszont nem pótolható más módon, hiszen az Országos Színházi Találkozó hagyományosan nem a "könnyű", illetve a "zenés" műfajok fóruma. Ugyanakkor a magam számára nagy, személyre szabott kihívás volt, hogy majdnem végig jelen lehettem az eseménysorozat előadásain, köszönhetően annak, hogy a Tavaszi Fesztivál szervezői mégis, minden változás ellenére az ünnep aranyfüstjével borították, s a sajátjuknak tartották az Operettfesztivált. Szerencsésnek érzem a "beszűkülést" is, azt az önkorlátozást, hogy idén kizárólag Kálmán Imre művei voltak műsoron. A vidéki (nagy) színházak távolmaradása szükségszerűen átirányította a figyelmet a szolnokiak, illetve a kecskemétiek produkciójára. Ezen felül, a Kerényi Miklós Gábor vezette ház színvonalas gálaestet produkált, és két szereposztásban, két nyelven adta a saját repertoárjában szereplő Marica grófnőt. (A kolozsvári Opera nagy érdeklődéssel várt Bajadér-előadásán sajnos nem voltam jelen, így ennek elemzése kimarad az egyébként is vázlatos körképből.)

A nők nyertek

Szolnokon prózai rendezőre bízták az évad elején bemutatott operettet, amelynek premierjét is volt szerencsém látni. Furcsa élmény egy érlelődési folyamat végén újra találkozni azzal a produkcióval, amely újkorában (is) nagyon tetszett. Ács János saját szövegvariánst készített a Marica grófnőből, s mivel tudjuk, hogy az operettlibrettó a mindenkori átdolgozók (többé-kevésbé) szabad prédája, a szerzői jog által védett - vagy pusztán a szájhagyomány, illetve a kollektív emlékezet megőrizte - poénhalmaz helyett üde, friss, játékos és az együttes számára mégis "komolyan vehető" színházi szöveg jött létre. Ács munkájára egyébként is komolyság, megfontoltság és felelősségérzet jellemző, színészvezetésében gondos odafigyelés, a rábízott és kibontakozóban lévő fiatalokkal való törődés. A Budapestre felhozott előadásban számomra csalódás Hollósi Frigyes alakítása, helyette éppen egy energikus, bár néha túlmozgásos fiatal beugrásának lehettem tanúja ősszel. Most a Dragomir-vonal sokkal konvencionálisabbnak tűnik, bár a színészi erő tekintetében talán biztonságosabb az egyensúly. A korábbi mélypont után örömmel tölt el a mostani bonviván. Pintér Tibor igen tisztességes prózai erő, s éneklése ellen sem lehet kifogásom. Tudom, manapság nem túl szalonképes a hagyományos szerepkörök emlegetése, mégis el kell mondanom, hogy Kertész Marcella itt szubrettként jeleskedik, máshol, például operában, Miskolcon: primadonna. És mindkét helyzetben megállja a helyét. Kolonits Klára inkább operaénekesnő, természetes, hogy az operettbe primadonnaként kirándul. A szerepkör bástyái között szemmel láthatólag jól érzi magát. Maricaként oldottabb és természetesebb lett az elmúlt hónapok során, ám megőrzött valami számomra igen fontos értéket: olyan "szemérmesen" hódító, hogy ebben a műfajban alig láttam hozzá hasonlót. Introvertált személyiség, aki az operett éppen ellenkező lehetőségei és végletei között is meg tudja őrizni üdítő másságát, ugyanakkor főszereplőhöz illő energiával tud jelen lenni a mesés, néhol a drámaival kacérkodó helyzetekben is. Liza és Marica, Kertész és Kolonits, a mai normáknak megfelelően gyönyörű, nőies és karcsú. Ám Szolnokon szerencsére nincs agyonfogyózott csontkollekció a színpadon, a két fiatal csitri szerepében is virágzó lányok tündökölnek: Verebes Linda és Szamosi Zsófi.
A névsorolvasás még nem teljes, hátra van még a legnagyobb kérdőjel. Hogyan értékeljük Vida Péter őszi és tavaszi alakításának különbségét? Szögezzük le, ez a kiváló képességekkel és hatalmas ambícióval rendelkező színész - akkor is, most is - az előadás legeredményesebb szereplője. Talán azt is megkockáztathatom, hogy nála jobb táncoskomikus országszerte nincs is a placcon. Énekel, ahogyan kell, hat másik színész-akrobata-táncos helyett mozog. Figyelni kell rá, szeretni kell, bár gyakran tenyérbe mászó a figurája, erőszakos, cinikus, fekete humorú és szemérmetlen az általa színpadra állított alak. Októberben úgy tűnt, a rendező minden álmát (vágyát és rémálmát) megvalósítja. Most viszont egy szisztematikus Latyi-paródiával szórakoztatja a közönséget, és mivel nem lehet nem rá figyelni, én is vihogok rajta megállás nélkül, az egész nézőtérrel együtt, ám el kell nyomnom magamban azt az emléket, hogy régebben a humoros alakítás résein átszüremkedett egy nagyon is megismerésre méltó, igazi, komplex, háromdimenziós ember. Így is nagy a siker, nem is lehetne nagyobb, csak mondom, volt már jobb is!

Fiúk vagy lányok?

Maradjunk egyelőre ugyanennél a Kálmán-operettnél, bár időrendben a most terítékre kerülő két budapesti illetőségű Marica-előadás zárta a fesztivált. Kíváncsi voltam az erődemonstrációra, hiszen Kerényi Miklós Gábornak egyidejűleg két-három kiváló szereposztás áll rendelkezésére. Egyértelmű, hogy egy igazi nagy durranást könnyebb lett volna produkálni, mint két ünnepi, és egymástól különböző előadást. Jómagam ráadásul - talán megértheti a nyájas olvasó - csupán egyet abszolváltam, a délutáni, magyar verziót. Ismerem persze a többi lehetőséget is, és ha általában gondolok Kerényiék produkciójára, elsősorban a férfi színészek, énekesek miatt tartom érdekesnek. Ezen a délutánon viszont a lányok között volt két, számomra ismeretlen új beálló: Fischl Mónika és Kékkovács Mara, s ugyancsak új a tenorista, Vadász Zsolt is a főszerepben. Gyönyörű énekhang, meleg és puha, mégis férfias. Ha nem lennék annyira elkényeztetve Tasziló szerepét illetően (az indoklást lásd alább), talán még jobban ünnepelnék! A rendezés - mértéktartó és hagyománytisztelő munka, bármily meglepő ennek hangsúlyozása azok számára, akik Kerényi Miklós Gábor burjánzó operai rendezéseinek emlékével jönnek az Operettszínházba - komoly drámai lehetőséget ad a tenoristának, aki a bonviván dicsőség kellékei mellett igazi helyzeteket kap ajándékba; nem tehet mást, színészként kell léteznie. Vadász megérdemli a közönség ünneplését mindkét minőségben. A direktor merészségét dicséri, hogy a négy (!) lehetséges táncoskomikus legfiatalabbját is merte ilyen ünnepi alkalommal mély vízbe dobni. Peller Károly úgy dolgozik, mint egy kisangyal, sikere is van. Ha nem láttam volna korábban, még szeptemberben Kiss Zoltánt, ez ügyben is lelkesebb lennék. Róla most csak azért nem írok újabb dicséreteket, mert annak idején telezengtem vele barátaim fülét, s most már újra kellene látnom, amint lélegzetelállító merészséggel vállal szellemi és akrobatikus kockázatokat Liebenberg-Zsupán szerepében.
Az előadás persze csupa kihívás: egyszerre kell a hagyományos operettjátszás végleteit elfogadni és eddig ismeretlen irányokban elkalandozni. Az idáig látott primadonnák közül Fischl Mónika a legfiatalabb, ami nagy előny a színpadon, s dicséretet érdemel énekbeli perfekciója is, és mindezek mögött alapos színészi felkészültség-felkészítettség áll. Kékkovács Mara "mutatványa" nem az, hogy versenybe száll a kiváló művész címmel frissen kitüntetett Oszvald Marika még mindig bámulatos akrobataügyességével, utol nem érhető egyéni bájával, s nem is az, hogy Szendy Szilvia általam is szeretett és a tomboló közönségtől mindig rajongott komikusabb-bohócosabb figuráját utánozza. Liza ártatlan fiatal lány ebben a délutáni előadásban, ám icipici fanyar zamata van az alakításának. Alkata délceg-finom-filigrán, a papírforma szerint szemben áll a szerepkörben elvárhatóval. Miközben a hamvas kislányt játssza, nagyon is tudja, hol a helye a "pucikám-mucikám" erotikusan évődő játékában.
Benkóczy Zoltán mellett biztonságban érzi magát a partner, Lehoczky Zsuzsa Bozsena nénije helyi értékénél fogva hozza a tapsot. Az inas szerepében Faragó András szövegét a rendező, jogos önmérséklettel, megrövidítette, hiszen több mint három órája megy már színrelépésekor az előadás, nem lehet a nézőt tovább próbára tenni.
Érdemes ebből a szempontból összevetni a két egymás mellé sodródott produkciót! Ács János másképp gondolkodik. Az este során eddig még nem használt színeket juttat érvényre az Újlaky László alakította figurában. A nevettetés ősi forrásához tér vissza néhány pillanatra, a commedia dell’arte örökségeként néhány önfeledt "lazzi" mennybe repíti, na ne túlozzunk: a kellő pillanatban újra feldobja az előadást. Sebestyén Éva jutalomjátéka is precíz és elegáns. Mindez hozzásegít ahhoz, hogy a csúcson hagyják abba a szolnokiak, a pestieknél meg az egész társulat hajrája, igazi bravúrtapsrend zárja az előadást.

Az okos lány

Ismerjük a mesét: hoz is ajándékot, meg nem is, mezítelen is, meg nem is... és a többi, és a többi. A kecskeméti operett rendet csináló hősnője egy okos asszony, aki valamikor természetesen szerelmes természetű fiatal lány volt. Flörtölt a csillogó tehetségű, ifjú és vonzó cigányprímással, vagy mélyebb érzés is született? Ha csak az érzékek működtek, akkor is meghatározó az emlék. Zord apa, válás, évtizedek, öregség. Most mégis ez az asszony - francia hercegnő, ahogy az operettben lennie kell, érett korú, még mindig gyönyörű primadonna, Réti Erika, ahogy Kecskeméten kell - tesz mindenkit boldoggá. Saját hüse gyerekét a nyugalmazott cigányprímás tűzrőlpattant kislányával (Andrádi Zsanett) boronálja össze. A muzsikusvérvonal folytatása érdekében az új generáció ígéretes képviselőjét, a prímás immár zeneakadémiát végzett "lázadó" fiát (ifj. Turpinszky Béla) a papa által magának nevelt primadonna-mostohalánnyal párosítja, ahogy a természet rendje kívánja. Maga is felcsillant valami reményt, hátha az öreg... De - tudjuk - eltörött a hegedű, nem akar már szólni. A Tasnádi testvérek által rendezett-dramaturgizált anyag, a mese fikciója szerint a cigányprímás szerepe is "kettészakad" immár. Van a prózista (Sirkó László) és az énekes (Csizmadia László), mindkettő nagyon jó a maga nemében! A szó és az érzés munkamegosztását figyelve nem sok reménye marad az okos asszonynak. Megértés, irónia, nosztalgia. A közönség "magyar fele" a színházi furmányoknak tapsol, a rengeteg külföldi pedig az igényes zenei megoldásoknak, elsősorban Tóth Adrienne szárnyaló és erőteljes énekének és Csizmadia László pompás hangszínének. És mindenki "díjazza" Gajdos József koreográfiáját, amely a szükségből erényt kovácsolva virtuóz-groteszk képeket fogalmaz ügyes és tehetséges, de szakmájukban-pályájukon még kezdő táncosokkal. A mese bájával elégedett lehet, aki szereti az édeskésebb csemegeitalokat. A képek ezzel erős ellenpontot képeznek, hogy a kissé perverzebb lelkivilágúak is elégedettek legyenek. Csipkébe van takarva, hímez-hámoz, mégis meztelen: ilyen az operett! Vagy ilyen is. Tasnádiék szerint, kecskeméti olvasatban olyan, mint az okos lány. Ne fogalmazzuk meg szavakkal, mit képes adni. Élvezzük és kóstolgassuk!

Százfelé szakadjon a húr?

Amikor itt, az Operettszínház színpadán Te rongyos élet! címmel Kálmán Imre-gála szól, a Duna partján épp hogy megnyitotta kapuit az új Nemzeti Színház, mégpedig Madáchcsal. Az Uránia filmpalota, a mozikultúra frissen átadott - tervezett - fellegvára a Bánk bán-film előbemutatójával kezd. Csupa esemény, 2002 tavasza - történelem, kultúrtörténeti adat. Hogy jön ehhez az Operettszínház? Hogy jön egy helyi erőkből építkező gálaest Kiri Te Kanawa, Gidon Kremer, Igor Ojsztrah, Anatolij Vasziljev vagy Nikolaus Harnoncourt vendégszereplésének jelentősége mellé?! Jó, ünnepeljük Kálmán Imrét, a mi Kálmán Imrénket! Énekeljük, hogy: "Hej, cigány, hej, cigány, húzd, ne sajnáld!" Ha egy kicsit belefeledkezünk, itt a gálán is úgy érezzük, ez is történelmi pillanat! "Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!" - kiáltja kimondatlanul is a magas kultúra. Tavasz van és oly határtalan (?) az élet. "Hazám, hazám, te mindenem" - dalolja Kiss B. Attila a gigantikus filmvásznon is ezentúl, dolby szetereóval a Rákóczi úton, és élőben is az Operaházban, az ugyancsak Káel Csaba rendezte élő előadásban. Igen: ez itt mind Tavaszi Fesztivál!
Ám azért - sub specie aeternitatis - a Bánk bán-áriát mindnyájan úgy halljuk, ahogy Simándy József énekelte, az "Úr hangja" minden színházi stílusváltás ellenére bessenyeisen hangzik, vagy majorosan, ha akarom. A Háry toborzójához Palló Imre neve kapcsolódik, úgy tűnik végérvényesen. Zártkörű klub ez, a best of Magyarország skatulyája, azt hinné az ember, ide nem lehet bekerülni.
Mióta ezt a gálaműsort hallottam, nem hagy nyugodni a gondolat, hátha mégis! Mintha most ez a Hej, cigány, ahogyan Nyári Zoltán énekli, talán felsorakozhatna, talán idevaló. Olyan elkötelezett, olyan evidens: kifejez egy csomó dolgot, amit mi magyarok évtizedek (évszázadok?) óta szeretnénk tudatni a nagyvilággal magunkról! Legenda születik ezen az estén! A gálán persze a sírva vigadás étosza erősebb, kicsit másként szól a dal, mint az előadás szövetébe ágyazva, bár ott is úgy hatott, úgy szokott hatni, mint az egész este értelme és lelke. De egy biztos, itt is megmarad operettdalnak, nem himnusz, nem szózat, mégis azt érzi pár száz ember a nézőtéren, pár ezer a képernyők előtt, hogy a kollektívum nevében szól, s hordozza az eksztázis forróságát.
Ennyit a legenda születéséről, nézzük a tényeket. Nyári jó énekes - ezt lehetett tudni. Egyre jobb színész, számíthattunk a fejlődésére. Optimisták lehettünk szeptember óta. A csoda azonban nem a mennyiségi változások összeadódása: új - mitikus - minőség.
Ami körülveszi, a foglalat, a gála maga is nagyon szép. Az ügyes és praktikus összeállítás - négy téma köré szervezték a legismertebb Kálmán-dalokat - egyértelművé tette, hogy az eddig használati jelleggel funkcionáló muzsika mára felsorakozott a magas kultúra és a nemzeti hagyomány értékei mellé.
Van azonban másik pikantériája is ennek az estének, nem ilyen felemelő, ám ugyancsak kultúrtörténeti beágyazottságú. Majd egyszer az ezredfordulós kultúrpolitika elemzői, vagy egyszerűbben: az utókor specialistái elvégzik az értékelést. Pusztán az időbeli egybeesés érdekes. A Nagymező utcában Kerényi Miklós Gábor "új" társulata mutatkozik be, a veterán Mednyánszky Ágitól a legfiatalabbakig, s mindenki képességeinek legjavát adja. Az itt szereplő, érett, felnőtt művészeket hallgatva az ember nem tudja a gondolatait más irányba terelni: ez az a nap, amikor a Magyar Állami Operaház új vezetése átnyújtja a nyugdíjba küldő borítékokat legérettebb operaénekeseinknek. Még nem derülhetett ki semmi: két sarokkal odébb új korszakot hirdetnek, míg a magyar énekművészet végét jövendölik mások. Mindenesetre érdekes a kontraszt! Odaát a társulati szellem akolmelegének megszüntetése, itt pedig olyan társulatépítés, amelyben minden korosztály egészségesen jelen van. A gála egyik csúcspontja az "örök ifjúság szobra", a "természet csodája" Oszvald Marika, aki tízperces vastapsot kap, háromszor ismétel olyasmit, aminek tizedrésze sem tartozik a honi show-business standardjába. Bozsó József, a partnere ugyancsak felsőfokokat érdemel a kritikustól. A fiatalok, Kékkovács Mara, Fischl Mónika, Kiss Zoltán remek szólisták egy olyan együttesben, amelynek minden megnyilvánulása felsőfokú. Kerényi büszke lehet arra, amit elért a színházával. Ha kezdetben azt kérdeztem, válságot kell-e diagnosztizálni, most inkább azt mondom, a színvonal emelkedett a korábbi évekhez képest. Ami a Tavaszi Fesztivál felelőseinek választását illeti: ugyancsak hasznos volt, hogy Kálmán életművére fókuszáltak. A fentiekben sokszor emlegettük a rendezőket, és soha nem a rendezői színház extravaganciái miatt szidtuk őket. Ács és Tasnádi Csaba a prózai színház igényességét és gondolatgazdagságát hozta apportként, Kerényi Miklós Gábor pedig az opera felől érkezett igényességgel, és a részletekre figyelő gondossággal fogott társulatszervező munkájához. A mostani operettfesztivál nem rövid távú sikereket sorakoztatott egymás mellé. Ki gondolta volna 20 vagy 30 éve, hogy erről a műfajról érdemes komolyan beszélni, komolyan gondolkodni? Kulturális tény, hogy szerencsére megtalálta helyét a Nemzeti nyitóelőadása és Kiri Te Kanawa koncertje között. A lényeg pedig, a csoda, a legenda születése sohasem programozható. Ha megtörténik, ünnepelni kell: gazdagodott a nemzeti panoptikum! "Húzd, húzd ne sajnáld! Százfelé szakadjon a húr!"

ZALA SZILÁRD ZOLTÁN