Bobigny elõváros, se nem elegánsabb, se nem lerobbantabb, mint Párizs többi, vegyes populációjú elõvárosa. De talán mégis, néhány hasonló típusú elõváros ismeretében úgy tûnik, mintha Bobigny valamivel tisztább, rendezettebb volna. Az egyébként mindenütt lehangolóan sivár lakótelepi toronyházak tövében itt parkok bukkannak elõ a semmibõl, frissen telepített facsemeték próbálnak életben maradni a kõrengetegben.

A jegyszedő lány azt mondja, már ötször látta az előadást, nem tud betelni vele, tényleg szuper, s őszinte rajongás csillog a szemében. Ő már itt volt az elmúlt három évben is, tehát látta a Nexxtet és a W - Munkáscirkuszt is, ezért lelkes Krétakör-hívő. Sok van belőlük Párizsban. Törzsközönsége van Bobignynak, az MC 93 színháznak s azon belül Schilling Árpádnak külön is; neve referencia, az ő rendezéseiért jönnek a Patrick Sommeir vezette színházba és kultúrközpontba. Minden külső és belső flancot nélkülöző, mind a nézők, mind a színészek számára nagyon belakható, otthonos épület. Érdekes, se szökőkút, se mellszobrok sehol, az előtérben nincs süppedő bársonyszőnyeg, amely elnyelné lépteink zaját, a puritán, de tágas, csupa üveg térnek a fene tudja honnan, mégis kifejezetten színházhangulata van. A nagyteremben - szinte szégyellem is mondani, annyira természetes ez a mai színházban - a nézőtér-színpad arányai és elrendezése tetszés, pontosabban igény szerint változtathatók (ugyanabban a térben, előbb pöttömnyi stúdióban játssza a Krétakör a Leonce és Lénát, majd néhány órával később a teret majd’ ötszáz fős cirkusszá alakítva a Hazámhazámat). Érdekes. Lehet így is színházat építeni, szín-tere(ke)t teremteni. Persze lehet máshogy is. Csak minek.

Gyabronka József Láng Annamária | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Az MC 93 Schillingék Büchner-sorozatának újabb két darabjával nyitotta a 2002/2003-as évadát. A Leonce és Léna egyértelmű, nagy siker. A Thália Stúdióban is szerettem az előadást, ám Bobignyban - elnézést, ha erőt vesz rajtam a patetikus elérzékenyülés, s egy, esetemben kifejezetten szokatlan érzelem megtapasztalásáról teszek vallomást - meghatott az a hangulat, amely már az előadás alatt is érezhető volt a nézőtéren, hogy aztán a tapsrend alatt folyamatos és hosszan tartó bravó!-zással, integetéssel (!!), egy idő után állva ünnepeljék a szemmel láthatóan boldog színészeket. Találomra meginterjúvolt nézőtársam (idősebb, jól szituált hölgy, szintén évek óta megrögzött Schilling-hívő) a mese líraiságáról, az elkerülhetetlen sors szívszorító, fájdalmasan szép megjelenítéséről áradozott, egyébként pedig Bánki Gergely és Rába Roland kettősének szuggesztivitásától, színpadi erejétől volt elámulva. Azt már csak én teszem hozzá, hogy a francia szöveg (Hajós Katalinnak nyilván a megfelelő klasszikus fordítások felhasználásával készült szép munkája) elismerést érdemlően magas színvonalú: mind a büchneri, mind a shakespeare-i, blake-i és heinei szövegek veretesen szép franciasággal - nem utolsósorban pedig jól időzítve! - jelennek meg a kivetítőn.

Bobigny városi tanácsát a kommunisták irányítják. Ez érdekes, egyébként nem igazán fontos információ egy színházi vendégjátékról készült beszámolóban. (Persze furdal a kíváncsiság: hogyan érték el a francia kommunisták hosszú és időnként igencsak dicstelen történetük során, hogy a városrész polgárai 1945 - ahogy itt mondják: a felszabadulás [valamilyen félreértés folytán ez itt még nem szitokszó] - óta folyamatosan nekik szavaznak bizalmat. Ők tudják, tényleg semmi közünk hozzá.) A Hazámhazám kapcsán azért jó tisztában lenni e háttér-információval, mert különben a helyi viszonyokat nem ismerő, színházba igyekvő idegen igencsak meglepődik a mára Franciaországban is kivételszámba vehető sugárút elnevezés olvastán: Boulevard Lénine (az 1. szám alatt található az MC 93) - jómagam első döbbenetemben isten bizony azt hittem, hogy Schillingék elintézték, változtassák meg a színházba vezető út nevét, persze kizárólag az előadás idejére..., nagy ötlet, abszolúte illik a Krétakörhöz, az előadás szerzőihez. De hát a Boulevard Lénine itt és most nem több, mint a való történelem fanyar grimasza, amellyel ezt az ízig-vérig diktatúraellenes (legyen az kommunista vagy FIDESZ-, vagy vallási) dráma megszületését a kommunista Bobigny köszönti.

A különböző szóróanyagokon a szerzők más és más felsorolásával népszerűsített mű (a legtöbbször felbukkanó nevek: Kárpáti Péter, Tasnádi István, Forgách András, Erős Balázs és az előadást természetesen rendezőként jegyző Schilling Árpád) Bobignyban nyerte el végleges (?) formáját. Az elmúlt nyár végén ugyan Zsámbékon már megért e cím alatt néhány, botrányoktól sem mentes előadást (lelkes MIÉP-hívők elvetélt kísérletet tettek az egyik előadás félbeszakítására, mit mondjak, készülhetnek a további akciókra). Zsámbékon Schilling úgy konferálta fel az itt már hagyományosnak mondható peripatetikus (körbesétálgató) előadást, hogy az a közös, improvizációs munka pillanatnyi eredményének nyilvánosság elé tárása. Mint az várható is volt, a Bobignyban látott Hazámhazám semmiben nem emlékeztet a nyár esti, lazán összefűzött - egyébként komoly, pozitív kritikai visszhangot kiváltott - jelenetsorra, amit időnként bizony fájó szívvel vettem tudomásul (szerintem Gyabronka József zsámbéki The house of the rising sun számát egyszerűen nem lett volna szabad kihagyni, ugyanis megrázóan pontos kordokumentum).

Ennek a Hazámhazámnak - miként az október 23-tól otthon is látható - pontosan leírható története van - ha tetszik, családtörténet az elmúlt tizenhárom év keretében -, kidolgozott dramaturgiával egymásra következő jelenetek sorjáznak a cirkuszi manézsnak megálmodott színpadon. Aiszkhülosz Perzsákja óta tudható, hogy az aktuálpolitika, a színházi közönség által is megélt, közös történelem színpadra állítása jó kezekben különösen hatásos. Tragédia vagy komédia (Arisztophanész, politikai kabaré, Hofi) egyaránt születhet a közelmúltból, vagy akár a jelenből is. Schillingék 1989-től napjainkig örökítik meg Magyarország (hazám) történelmét, pontosabban nyújtanak róla egyszerre végtelenül lehangoló, tragikusan nyers és szívszorítóan fájdalmas víziót. Az előadás értékeiről nem írok, mindenfajta jóstehetség nélkül a látottak alapján tudható, hogy nagy vihart fog kavarni, felháborodott tiltakozás ("hazaárulók!", rosszabb: "hazátlanok!" stb., stb.) és rajongás övezi majd; a könnyen azonosítható érintettek számos esetben bizonyított humorérzék- és önismerethiánya eleve kizárja, hogy érdemi vita folyhassék erről a fontos előadásról. A csapattá olvadás, az egyéni csillogásra való törekvés teljes feladása, a rendkívül fegyelmezett összjáték egyetlen korábbi Krétakör-előadásban sem volt ennyire teljes. Ahogy például Péterfy Borbála "belecsúnyul" a karót nyelt, ronda orosz (?) tolmácsnő szerepébe, az csúcsteljesítmény. De a többiek is úgy hozzák a cirkuszi társulat mindenki-mindent-csinál szerepeit, hogy az nagyon összeszokott, rendezőjében vakon bízó társulatról tanúskodik. Emeljünk ki mégis egyetlen alkotóelemet, amely Párizsban elementáris erővel hatott: Melis László (immáron sokadszor) és Lukács Miklós (aki a zenekarban végigjátssza az előadást) egészen remek, a rocktól az operetten és operaárián át a cigányzenéig terjedő skálán alkotott nagyszerű muzsikáját.

A francia közönség szereti az előadást, még akkor is, ha érezhetően a poénoknak jó, ha a fele eljut hozzá. Hát igen, honnan is lenne elvárható, hogy a Magyarországról alig-alig beszélő francia média emlőin felnőve valaki megértse, mit jelent nekünk a chips-mikrosütő-óvszer-NATO mint a KAPITALIZMUS teljességre törekvő leírása. Vagy hogy mit jelent egy magát Maradonának álmodó, cezaromániás ifjú, aki a záróképben hisztérikus kétségbeeséssel szeretne feljebb, még feljebb és még feljebb emelkedni, messze túl a cirkuszi kupola magasán. És akkor a szójátékokról, a távoli népek "közmondáskincséből" gátlástalan kenetteljességgel idézgető politikusokról nem is beszéltünk, olyan poénokról, amelyek a budapesti Nagycirkuszban minden bizonnyal életre kelnek majd. De, mondom, a közönség - csakúgy, mint a sajtó - szerette ezt az előadást. A Le Monde a ’89 utáni változások illúziójellegének kiemelését látta fontosnak, a La Libération (az előadás egyik támogatója) a revü formát, a zenei sokszínűséget és a kíméletlen szókimondást húzta alá (a dicsérő hangnemű kritika értékéből mit sem von le, hogy a cikk szerzője következetesen Házam, házam címen hivatkozik az előadásra). A Le Figaro a nyomor nyers, szívszorító, ugyanakkor ellenállhatatlanul komikus színi ábrázolását emeli ki. A L’Humanité szomorúan konstatálja, hogy a fiatal magyar színházcsinálók ennyire pesszimistán látják a közelmúltat, de értőn felfigyel az előadás időnkénti arisztophanészi jellegére, valamint Büchner drámájának, a Danton halálának hatására. Az Art du Temps és a Théâtre című szakfolyóirat hosszabb interjúkban szólaltatja meg Schilling Árpádot mint a fiatal magyar rendező generáció kiemelkedő tehetségű tagját.

Az odáig rendben van, hogy Schilling tehetsége utat tört magának a világban: az idén az otthoni munkáin kívül rendez a Schaubühnében és a Piccolo Teatróban. Az viszont egyáltalán nincs rendben, hogy amikor francia kollégám az előadás után megkérdezi, hol van Budapesten a társulat színháza, ahová majd Magyarországra készülő barátait feltétlenül el akarja küldeni, legfeljebb Schilling lakáscímét adhatnám meg (ha ismerném). Pedig ugye nem vitatható, hogy öt Országimázs Központnál többet ér az, amit a Krétakör kis hazánk arculatépítéséért tesz.

Karsai György

 

NKA csak logo egyszines

1