Szkéné Színház Szappanoperától Camus-ig

Pintér Béláék majd minden elõadása mélyen pesszimista világképrõl árulkodik, mely mindig groteszk, szürreális formában tárul elénk. Népi rabléteket, létrabságokat ábrázolnak minduntalan (az alkohol, a betegség, a halál, a vallás, a bûn, a determináltság rabságát) elsõ elõadásuk címének megfelelõen újra meg újra.

Legújabb előadásuk csűrdöngölős operaparódia, szappanopera elemekkel. Egyszerre banális, melodrámai és tragikus, profán és szakrális a népdal tiszta hangján. Egyúttal megtestesíti azt a közmondást is, miszerint: "ami olyan ostobaság, hogy nem lehet elmondani, azt eléneklik". Nagy drámai és népmesei toposzokat, archetípusokat építenek egybe: árva leány hamupipőkei alakját, mostohatestvér iránti szerelmet, oidipuszi tragikumot, camus-i félreértést és világközönyt stb., miközben szatírájuk a világ kínosan és bolondul kusza determináltságát mutatja.

Parasztoperájukban a boldogtalanságra ítéltségről szólnak, mégpedig épp a boldogság ceremóniáján. Azt mutatják be, miként tud a teljes boldogság egy pillanat alatt 180 fokos fordulatot venni, s átváltani a teljes boldogtalanságba, kitaszítottságba (a lelkész épp lánya esküvőjének celebrálásakor tudja meg, hogy felesége megcsalta, és lánya nem is tőle fogant; a fiuk esküvőjét ülő szülők ráébrednek, nagyobbik, kóborló fiukat ők ölték meg, a boldog, áldott állapotban lévő arát pedig eltaszítja vőlegénye, amikor kiderül, hogy vérrokonok stb.). Pintér Béla először bemutat, felmutat, csak aztán fejt fel, indokol. Nemcsak hősei hordozzák tehát az oidipuszi sorsot, de történetvezetése is a szophoklészi analízist. A megátkozottság pedig a múltbéli bűnért (pénzéhség, könnyűvérűség) nehezedik a szereplőkre - a szülők bűneit visszük tovább valamennyien.

A sors (vagyis inkább Pintér Béla) fintora, hogy e szövevényes történetben épp az lát tisztán, az világosít fel s teszi helyére a dolgokat, illeszti össze a mozaikokat a többiek életében, akit az alkohol már elkábított. Egy alkoholista és az ő zagyva, látomásos, hallucinoid beszéde a bölcsesség, a rend hordozója.

Konfabulációból, rémálmokból, látomásokból áll össze tehát a világrend, így nem csoda, ha a tisztánlátás Pintéréknél egyben a boldogtalanság és a rontás princípiuma is. A történet morbidul egyre csak bonyolódik, csavarodik, míg végül a szálak összefutnak, és egy pontban, a boldogtalanságban állnak meg. Hőseik az egzisztencialista világmagány, az univerzális árvaság, a teljes kiszolgáltatottság, magukra hagyatottság és determináltság utcájába futnak megint, amelyből úgy tűnik, most sincs kiút.

Pintérék a tökéletességig fejlesztették, dolgozták ki a stílust, a formát, a nyelvezetet, amely így nemcsak eredeti és markáns, de következetes és letisztult is. Játékosság, irónia, sajátos időkezelés, szellemes intertextualitás, elferdítések, kifordítások, fikció és valóság összefonódása, a forma és a szöveg sokszor komikusan bizarr ellentéte, stílusok, hangnemek, idősíkok keveredése jellemzi előadásaikat (a zenei anyagban és a koreográfiában is).

A formanyelv következetességét mutatja, hogy a szereplők az opera műfajának megfelelően recitative beszélnek, amikor azonban tragédia készülődik, s a szülők kezdenek ráébredni, hogy saját fiukat ölték meg hajdan, olyan mély törés támad bennük, hogy "kiesnek a szerepükből", s beszédre váltanak - a játék egy pillanatra "valósággá" lesz és a két szereplő fellázad, felrúgják saját létformájuk törvényeit (az opera és paródiája szabályait). A stílus, a forma követi a szereplők sorsát - sorsukkal együtt bomlik a stílus, a forma is.

Pintér Achilles-sarka a dramaturgia. A drámai szerkezet csiszolatlansága, zökkenői miatt válik néhol szaggatottá, vagy éppen ül le az előadás. A történetvezetés olykor elnagyolt, csapongó - a türelmetlenség, a szertelen hév érződik rajta. A lakodalmas történet, az operaparódia egy ponton hirtelen, kicsit sután, és nem zökkenőmentesen Camus-be fordul, miközben visszaugrik a múltba. A vőlegény születése előtti időben járunk (aki ekkor még védetten, az anyaméhben tölti idejét) - a szülőket látjuk, amint egy utazót látnak vendégül, s mielőtt az felfedné kilétét, megölik pénzéért saját édes fiukat. (Camus-vel szemben itt Isten még csak meg sem szólal, még annyit sem mond, hogy nem. Az elhagyatottság teljes.)

E fenti észrevétel azonban csupán zárójeles és mit sem változtat azon, hogy kiemelkedően izgalmas előadásról van szó.

Marik Noémi