Magyar Állami Operaház

Mitõl is kell megmenteni a várost, ezt a várost, a Várost, a Házat, a Hazát? 1964-ben talán rejtélyekkel és rejtvényekkel (szándékosan) megtûzdelt kulcsdráma volt Eörsi István (könyv)drámája, az 1998-2002-es Megmentett város immár egy "fiatal magyar" szerzõ operája. A millenniumi pályázaton egyfelvonásos kategóriában díjnyertes alkotás, amelynek bemutatója várható, sõt "beígért" volt. Fekete Gyula megérdemelte, hogy méltó körülmények között kapjon nyilvánosságot, a Magyar Állami Operaház nagyszínpadán. Ez nem kétséges. Hogy most mégis üröm vegyül az örömbe, azt nem tudom, minek és kinek köszönhetjük.

Szabotázs! - kiáltottam fel szigorúan magamban és hangtalanul, annyira el voltam keseredve, amikor a második előadáson, 2002. november 29-én elkezdődött a színházi este. Miért lenne szabotázs? Csak a magyar slamperáj már megint. Ha előző este nem hallottam volna a Bartók Rádióban a gondos előkészítő munkáról, és nem élveztem volna a példaszerű felkészültséggel vezetett közvetítés remek helyszíni riportjait, arra gyanakodhattam volna, hogy valami kellemetlen, nemszeretem musz-feladatot kénytelen teljesíteni az Operaház stábja. Dühömet első fokon az előadás előtti hangosbemondós bejelentés váltotta ki: a plakátozással ellentétben megcserélik a sorrendet, és Fekete Gyula operája szünet után, pontosabban negyvenöt perces átállási szünet után, másodiknak kerül sorra. Mintha vendégségbe hívtak volna, ahol érkezéskor azonnal megetetik velem a gesztenyepürét, és azt mondják, a libasültre még sokáig kell várakozni! A hasonlat persze sántít, hisz vendégségbe nem enni megy az ember, nem "fogyasztani", az a kis háromnegyed óra meg éppen jó, hogy eltöltsem a háziakkal, s a furcsa sorrend ott csupán meglep, de nem sokkol. Itt azonban, bármily szép a foyer, bármilyen gazdag is a büfé (méregdrága) választéka, elviselhetetlennek tűnik a bánásmód.

Sárkány Kázmér, Szüle Tamás, Gerdesits Ferenc, Ambrus Ákos és Mitilineou Cleo | Frankl Mezey Béla

A kezdeti pofonsorozat másik része: az üres nézőtér. A földszinti zsöllyék alig egyharmada foglalt, a drága első sorok teljesen üresek. Az igazsághoz tartozik, hogy felháborodásom enyhült kicsit, amikor a "főfogásra" - honnan, honnan nem - előkerült néhány újabb néző. Lehet, hogy csupán az emeletről jöttek le, s így a második rész mintegy "becsületes félház" előtt zajlott. Remélem, ezt a "tünetet" rajtam kívül is észlelte valaki, s tolmácsolta a Ház vezetőinek, hiszen az igazi probléma nem az, hogy néha kevesen vannak, hanem hogy a tapasztalatokból senki sem tanul, s folytatódik annak a jó öreg szendvicspolitikának a továbbélése, hogy egy estét ki lehet tölteni vegyes műsorral. A kortárs művészettel kapcsolatos kötelezettséget ki lehet pipálni akkor, ha egy romantikus "elvisz a hátán" egy kortárs egyfelvonásost. A differenciálódott közönséget azonban nem volna szabad orránál fogva vezetni! Úgysem hagyja magát. Egyébként felesleges azon törni a fejünket, kinek jutott eszébe - melyik időszakban -, hogy Fekete művét éppen Puccini A köpenyével állítsa párba.

Az ellentétek vonzzák egymást. Csaknem egy évszázad választja el a két világot. A premodern A köpeny és a posztmodern új darab zenei világának kontrasztja nem kellemes. Fekete Gyula a műsorfüzetben bel canto operaként aposztrofálja saját művét, míg Puccini legfőbb törekvése a bel canto elemek eltüntetése volt, még egyéb, sikeres operáiban is. A köpeny azért sem nagyon váltja be a hozzáfűzött reményeket "hordozóanyagként", mert igen kevéssé népszerű. A naturalista célkitűzés a Puccini-életmű egyik nagy zsákutcája, ez a darabja pedig kimondottan az operaművészet deteatralizálását tűzi ki célul, az olasz verizmus fővonalánál sokkal radikálisabban, s ez a kísérlet még a XX. század végének, mostani századunk elejének közönségízlésével sem nagyon találkozik.

Folytassuk a játékot az ellentétekkel! Unalmas az egyik, izgalmas a másik színpadra állítás. Nagy Viktor jellegtelen, félstilizált világával szemben áll Halász Péter fantasztikum felé orientáló, a dráma cselekményének megértését nem is mindig segítő, passiószerű színi fogalmazása.

Az, hogy egy rendező munkájának a végterméke tetszik-e a nézőnek vagy a kritikusnak, egy dolog. De annak felelőssége, hogy a darab után negyvenöt perc lebontási időre lehet szükség, már nem hárítható a díszlettervezőre. Horesnyi Balázs monstruózus repülőgép-anyahajónyi bárkát álmodott a Szajnára. A végtelen hosszú járásokat nehezen teljesíti a rendezői irányítás nélkül mozgó, kiválóan éneklő Bátori Éva, Bándi János, és az olasz vendégbariton, Giancarlo Pasquetto. Ezzel szemben Halász rendezői munkáját stilizált mozgások jellemzik, a kórus homogén közegként áramlik Buchmüller Éva majdnem teljesen üres terében. A Porkoláb kulcsszerepét játszó Szappanos Tibor fantasztikus menetelésparódiával masírozza végig, lassított mozgásban, szinte a teljes játékidőt. A jelmeztervező, Király Anna expresszionizmust pop-art elemekkel vegyítő ruhákba öltözteti a szereplőket, egyéni módon elrajzolt figurákat állít elénk. A tandráma résztvevői egytől egyig archetípusok, a színészi egyéniség logikus "meghosszabbítása", térben való kiterjesztése a jelmez. A néző emlékezetében megmarad a fél méternyit oldalra reppenő nyakkendő, az irreálisan hatalmas kopasz koponya, a földön húzott ujjú kényszerzubbony, a Mária-kék köntös vagy az Inkvizítor éjjeli lepke hátú püspöki, ám fekete palástja! Csupa önmagában (is inkább) szoborértékű, jelentést hordozó és sugárzó, a játékot segítő és értelmező színházi műalkotás! Persze Halász verziójában a színészi játéknak a megszokottól eltérő jelentése van. Számomra meglepő az az alázat, amellyel az egyébként igen öntörvényű rendező elfogadja, amit a zeneszerző ír: - ismétlés a tudás anyja - "Művem bel canto-opera, ezalatt azt értem, hogy a szerepjáték semmiképpen nem mehet az éneklés rovására." Sajátos ez a vízió, és - ez talán a legnagyobb érdem, ha jelenlegi operajátszásunk kontextusában nézzük - soha nem megy bele az illusztrálás, az "olyan mintha valóságos lenne" csapdájába. Tiszta színpadi stilizáció, mindvégig izgalmas teátrális formában. A komponista - írja is a továbbiakban - törekszik a szöveg érthetőségére, és ez javarészt érvényesül is az előadásban. Ennek ellenére ez a darab olyan, amit sokszor kell (és lehet) megnézni, mert titkait lépésről lépésre tárja fel, azonnali értelmezése, mondanivalója nincs, és nem is szabad, hogy legyen. Ha az Operaház vezetése továbbra is fenntartja ezt az abszurd párosítást Puccinival, akkor nekünk nézőknek meg kell szoknunk, hogy fél kilencre kell mennünk a színházba. Egyébként az ezt követő, sorrendben harmadik előadásra már mintha meg is tanulta volna a közönség. A második részre észrevehetően tele lett a földszint.

Ősbemutató részesének lenni jó és szívet melengető feladat minden közreműködő számára. Fried Péter Inkvizítora és Herczenik Anna Vilmosa érzelmeink két pólusán hat. Az első "csak" félelmetes, a másikat - nadrágszerep, nő énekelte ostoba lírai hős - szánjuk is. Ők a tragédia bekövetkeztének tulajdonképpeni motorjai. A két alakítás magabiztossága üdvözlésre méltó, de meg kell mondani, hogy Halász Péter munkamódszere olyan biztonságot ad mindenkinek, olyan stilizációs keretet biztosít, hogy még azok is jól teljesítenek a színjátszásban, akiktől ez nem megszokott. Az egyébként kellemetlen hangszínű, kevéssé érthető Militenou Kleo olyan szándékosan disszonáns jelenség remekbeszabott napocska jelmezével, aki érdekes színfoltja lesz a különben is a szimpátia és antipátia szélsőséges pólusai között megmutatott alakok panoptikumának. Sárkány Kázmérnak is jót tesz a stilizált mozgás, a szándékosan karikírozott járás, hiszen más előadásokban gyakran kínlódik a természetesség keresése közben. Itt a sevillai borbély pózai és manírjai lehetővé teszik, hogy ami máskor ripacskodásnak hat, az most a szerep szerves része legyen. De sorolhatnám a többieket is: Ambrus Ákos, Balatoni Éva, Gerdesits Ferenc, Szüle Tamás mind megállják a helyüket és - szerintem - igen jól érzik magukat a megszokottól eltérő, ugyanakkor sok színészi szabadságot biztosító színpadi világban.

Kesselyák Gergely vezényli mindkét operát. Modern funkcionalizmussal, mintegy a két világ között egyensúlyozva. Nem tehet mást ebben a műsorrendben. Objektivitás és az énekesek segítése jellemzi az első félidőben, élvezi az elhangolt verkli vendégszövegeit, és az ehhez hasonló színező karaktereket. Átlelkesültebbnek tűnik a kemény koncentrációt igénylő, az énekeseknek néha meglepő asszociációkat, stílusimitációkat is megengedő Fekete-partitúra végigvitelében. Nem véletlenül ünneplik hosszan és lelkesen az előadás végén. Csak az a kár, hogy a megújulóban lévő énekkar remek teljesítményét - és morálját - diktáló Drucker Péter nem jelenik meg a tapsrendben.

Zala Szilárd Zoltán