A cím emblematikus: a komlói Leo Amici Alapítvány kábítószer-terápiás közössége választotta elõadásához. Két évvel ezelõtt már módom volt e lapban beszámolni róluk, akkor Maldoror énekeinek embersége, felszabadító ereje ragadott meg. Azóta kicserélõdtek a tagok (szerencsére), az elõadás is más, a színjátszás lényege azonban ugyanaz maradt, akárcsak az együttes vezetõje, Mózes Sándor, s a közremûködõ mester, akinek döntõen köszönhetõ a terápiás módszer kidolgozása: Georges Baal.

A Nagykovácsi Linum Művészeti Fesztivál keretében megrendezett előadás Shakespeare-monológokra, dialógusokra épül. A szereplők ezeken keresztül fogalmazzák meg kérdéseiket, problémáikat. Shakespeare fonalán haladva súlyos élethelyzetekkel szembesülnek és szembesítenek. Az első perctől kezdve, amikor is a kastély szép parkjában néma gesztusokkal felénk fordulnak, zenével és mozdulatokkal feltessékelnek bennünket a kis előadóterembe, közösséget vállalunk velük. Hatásukra, hiszen minden szavuknak, mozdulatuknak súlya van, mi is felelős közreműködőkké válunk.

Bár a kis teremhez képest sokan vagyunk, mindannyian a láthatatlan körhöz vagy inkább oválishoz tartozunk - a szereplők az előadás kezdetén a földön ülnek, vezetőjük is belesimul az alakzatba, bár ő azért kicsit ki is emelkedik, el is különül: széken ül. Részvétele egyben segítő irányítás.

A későbbiekben gyakran változik a mozgás, a ritmus, a szereplők felváltva zenélnek, különböző hangszereken kísérve és kiegészítve a szép dikciót s a mozgást: többször az erőteljesebb ritmusú és hangzású dobokon, de más hangszeren is, például a lágy furulyán.

Az előadás rövid epizódokra, mini drámákra épül: minden egyes szereplőnek van egy monológja, esetleg monológgá alakított dialógusa, ebből dolgozott ki a többiek közreműködésével egy rövid jelenetet, amelynek ő a főszereplője. A jeleneteket a mozgás és a zene, néhol a szöveg kapcsolja össze.

Az epizódok mind rendkívül súlyosak: Hamlet nagymonológja (a botra támaszkodó fiú nagy drámaisággal, az amatőr színészt meghaladva adja elő), Lear, II. Richárd, Shylock, A vihar nagy Prospero-monológja. A Shylockot előadó fiú mozgásával is szívszorítóan közel hozza az alakot: eleinte ő veszi át a többiek között járva azok mozgását, majd amikorra már elénk vetítette Shylock kitaszítottságát, a bosszú felvázolásakor a többiek veszik át az ő gesztusait.

Igen kevés kellékkel dolgoznak, de azok szervesen illeszkednek: lánc, kötél, bohócorr, botok, s főképpen a "könyv", a díszkötéses Shakespeare összes a képzeletbeli kör közepén. Többször is mozgatják, bevonják a játékba. Ezzel kezdődik az előadás: a nyitó képben minden egyes szereplő valami mozdulatot tesz a könyvvel, valamire "használja".

A játék értelmezése, a színház, a szomorú komédia szimbólumának feltárása az előadás fontos része: először a fekete lány Hamlet szövegén keresztül jut el hozzánk a magasból, egy fiú hátán adja elő: "Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez, mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata az volt és az marad, hogy tükröt tartson: hogy fölmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét."

A Lear-monológ alatt - "Micsoda világra szóló komédia ez" (Mózes Sándor jelenetében) - kerülnek elő a bohócorrok, s mozognak bohócként, marionettfiguraként az alakok. (A bohócorrokat majd a következő, a Hamlet-nagymonológ alatt vetik le.)

A másik fontos jelkép a kötél: ez nemcsak gúzsba köt, hanem össze is fon a többiekkel, s ugyanakkor nagyon érdekes formákat is leírnak vele az Othello-jelenetben: "Szerezz pénzt." Az előadás utolsó előtti epizódjában a vak (lehunyt szemű) Júlia-Romeót, egy kedves, törékeny szőke lányt, szintén a kötélhez vezeti egy fiú: két másik tartja a kötél végeit, ezt húzza-vonja a lány. "Már menni készülsz, messze még a reggel..." Olyan drámai erővel, fájdalommal jeleníti meg Romeo és Júlia búcsúját, a szenvedélyes párbeszédnek olyan új rétegeit fedi fel, hogy biztosan mindannyiunk számára sokáig emlékezetes marad. A többiek egy-egy szóval hol kórusként, hol külön-külön is bekapcsolódnak. Végül a lány odalép a szimbolikus "könyv"-höz, s míg a többiek hangszeren, szóval, hanggal kísérik, ő kinyitja szemét és ráborul a könyvre, a végső búcsúval fejezi be jelenetét: "áldjon Isten".

Az előadás ezután Mózes Sándor katartikus Prospero-epilógusával zárul, amely alatt intésére a szereplők egyenként elhagyják a termet: az együttes vezetője kimondja, szavakba önti a közösségnek azt az érzését, amely kialakult egyrészt a csoport tagjai, másrészt köztünk és a szereplők között. Külön-külön is kéri a megbocsátást, amelyet az utolsó jelenet vége olyan erőteljesen sugallt.

Két évvel ezelőtt idő hiányában nem követte az előadást beszélgetés, pedig ez a szereplők számára is igen fontos visszajelzés.

Most a kezdeti feszengést az egyik "színész" kérdése oldja: hogy tetszett az előadás? Többen talán nagyon is érintettek, a szereplők családtagjai, barátai, vagy túlzottan is szakmabeliek, legalábbis ez érződik a megszólalásokon.

Megtudjuk, hogyan dolgozott a csoport: tagjai számos szövegajánlat közül választottak, s mindegyikük több lehetőséget is nyitva hagyott önmaga számára. A kidolgozás során a rendelkezésre álló két-három részletből választotta ki mindegyikük a hozzá legközelebb állót. A szöveget annyiban változtathatták, hogy meghúzhatták, vagy a mondatok sorrendjét felcserélhették benne, hogy valóban a "sajátjuk"-ká váljon - ennek a sikerét láttuk, pedig mindössze két hét állt rendelkezésükre.

A színjátszáshoz érthető módon különbözőképpen viszonyulnak, fontosságát azonban mindannyian felismerték. Az alkalmazott mozgásokat tréningek során sajátították el, de szabadon használtak fel belőlük. Kihangsúlyozzák a színház közösségformáló erejét, az egymás iránti bizalmat: ha például az ismert gyakorlatot használják fel, amelyben az egyikük elengedi magát és a másikra támaszkodik, biztos lehet a társában, abban, hogy az valóban megtartja - ez igazán nem kevés. Megrendítően szép pillanat, amikor a közönség soraiból az egyik fiatalember üdvözli a többieket: korábban ő is "szereplő" volt, a komlói közösség tagja.

Fried Ilona