Madách Színház, Stúdió
"Te, tudod, hogy meghalunk?" Reggelente Hernádi Gyula ezzel a megkérdezett kijelentéssel provokálja éberré barátját, Gyurkovics Tibort. Aztán valószínûleg kedélyesen parádriposztozgatnak a létnek eme "elképzelhetetlen botrányáról", megbeszélik, ki hány lépést tett meg vezérével elõre, ki kap majd hamarabb sakk-mattot. Két öregedõ clown, akiknek úgy csillog a szemük, mint senki fiatalnak... "s mi mindig azon vihogunk / hogy életben-e maradunk?" Ezzel a gúnyos vigyorral próbálják szembeköpni a mulandóságunkat, hangos hahotával hangszigetelik birodalmukat. A Nagyvizit címû dráma is errõl a kacajról szól, egy reménytelen kimenetelû, halálos mókáról, a földi itt-tartózkodásunkról.
1972-ben ezt a darabot Aczél György nem engedte ki a firenzei színházi fesztiválra, az író később kérdőre vonta: "Miért csesztetek így ki velem és Várkonyiékkal?" - "Tudja maga azt, magának is jobb így, hisz mindenki ellenzékinek tartja, aki hiszi és hirdeti, hogy a szocializmus egy elfekvő klinika." A színen ugyanis, egy kórházi szobában, négy különféle stádiumban lévő beteg fekszik gyógyulásra várva. Olykor betoppan hozzájuk az intézeti belvilág vagy néhányan az egészségesek külső, civil szférájából. Végül az egyikük meghal, a többiek meg vegetálnak tovább. Gyurkovicsnak, saját bevallása szerint, esze ágában sem volt ennyire a hazai viszonyokra konkretizálni a szituációt, sokkal inkább összemberiség-centrikus ez a dráma, amely figyelmeztet az egymás mellett élésünk becsődölésére, a valódi párbeszéd kialakításának képtelenségére, a szeretetlenség állapotára. Mindez persze realista alapokon nyugszik, s az empirikus valóságban rejtőző abszurditás kibontása az író célja. Olyan állapotdrámát írt, amelynek nincs igazán eleje, vége, egyetlen helyzet van, a kilábalás lehetősége nélkül (illetve egy irányba lehet csak távozni, a nemlét felé), s ebben leledzenek jellemmel nem igazán bíró kanavász hőseink, akik valamitől folyamatosan félnek s ennek ellensúlyozásaképpen valakit/valamit állandóan várnak. Ez a négy ember fekszik a sebészeti osztályon, mindegyikükbe ugyanaz a főorvosi kéz avatkozott, s e közös "testi kapocs" okán próbálnak lelki támasztékot keresni egymásban, pontosabban inkább követelőznek, adni azt nem nagyon akarnak. A kórházon kívüli életükben valószínűleg mindannyian valamilyen szempontból sikertelen, nyomtalan sorsot mondhatnak magukénak, ezért most meg akarják ragadni az alkalmat, hogy abszurd módon itt, az "egészségtelenség", az életképtelenség emberi bizonyítékai közepette mutassák be jelentőségteljes, nyomatékkal bíró létüket. Pusztulásközelben prezentálják kivagyiságukat.
Az élenjáró figura Badari, akinek ténylegesen ez az utolsó esélye arra, hogy bizonyítson. Halálos beteg, ezért benne tombol leginkább a mindenbe belefolyni akarás. Az egykor szürke hivatalnok most "státusánál" fogva királyként dirigál, pattogtat, utasítgat, belefecseg, beleártódik mindenbe. Reviczky Gábornak nagyon is jól "fekszik" ez a bohócparádézás, csakhogy ha ezt a szerepet túlharsogják, akkor nem hallatszik ki belőle az a tragikum, ami a közelgő elmúlásból fakadóan folyton provokálja ezt a túlfeszített, túlbeszélt életerőt. Gyurkovics Tibor egykor azt írta a színészről: "Milyen jó lenne, ha sohasem tanulná meg a maga rutinját... hogyha nem lenne kedvenc, tévésztár, szinkronszáj, filmbébi..." De Reviczky megtanulta. Így hiába csendesedik el a haldoklás pillanataiban, ha addig nem volt képes a hátborzongatás és a kacagtatás borotvaélén egyensúlyozni. Badarit egyébként az író alakította volna, s a rendező feladatkörét is ő látta volna el, ha lábadozóban nem szól közbe betegségének utóhangja. A mi lett volna, ha... kérdésfelvetése azonban, mint tudjuk, meddő. Így mindenesetre Koncz Gábor jegyzi az előadást. S hogy miért éppen reá esett a választás? Talán mert csapattag volt ama híres ősbemutatón, Bill bácsi balján (rendezői jobbon!) ugyanezen szerepben, Fazekas Péterében?
Ez a Fazekas első pillantásra nyitott könyv: félcivilben viselteti magát, vállpaszományos fürdőköpenyt hord farmerral és baseballsapkával, miközben egy Playboyba burkolózik. (Ezt nem lett volna muszáj...) A kidolgozott izomzatúak mozgásával jár-kel bicegve, a szemében csillapíthatatlan nőéhséggel, rezignáltan teljesíti Badari "parancsait" s néha felhorgad az élet nagy tanulságait kimondván. Egyszerűen szólva (és hát egyszerűen játszva) ő az örökifjú nagy kan, akit semmi sem dönthet le a lábáról, legfeljebb ő döntögeti befeszített hasizmával a madonnáit. "Gyula vitéz télen-nyáron", és nem az író által előirányzott "kétes-kedves álomcsináló". Az a legkellemetlenebb, amikor drámai hangot üt meg és megmondja a frankót (=bölcselkedik). Büszkén mutogatott, nőktől hemzsegő kalandor élete bizonyos tekintetben a többiek fölé emeli, ám a le nem horgonyzottság, az űzött vad magánya ugyanolyan árvává teszi őt, mint társait. Cziegler (Némethy Ferenc), ez a néha bébipózban nyavalygó, folyton zsörtölődő öregember a legjobb talán mind között. Nem súlyos beteg, de képtelen elviselni a fájdalmat, s állandóan háborús lázálmok gyötrik. F. Tóth (Pusztaszeri Kornél) a legkevésbé kibontott, egyetlen gondolatkörrel rendelkező figura, aki egyre reménytelenebbül feleségét várja. Mindannyian, egész idő alatt az állandó várakozás állapotában ringanak: vendéget, hozzátartozót, de leginkább mint valami prófétát, a főorvost várják. A nővér (Tóth Enikő) és a takarítónő (Pásztor Erzsi) csak ideiglenes segédkezet képes nyújtani, az egészséges áltörődöm rokonok szintén használhatatlan vigaszt jelentenek. Aztán kiderül, hogy a becketti várakozás meghozza ugyan gyümölcsét, a professzor (Lőte Attila) vezényelte nagyvizitet - e nagyszerű bohóctréfát -, ám a megváltás annak infarktusa miatt elmarad. Badari viszont saját élete árán megmenti az öngyilkosságra készülő Czieglert.
Vagyis az abszurd drámák hagyományával ellentétben ez esetben felcsillan a megmenekülés reménye, a törődés felvillanó szikrája embermentő, a megmentő azonban bőrével fizet. Gyurkovics istenes istentelensége nyilatkozik meg ebben a finisben. Az előadás akkor lehetne egyszerre a nevetés és sírás könnyeit összemosó groteszk életbölcselet, ha a színészek képesek lennének egyensúlyozni a gyurkovicsi paprikajancsi és a Szent Sebestyén magatartás szűkös határmezsgyéjén, így mindössze aranyos bohóckodás kerekedett a drámából.
Kedves Gyurkovics Tibor ("kovászember, gyógyforrás, öttusabajnok, életmester, csodálatos mandarin, nőabajgató, ...")! Ha legközelebb megint a Madách fele jár, tessen egy kis leckét adni abból a gyurkovicsizmusból!!!
Börcsök Dóra
