Merlin Színház

Ha valaki némileg tanácstalanul kezdi böngészni a Merlin új bemutatójának mûsorlapját, nem igazán értve a görög nevek átírásának módszertanát (a kanonikus "Arisztophanész" "Aristophanes"-nek íródik, az eredeti "Lysistrate" viszont "Lüzisztraté"-nak), elgondolkodva a társszerzõi megjelöléseken (fordítót a színlap nem jelöl), s azon tûnõdik, hogy most akkor mit fog látni (ókori komédiát új fordításban, klasszikust modern változatban, vagy esetleg egy teljesen új darabot), leghelyesebb, ha a mûsorlap rövid tartalmi összefoglalójához fordul. "A klasszikus vígjáték lökhajtásos változata a véreres valóságról. Az athéni férfiak spártaiakat és kabócákat hajkurásznak a harcmezõn, otthon libidóválságban a feleségek. Nõsténytörvényt hirdet az oldalbordahorda." Hangulatát tekintve e szöveg elég pontosan kijelöli a produkció helyét valahol a diákhumor és a blõdli között, és sejtet némi vulgárisabb eszközöket is. S aki ezután valami ilyesmire is számít, vélhetõen nem csalódik. Aki pedig esetleg a jeles szerzõk, a nem kevésbé jeles rendezõ és a tehetségesnek ismert társulat alapján másra számítana, vessen magára.

A Lüzisztraté címen bemutatott könnyed bohózat humora természetesen nem teljesen idegen a görög mesterétől. Arisztophanész élvezettel és céltudatosan használt durva, nem egyszer alpári poénokat, nem vetette meg a közérthetőségük folytán biztos vicceket és szívesen alkalmazott bohózati helyzeteket. De mindezt nem öncélúan tette: komédiái aktuális, húsba vágóan fontos tárggyal bírtak, aktualizáló poénjai gyilkos nyilakként találták meg célpontjukat. Utóbbiak persze korhoz kötöttek, ma már csak a kötetek jegyzetapparátusainak végigolvasásával érthetők meg. A tárgy azonban a legtöbbször örök érvényű: a háború értelmetlenségéről szóló, teljes szívvel békepárti Lysistratéra ez (sajnos) kivált érvényes. A modernizálás, az aktualizálás legfőbb értelmét szememben az adná, ha a szerzők e problematikát gondolnák végig a mai keretek között. Hamvai Kornél ambíciója azonban érezhetően más volt: nem akarta Arisztophanészt modernizálni, a darabot újraírni - egyszerűen az alapsztorit kívánta bohózati formában feldolgozni. Csak találgatni tudom, miért nem volt elegendő ehhez a görög mesterről egy utalás formájában megemlékezni, miért kellett őt társszerzőként feltüntetni, s a darab néhány szereplőjének nevét változatlanul hagyni (miközben mások nyilván szellemesnek vélt latin nevet [Peronoszpóra, Diszlexia] kapnak) -, de ennek gyakorlati jelentősége nemigen van. A szöveg és az előadás problémája nem az Arisztophanészhez való viszonyában van, hanem önmagában. Pontosabban nem az a baj vele, hogy semmi köze nincs az eredeti szöveghez, hanem az, hogy nem igazán sikerült munka.

Ami valóban sikeresnek és humorosnak érződik, az Nádasdy Ádám érdeme. Az első felvonás második részében az öreg tanácsosok karrá szerveződve, időmértékes verssorokba öntik mondókájukat, s hasonlóképp replikázik az asszonyok kara. Forma és tartalom feszültségének természetes humorát csak erősítik a kitűnő szóviccek, eredeti ötletek, szellemes nyelvi játékok (kedvencem a háborúzó férfiak leírására szolgáló "imbecillis hímbacilus"). Ehhez képest a prózában íródott részek szokványosak, jól ismert patronokkal élnek (szőke nő, minden gyakorlati érzék híján lévő értelmiségi férfi, férj és asszony harca a nadrág viseléséért stb.), nemegyszer pedig a jó ízlés határán táncolnak (hogy azt átlépik-e, egyéni ízlés és megítélés kérdése). S e bohózati helyzetek nem igazán állnak össze, nem építkeznek egymásból, csak önmagukban állnak - így pedig meglehetősen kevésnek tűnnek. A szerepek nem lépnek túl a típusalkotáson, nem fejlődnek jellemekké, ráadásul a típusok is alig-alig elválaszthatók egymástól. Némi túlzással: a női szerepek egytől egyig változatok a harcias amazon, illetve a szőke nő sémáira, a férfi szerepek pedig a teszetosza értelmiségi, illetve a bunkó katona sablonjait képviselik.

A Jordán Tamás rendezte (először nyáron, szabadtéri színpadokon bemutatott, s most a Merlinben is műsorra tűzött) előadás ronthatott, javíthatott volna is a helyzeten. Előfordulhatott volna, hogy a színészek fájdalmas ripizéssel próbálják elkülöníteni az egyes karaktereket egymástól. Ez szerencsére nem történt meg. De a másik eshetőség sem vált valóra: a színészi-rendezői invenció nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a vázlatosan megírt szerepek kitalálódjanak, az önmagukat ismétlő jelenetek felpörögjenek, s hogy az előadás egésze mulatságosabbá váljék a megírt szövegnél. Jelen változat "revüsített" bohózatra emlékeztet. Gördülékeny és látványos (köszönhetően Huszthy Edit jelmezeinek és az azokat viselő színésznőknek is), technikai szempontból minden a helyén van benne, csak éppen a kreativitás, az ihletettség, a rutinon áttörő alkotóerő hiányzik belőle.

Érvényes ez a színészi alakításokra is. A női szereplők többsége belemosódik a karba, az értelmiségi katonákat játszó férfi színészek is erősen hasonlítanak egymáshoz. Ez alól kivételt a szokott eszközeivel, a többieknél harsányabban dolgozó Orosz Róbert és a precízen karikírozó Vass Szilárd jelent. A nők közül pedig a szőke prototípusát színesen és lendületesen kikeverő Bognár Anna. Az ő "férfihergelő" jelenete Vass Szilárddal kidolgozottságát, professzionalizmusát, svungját tekintve kimagaslik az előadásból (bár inkább illene a megújulni vágyó Vidám Színpadra, mint a Merlinbe). Azok közül, akiknek szerepe nem ékelődik a karba, Schmied Zoltán tud még egyéni színeket, frissebb humort csempészni a nők helyett inkább a háborúval foglalkozó, narcisztikus főtanácsos alakjába. A mindig egyéni humorú Mike Kelly már későn, az alpári viccek eluralkodásának idején érkezik az előadásba. A címszerepet egyébként korrektül játszó Kiss Bernadett pedig, úgy tűnik, nem nagyon tehet egyebet, mint hogy beletörődik abba: Lüzisztratét ebben a változatban leginkább az különbözteti meg a többiektől, hogy a szerzők neki nem írtak poénokat.

Így aztán következnek egymás után a jobb és a rosszabb poénok, meghallgathatjuk a Horgas Ádám főművei közé bizonyosan nem sorolható dalokat, hol derülünk, hol unatkozunk kicsit, majd hazamenvén rövidesen az egészet elfeledjük. Legfeljebb merengünk még kicsit azon, mennyiben szükségszerű, hogy a Merlin és az Atlantis társulat töltse be a Vidám Színpad funkcióját.

Urbán Balázs