A gazdag Albionban sem megy könnyen színházi lexikont megjelentetni. A szerkesztõ, Colin Chambers neves színikritikus tíz éven át küszködött a feladattal, amíg egytõl eljutott kettõig, a Continuum (London-New York) kiadóig, amely végül is elvállalta a címben jelzett kötet publikálását. Illusztrációkra így sem futotta. A munka 2500 címszavát viszont húsz országból kétszáznyolcvanan jegyzik, színházi szakemberek, fõként színikritikusok, színháztörténészek, egyetemi tanárok. De akad a közremûködõk közt író, színész, rendezõ, díszlet- és jelmeztervezõ, maszkmester, világosító, koreográfus, bábos, építész, a gyakorlati színházmûvészet különféle szakemberei, köztük néhány világhírû név, mint Peter Barnes, Ann Jellicoe, Arnold Wesker drámaírók, Peter Brook, vagy John Calder könyvkiadó. Fantasztikusan tág a kötet látószöge Ausztráliától Bangladesen és Etiópián át Zimbabwéig fogja át az egész világot, természetesen az euro-amerikai térségnek juttatva a legtöbb figyelmet.

A széles spektrum ellenére az angolcentrikus látásmód jellemzi a munkát. Ez tulajdonképpen természetes, nyomatékosan el is mondatik a kézikönyv bevezetőjében. Ezért aztán a címszavak kiválasztásának és megírásának legfőbb szempontja az angol-amerikai vonatkozás, hogy Londonban, New Yorkban ismerik-e a szóban forgó színházat, színészt és szerzőt, lefordították-e a drámaíró valamelyik vagy valahány művét angolra. Mit írtak róla ma Angliában, Amerikában. Nem huszadik századi nagyságok is helyet kapnak a kötetben. A címszavak közt például Arisztotelész is megtalálható, csakhogy a szócikk azt vizsgálja, tanításai mint hatnak ma, különös tekintettel Brechtre, aki a maga dramaturgiáját, dráma- és színházelméletét a görög filozófussal szemben, tőle elhatárolódva fogalmazta meg. A kézikönyv arra is kitér, hogy milyen tanulságokat vont le mindebből az angol drámaírás és színház.

Chekhovnak (Csehovnak) is jut egy terjedelmes címszó, amely persze azt fejtegeti, mint értelmezik, játsszák ma Csehovot a világban és persze Angliában, összevetve ezeket az előadásokat a Művész Színház híres produkcióival.

A szerkesztés teljességigényét fokozza, hogy a theatre (illetve théâtre) angolul és franciául is drámát is jelent. A magyar színházi lexikonokkal ellentétben a Companion a drámairodalom címszavait is feldolgozza, ami azért is örvendetes, merthogy scripta manent, és ebből következően az érdeklődő az olvasott címek alapján legalább elvben megtalálhatja a drámát valamelyik könyvtárban, könyvesboltban vagy barátjánál. A színpadi előadások a technikának hála ugyan ma már rögzíthetők, de a mai tapasztalat azt mutatja, hogy még az arra érdemes produkcióknak is csak egy töredékéről készül felvétel, és még ez sem tudja visszaadni a jelenlét élményét.

Ugyancsak a teljesség valamiféle igényéről tanúskodik, hogy a címszavak számottevő része elegáns kis esszéket szentel a drámairodalom és a színházművészet olyan átfogó kérdéskomplexumainak, mint a színházi építészet, az avantgarde, a kísérleti színház. Címszó lett a közönség, vagy a naturalizmus, expresszionizmus, abszurdok és így tovább.

Nem kis érdeme a kötetnek, hogy ezek a rövidebb-hosszabb dolgozatok élvezetes olvasmányok. Bevezetőjében Chambers hangsúlyozza is, hogy a teljességen túl az olvasmányosságra is törekedett. Azért is nevezte a kötetet kézikönyvnek és nem lexikonnak vagy enciklopédiának (igaz, a jóval korábbi Oxford Companion of Theatre is Companionként jelöli magát anélkül, hogy olvasmányos jellegével büszkélkedne). Az Ausztráliának szentelt szócikk például egy anekdotával indít: eszerint az első ausztrál kőszínházat volt börtöntöltelékek alapították 1796-ban. Ám két év után fel kellett függeszteni a társulat működését, mert gyanúsan sok néző üresen hagyott lakását rabolták ki, mialatt a tulajdonos Thália templomában ájtatoskodott.

Az efféle kézikönyvek, lexikonok ma azért is nélkülözhetetlen segédeszközök a színház szakembere vagy csak szerelmese számára, minthogy a ránk zúduló információáradatot képtelenség teljesen és azonnal feldolgozni, elraktározni. Mikor lehet szükségünk az etióp színház történetére? Ha éppen Etiópiába utaznánk, ami nem tűnik különösen valószínűnek. Vagy éppen etióp színház vendégeskedne Budapesten. De már a hozzánk egész közeli szlovák, cseh, román vagy éppen az angol színház és dráma legújabb történéseivel sem tudunk lépést tartani. Említettük például Wesker nevét, de azonnal felvetődik bennünk: mi lett vele? Egy időben nálunk is a figyelem középpontjában állt. Több darabját is bemutatták Pesten, színművei kötetben is megjelentek. A Companionból megtudható, hogy Wesker az általunk ismerteken túl még számos művet írt, de most éppen bosszús, mert hazájában jóval kevésbé értékelik színműveit, mint külföldön. Megélhetéséért azért nem kell aggódnunk, klasszikussá vált művei továbbra is tisztes példányszámban kelnek el a könyvesboltokban.

Eszünkbe ötlik John Arden neve is, ő is eltűnt a szemünk elől. Róla is megtudhatjuk, hogy hasonlóképpen haragszik, mert hazájában ő is kikerült a fősodorból. Sikerült összevesznie a színházakkal, antikapitalista balos eszméknek hódolva avantgarde, alternatív társulatok számára dolgozik. Brook viszont továbbra is sztár, minden szerepléséről hírt adnak az újságok. Mostanában furcsa pszichológiai témák izgatják őt. De az utolsó nagy dobása a Mahábhárata volt. Csakhogy immár ez is tizenhét éves szenzáció.

Ennek az ismertetésnek a keretein belül természetesen nincs terünk arra, hogy beszámoljunk akár a Companionból nyert legfontosabb információkról, hogy hol tart ma a hozzánk közel álló angol, amerikai, francia, német, orosz színház és dráma. De azt azért elmondhatjuk, az olvasottakból összességében igazolódni látszanak a modern s még inkább a posztmodern drámáról tett megállapításaink, hogy valamikor a hetvenes évek derekán, végén lezárult a modern dráma száz éven átívelő nagy korszaka. Noha a színműirodalom piacán folyamatos a túlkínálat, néhány évad múltán még a síppal-dobbal propagált színművek is feledésbe merülnek.

A színházművészet helyzete ennél kedvezőbb. Bár a hatvanas-hetvenes évek rendező- és színésztitánjai Grotowskitól Strehlerig sorra letűntek, letűnnek a színpadról, de nincs hiány tehetséges fiatalokban. A klasszikus repertoár elég gazdag ahhoz, hogy legyen mit színpadra varázsolni, hogy legyen szerep a tündöklésre. Az önmegvalósító rendezők előtt továbbra is nyitva a pálya, élnek is a lehetőségekkel, a világhírű színházi fesztiváloknak ma is van kit hívniuk a díjosztó zsűrikbe.

Végezetül szólnom kell a Continuum magyar szócikkeiről. Ide érve azonban át kell mennem szubjektívbe, minthogy ezeknek az írásoknak magam vagyok a szerzője.

A magyar címszavak megírására vagy tíz éve kért fel Colin Chambers, a kötet szerkesztője. Akkoriban, minthogy francia, angol, német nyelven meg tudok írni egy épkézláb színházi szakcikket, ide-oda irkáltam efféléket. Nem nagyon hencegtem velük, minthogy szellemiségükben nemigen feleltek meg a hivatalosan terjesztett színházképnek. Sokkal inkább megfeleltek annak, amit mi, lelkes Kaposvár-járók gondoltunk Halász Péter, Paál István, Zsámbéki, Ascher, Babarczy, Székely Gábor, Ruszt József színházáról.

Mint a kompendium bevezetőjében Colin Chambers el is árulja, a címszavak kiválasztásáért ő felel. Tőlem azt kérte, hogy adjak egy összefoglaló beszámolót a huszadik századi magyar színházművészet és drámairodalom történetéről, s egy-egy szócikket Molnár Ferencről, Háy Gyuláról és Örkény Istvánról. Természetesen én is meghökkentem a válogatáson. Próbáltam megmagyarázni a szerkesztőnek, hogy a hazai értékrend szerint három drámaíró közé nem fér be se Molnár se Háy, sokan vannak náluk jelentősebbek Bródy Sándortól Németh Lászlóig, Füst Milánig és másokig.

Chamberst azonban nem tudtam meggyőzni. Azzal érvelt, hogy az általam ajánlott szerzőket nem ismerik sem Angliában, sem Európa-szerte. Molnárt és Háyt viszont igen. Molnár esetében hamar retiráltam. Újraolvastam néhány világszerte ma is játszott darabját, és beláttam, a világ ezeket okkal tartja halhatatlan remekműveknek. Amikor pedig a Háy-szócikk összeállításához megkaptam az angol szerkesztők kiegészítését, a külföldi Háy-bemutatók és publikációk adatait, magamban el kellett ismernem, Molnáron kívül nincs huszadik századi magyar drámaíró, akinek a műveit ilyen sok helyütt bemutatták, kiadták volna.

Sajnálatos módon Albionban sem jobbak a cikkhonoráriumok, mint nálunk, a szegény Magyarországon. A kötet bolti ára kétszerese a nekem kifizetett szerzői honoráriumnak. A kiadónak meg eszébe sem jutott, hogy ezt a kis összeget megtoldja legalább egy tiszteletpéldánnyal. Végül is úgy jutottam a színikritikus számára szinte nélkülözhetetlen kézikönyvhöz, hogy elvállaltam, írok róla.

Természetesen tudom, hogy nem illik kritikát írni egy olyan könyvről, amelynek magam is szerzője vagyok.

Nem is írtam kritikát. Nem vállalkozhattam másra, mint figyelemfelhívásra és néhány magyarázkodó sorra. Így legalább rábeszélhetek néhány hazai könyvtárat, tehetős színházi szakembert, vegye meg ezt a valóban jól használható kompendiumot. Remélhetjük, hogy a beérkező kötetek alapján elkészülnek végül a mű ismertetésén túlmutató, megérdemelt richtigli kritikák. (The Continuum Companion to Twentieth Century Theatre. Edited by Colin Chambers. Continuum, London- New York, 2002)

Mihályi Gábor