Ha Jászai ma élne, boldog lenne, hogy hosszú szünet után újra reflektorfény vetül rá a magyar könyvkiadásban. Hogy a hûséges krónikás, Lehel István és a rajongó apród, Péchy Blanka után egy Tháliához közel álló nõszemély, Balatoni Mónika újra módot talált naplója, tanulmányai, válogatott levelei közlésére. Hogy az ötletesen Tükör-játéknak keresztelt kötet cserepeiben a múltat idézve, pályája számvetése során jelmezesen, szerelmesen, rivaldafényben is láttathatja önmagát. A szövegbõl szõtt portré - a szerkesztõ szándéka szerint - azoknak is felidézi Jászait és a Jászai-legendát, akiknek már a szülei sem láthatták színpadon az elsõ Évát, nem hallhatták az elsõ magyar nyelven megszólaló Elektrát. Furcsálkodva olvasom, hogy Balatoni Mónika, amikor Jászai nyomában járt, azt tapasztalta, a tragika alakításaira szülõföldjén egyre kevesebben emlékeznek. Nem kell hozzá matematikusnak lenni, hogy az olvasó kiszámítsa, akkoriban már a Nagyasszony halála évében (1926) születettek is hetvenes éveik derekán járhattak, színpadi emlékeik pedig csak a legjobb memóriával rendelkezõ, szerencsés nyolcvanon túliaknak lehettek...

Szerzői jogai birtokában a naplóíró ma alighanem abba is beletörődne, hogy az inkább csak könyvtárakban, antikváriumokban hozzáférhető, szerkesztett napló szövegén - tán a kortárs olvasó iránt érzett tapintatból (?) - újfent némi korrekció, rövidítés végeztetett. Jászai "Becsvágyó írásaiból" - Lehel István találó címe - a szerkesztő viszonylag keveset válogatott az új kötetbe és a hajdan Kozocsa Sándor publikálta levelek mustrája is eléggé esetleges. Tény, hogy a rövidítés, esetenként a kihagyás terjedelmi okokkal aligha magyarázható. Előfordul, hogy a naplóíróra rossz fényt vető, szorongásait hordozó passzusok mellőzése már-már célzatosnak tűnik. Gond nélkül eltekintünk egy-egy formális, szervilis köszönőlevél újraközlésétől, de legalábbis vitatható, miért kellett a visszaemlékezéseket, némi önkényes rövidítés árán a Nagyasszony Horthy Miklósnál tett tisztelgő látogatásával zárni, különös nyomatékot adva ezzel a falujába visszavágyódó "mártírpolitikus" méltatlan glóriájának és Jászai tévedésének.

Ennek ellenére bízom benne, hogy egyetértünk Balatoni Mónikával: Jászai üzenetének ma nem ez, hanem szakmaszeretete, a világgal és önmagával szemben támasztott igényessége, művészi maximalizmusa és saját szakmai eszményeinek következetes vállalása a lényege. Még amikor igazsága túlhaladott, akkor is lenyűgöz indulatának hőfoka, máig érvényes tendenciája, a művészi eszmények megvalósításának útjában álló személyek és akadályok ellen forduló, parttalan harag. A meg nem alkuvás pátosza.

Feltételezhető, hogy az olvasók nagy többsége nem tankönyvként, hanem egy lélegzetre, regényként olvassa majd a szaggatott és zaklatott szöveget. És ez így van rendjén. Manapság, amikor a képernyőn hódító közepes színjátékosokról tömegfogyasztásra szánt, vonaton és búra alatt olvasható álmonográfiák születnek, Jászai nyomorúsága és tündöklése, Ászártól a königgrätzi csatatérig kanyargó kalandja, Kolozsvártól a Nemzeti színpadáig és a halhatatlanságig ívelő üstököspályája karriertörténetnek sem utolsó. De szellemi tartalmát tekintve Jászai életrajza mégis a klasszikus Bildungsromanhoz áll közelebb. Olyan nevelődési regény, aminek motorja a hős tökéletesedési és kitörési vágya, s a regényes történet minden egyes hőse, statisztája annyi babért vagy záptojást érdemel az elbeszélőtől, amennyivel a maga idejében elősegítette, illetve gátolta annak szellemi-szakmai előbbre jutását. A naplóból egyértelműen kiviláglik: a barátok és szeretők választását, a színidirektorok megítélését mindenkor az dönti el, előbbre vitték-e Jászait a maga választotta úton. Szélsőséges szubjektivitását Jászai majdnem büszkén vállalja. Már csak azért is, mert megtapasztalta, hogy "minket színészeket a rokonszenv drágakő gyanánt aranyba foglal és egy intézet homlokára tűz, vagy egy ellenszenv zsebre dug. És a késő bánat már nem segít rajtunk." (A tükröm)

A tükörben, amiben évtizedek múltán saját vonásait keresi és láttatja, egyszerre jelenik meg Krippel Mari, a hányatott sorsú tanulatlan kis cseléd és a génjeiben-zsigereiben őserőt hordozó, kitörni készülő tehetség, majd idővel a saját erejéből intellektussá csiszolódott, tudatos művész. Az emberi lélek mélységeiben is eligazodó, a kor legnagyobbjaival egyenrangú értelmiségi és a társak közt is magányos, a korlátokat nem tűrő, harag keserítette, humortalan szörnyeteg, akinek lelke - saját bevallása szerint - mindig ugyanolyan éhes volt, mint a teste. "Egy bátor és biztosan látó ember, aki a színpadon azt teszi, amit helyesnek tart és egy másik, gyáva és bizonytalan ember, aki az életben azt teszi, amit helytelennek tart." A méltóságos úr undorral küszködő kitartottja, a színésztársra, Kassai Vidorra hálóját főként könyvei miatt kivető feleség, akit évtizedeken keresztül elsősorban tudással, pallérozottsággal, ingyenes nyelvórákkal és káprázatos jelmeztervekkel lehetett meghódítani, szépséges színpadi vetélytársainak könyörtelen ellenfele csak a színpadon boldog. Állítja, hogy életében szerepeiben vált képessé arra, hogy őszintén feltárja magát. Önmagával volt a legkegyetlenebb, amikor azt állította, hogy ő valójában senki, aki a színpadon mindenki tudott lenni. Gertrudisszá nőtt és Imogenné szépült, keservesen fájt neki Elektra haragja.

A XIX. század végére, az új évszázad hajnalára nemcsak a konzervatív és kommercializálódott magyar Nemzeti Színház, de a művészet fáklyavivőjeként tisztelt tragika is lemaradt a világ és az európai színház fejlődése mögött. Jászai nézetei, eszményei már eltitkolhatatlanul korrekcióra szorultak volna, de a piedesztálra emelt tragikának nem sikerült igazi, alkotó szövetséget kötnie az újat kereső színházi emberekkel. Korának legjelentősebb Shakespeare-színésznőjeként nem tudta és nem is akarta túllépni emelt fővel vállalt korlátait. Bár izgalmas tanulmányában zseniális elemzést adott Lady Macbeth jelleméről, bűnéről és soha fel nem emlegetett mentségeiről is, naplójában a szerep tulajdonosaként idézőjelben emlegeti a számára idegen "modern" rendezőket, akik közelebb akarják hozni Shakespeare-t a közönséghez, míg ő a közönséget akarja közelebb hozni, felemelni Shakespeare-hez. Tiltakozik bálványának "intimizálása és elpolgáriasítása" ellen, hogy sértetlenül őrizhesse, épségben tarthassa monumentalitását. Elismeri első direktorának, Szigligetinek színházvezetői teljesítményét - őutána csak egyre kisebb lukú rostából szitálta az úristen a Nemzeti vezetőit! -, s hogy kedvesen, szépen megírt darabjaival sikeresen nevelte és formálta a maga közönségét, de nem bocsátja meg Csiky Gergelynek, hogy mérgesen kárhoztatott "ügyességével" évtizedekre meghamisította a magyar társadalmi drámát.

A napló sokszor és sokféleképpen bizonyítja, hogy Jászai szélsőséges volt és következetlen, de ez mégsem hibája, inkább személyes védjegye a kéziratnak. Ezáltal válik szerzője tükrévé. Hitelességéhez hozzátartozik az idő és hangulat folyamatos változása. Jászai egyik oldalon arról győz meg, hogy kiváltságos életet élt és minden játéka diadal volt, a másikon keservesen lamentál és panaszából szinte fröcsög az elégedetlenség táplálta gyűlölet. Nagyvonalú és kisszerű egyszerre. Bírálata szubjektív, de többnyire megalapozott, igényeiben mindig következetes. A színpadon nem tűr közönyt, félszívvel bemutatott áldozatot. Rajongva szereti Elektrát, de idővel unja Phaedrát, mert úgy érzi, nincs a darabban egy fikarcnyi igazság vagy nagyság sem. Könyörtelen, amikor megrendülni érzi saját színpadi trónusát és úgy érzi, nincs már dolga a világban.

Az írás - önmaga élveboncolása - nem magamutogatás, hanem eredményes terápia is lehetett a színész számára. Munka közben bebizonyosodott, hogy sokoldalú kifejezőkészsége az íróasztalnál sem hagyja cserben. Írói szintre a szöveget valójában nem az indulat lávakitörései emelik. A Görgey Artúrnál tett látogatásáról készített beszámoló közvetlensége, írói hitele, hangulata bizonyítja, amit ő maga sem sejtett, hogy a tollal is mesterien bánik. A fiatal rajeci fürdőorvos ébresztette öregkori szerelem rapszodikus krónikája egyszerre szívszorító líra és önmarcangoló könyörtelen leszámolás. (Nem Jászai hibája, hogy a menekülést sejtető drámai levél keltezése szerint nem 1910-ben, hanem 1970-ben íródott. Gondatlanságra vall az utószó hiányos keltezése is: Budapest, április 29.)

De sajnos, a Jászai-írásokhoz fűzött ajánló kommentárnak nem ez a legnagyobb hibája. Gondom, bevallom, azzal van, hogy a szerkesztő, hősének koturnusát felöltve arra int, "üres fejekből, pislákoló tűzből, légbe eregetett mondatokból" a holnap se próbáljon építkezni, de ezenközben maga sem tudja kikerülni a pátosz csapdáit és úgy tágítja ki a kötet leendő olvasóinak körét, hogy egyben le is szűkíti: "Ajánlom ezt a kötetet minden kedves olvasónak, aki hitet vesztett az életben, aki nem találja a helyét a mindennapok labirintusában, aki pesszimista jövőjével kapcsolatban, esetleg hazaszeretetében, vagy csupán nevetni szeretne."

Ha Jászai ma élne, ezen alighanem meglepődne. A magasztos célok szolgálatában talán nem kételkedne, még azt is elhinné, hogy naplója minden honfibúra, reményvesztésre alkalmas orvosság, de vesztes csaták győztes hőseként megkérdezné, hogy vajon mit talál a szerkesztő az ő tragikus sorsában, diadalmas küzdelmeiben - nevettetőnek, netán nevetségesnek. Azt még egy közömbös vállvonogatással elviselné, hogy a kötet hátsó címlapján a kiadó az ő "szerelmi bujaságával" próbálja vonzani az erre fogékonyakat és elriasztani a serdülő vagy serdületlen olvasóknak ajándékkönyvet kereső anyukákat, apukákat, de azon csak megrökönyödne, hogy miért tekintik az új évezred színházi problémáktól nem mentes hajnalán az ő vérrel-verejtékkel írott számadását - "játékos színháztörténetnek".

P. S. A kritika szerzője megtisztelve érzi magát, amiért az ifjúságnak szánt 1981-es kiadású pályaképe (Így élt Jászai Mari) bekerült a szerkesztő forrásjegyzékébe. De ezek után tisztelettel kérdi: hogy lehet, hogy Jászai Mari és a magyar színház című, majd félezer oldalas tanulmánya (Budapest, Magvető, 1983) elkerülte Balatoni Mónika figyelmét?

Földes Anna