Nemzeti Színház

Az "északi embert" mint harcos fajtát említi Peer a játék során, amikor örökkön küszködõ önmagára gondol. A címszereplõ Rátóti Zoltán kék szemével, szálas termetével ránézésre is elmegy skandináv hõsnek, színészi erejét és karakterét tekintve pedig szinte törvényszerû volt, hogy megtalálja õt a törvényen kívüli norvég története. Kijár a közönségnek, s kijár néki is, hogy egyszer eljátssza az "északi embert".

Micsoda galád fintora a sorsnak, hogy két északinak, a vendégrendező Kai Johnsennek és az ugyancsak vendégül hívott tervezőnek, Kari Gravklevnek majdnem tökéletesen sikerül őt ebben megakadályoznia.

Kíméletlen este vár a Nemzeti Színház-beli Peer Gynt nézőire. A balkon bal felének szélén ülve majd’ leviszi karját a falból sugárzó hideg. Innét aztán nem is látja majd a színpad felét, bár ezt később talán emberbaráti gesztusként fogja értékelni. Mert a látvány annyi, hogy a homályban valami ormótlan és óriás cipősdoboz terpeszkedik a csiki-csuki csodapadlat átlójára építve. Hol emelkedik, hol süllyed. Időnként nehézkesen fordul, mint egy zömök krokodil. Csak az előadás végén bomlik ki egy pillanatra, lapjaira hajtogatva, mint a Rubik-féle csodakönyvek, s lesz belőle valami tornácos belső udvar, de hogy miért, arra nincs elfogadható válasz. Ez az óriási szürke téglatest leginkább a régi Kelet-Berlint elrútító betonbunkerekre emlékeztet. Itt is szürke minden. Ám egy belógatott hatalmas hátsó síkon zsenge, zöld gabonatábla képe jelenik meg - vetítve. Később ugyanitt, ugyanezzel a technikával lesz látható súlyos hóesés, idegenforgalmi szfinx és vad hullámú tenger. Elöl meg ez a lepusztult szimbólum, amit hol házként, hol hajóként, hol bolondokházaként használnak a jobb sorsra érdemes színészek.

Az a különös, hogy ebben a lustán vagy talán csak ügyetlenül megrendezett előadásban a Kunos László és Rakovszky Zsuzsa által fordított szöveg, melynek átdolgozójaként a színlap a rendezőt és Osztovits Cecíliát tünteti fel, előadásra alkalmatos sűrítménynek mutatkozik. Egész jó huzata lenne egy létező előadásban. Mondjuk, ha nem csak Rátóti Zoltán feszülne neki csodálatra méltó elszántsággal, mint a befagyott szánt a jégből kitörni próbáló teherhordó kutyák más északi történetekben.

Sokan vannak a színpadon. Fegyelmezett, felnőtt emberek. Néha nekiindul a sor a nézőtérnek, mintha adj király katonát játszanának. Hujjgatnak egyet, majd visszaszaladnak a falig. Ez négyszer-ötször megtörténik. Valami helyett. De erről a valamiről - mondjuk a színészek közötti kapcsolatról, a lüktető pillanatról, szóval az élő színházról - a rendezőnek aligha van személyes tapasztalása. Ha lenne, észre kellett volna vennie a vizuális csapdát, amit a tervező állított neki: ebben a végjátszmákhoz kitalált világvégi térben talán valami rángó abszurd történés még csak megélt volna. Érezhető is valami bágyadt törekvés a dús költemény modern lecsupaszítására. De a gazdag század eleji műkedvelő együttesek ruhatárának fölvonultatása áthúzza a tér által sugallt érzeteket, ezekhez festett vászonfalak illenének. És ez is ugyanattól a találékony ártó szellemtől ered: a ruhákat is a díszletet tervező vendég álmodta meg. Ezek a frissen készült, fényes színházi cipők a szegénységgel megvert Aasét játszó Kubik Anna lábán ugyancsak a rendező vakságát és tanácstalanságát dokumentálják.

Az öblös hangú Hollósi Frigyest mint Dovre papát látjuk a ténfergő tömeg szélén, majd Kapitányként jelenik meg utoljára. Szarvas József és Méhes László minden megjelenése reményt ébreszt: talán most, most történik valami. Újvári Zoltán több kis szerepben próbálkozik a lehetetlennel, mire pedig Ujlaky László a pap reverendájába bújhat, már olyan fáradt mindenki, hogy az ő halottbúcsúztatója is hosszúnak tűnik, pedig milyen szépen ki van az dolgozva.

Szalay Mariann mint csábító Anitra valami fakó kölcsönzői maradékban lejti csupasz hasú táncát, de ennek motívumaira sehogyan sem sikerül visszaemlékezni. Nagy meglepetéssel olvastam az előadás után, hogy az estnek volt koreográfusa, s ezt a koreográfust Román Sándornak hívják.

Magukra hagyott fiatalok kapaszkodnak feladatuk foszlányaiba: Kovács Martina, Tallián Marianne, Major Melinda, s a Solvejget játszó, de magát még nem találó Ruttkay Laura a most láthatónál csak többre lehet képes.

A tömegjelenetek ténfergéseit és a párjelenetek sutaságait látva megfogant bennem a gyanú: lehet, hogy a rendező csak kis terű kamaraszínházakban dolgozott eddig? Néhány árulkodó beállítás erre vall. S vajon dolgozott-e már valaha igazán jó színészekkel? Mire véljük ezt a nyegle pazarlást, ezt a színészpocsékolást, amit itt megenged magának?

Kubik Anna igazán munkabíró művész. Nagyon magára van hagyva az egész est során. A híres haldoklási jelenetben pedig hiába szól Csemiczky Miklós jégcsap csengésű kísérőzenéje, a döntő pillanatban Aase és Peer olyan síkban fordulnak a közönség felé, hogy az leveszi a megszületni kezdő hatás felét. Profilból látjuk őket a guruló kiságyban, s ez a rálátás eltávolít, kizár bennünket e végső, s mégis poétikus eseményből.

Nem lehet eléggé óvatosan szólni Rátóti Zoltán Peer alakításáról. Hihetetlen erő és tisztaság van benne, de nincs meg a züllés, s a rimbaud-i "romlottság" íze. Hallani viszont egy tompa és elgyötört új hangot, a megtört férfiét, a magát szavakkal is kifejezni képes, ijedt és szomorú emberét. Nagyon érdekes, nagyon izgalmas tudósítás a lélek pokol közeli állapotáról. Ez új elem Rátóti pályáján. Alighanem most jön a megtöretés ideje. Nagyon fontos pályaszakasz kezdődhet. Most kellene megint egy rendező.

Egy teljes értékű jelenete van az előadásnak, s ez a Gomböntővel való találkozás. Amikor Blaskó Péter megáll a színpad bal felén, kiveri a víz a még figyelni tudókat. Egy pillanat alatt működni kezd minden, amit már nem reméltünk: félelem, részvét, rimánkodó remény.

S ettől fölsejlik, s még jobban kezd fájni az elmulasztott lehetőség. Mi lett volna, ha a jók találkoznak egymással? Ha a színházat vezetők csak kicsit is tudnák, milyen erők vannak a közelükben, ha járnának előadásokra, találkozókra, itthon (!), nem futnának se déli, se északi emberekért. Ha nem öten-hatan bizonykodnának csak a döntési joggal nem bíró szelíd recenzensek közül, hogy például torzó voltában is milyen ragyogó tanulmány volt Barabás Olga Peer-fantáziája Kisvárdán pár évvel ezelőtt, hanem a magukat igazinak tartó hivatalosok is néznék a "termést", s válogatnának a hazai vagy határon túli "kendermagban", bizonyára jobb állapotban volna a szakma lelkiismerete is. A "díszgomb" is, ahogy Peer magát becézi, ledermed a Gomböntő láttán. Bízzunk ebben.

Gabnai Katalin