Új Színház Vegyes stílusban

A százötven éves szatirikus komédia utóéletének kényes idõszakát éli: betûhíven, az orosz realizmus tisztes kánonja szerint még ha lehet is, de nem érdemes eljátszani; leperegne a mai fogékonyságról (jóllehet a színházba járók jelentõs részének valószínûleg megfelelne, sõt éppen így felelne meg). Harag György egykori gyõri Vihar-rendezése már megmutatta, hogyan lehet egy Osztrovszkij-mûvet a legmaibb színházi ízlés felé kinyitni, de ne feledjük: a Vihar tragédia, amely a tartalmi és formai korszerûség szempontjából sokféleképpen értelmezhetõ; a komédia, egy-egy ritka s tragikummal mindig alábélelt Molière-mû s persze a félelmetes Revizor kivételével, mindig korhoz kötöttebb. Igaz, épp a Jövedelmezõ állás kortalanul aktuálisnak tetszhet: a hivatali korrupciónak a szövegbõl süvítõ elítélése, amióta és ameddig hivatali kar létezik, idõtállóan hálás téma.

Miért ne volna hát aktuális itt és most, 2002-ben Magyarországon is? E mondanivaló kidomborítása még nagyon jól megférne a realista-naturalista tolmácsolással, mint ahogy a darab 1945 utáni előadásai be is érték ennyivel, s a kortársakat maradéktalanul kielégítették. Ma, a színház szerencséjére, ez a maga truizmusában túl lapos és közhelyszerű üzenet önmagában kevés a modern és hatásos előadáshoz. Nem tudom elképzelni azt a színházbarátot, aki így próbálna ismerőseinek kedvet csinálni az Új Színház produkciójához: ezt okvetlen meg kell nézni, mert olyan jól odamondogat a korrupt hivatalnokoknak! Ennél már sokkal gyümölcsözőbb annak a rothadásnak, szétesésnek, alapvető őszintétlenségnek a feltárása, amely ilyen társadalmi körülmények között az emberi kapcsolatokat jellemzi, bár ez a szindróma is ábrázolható lenne még a pszichológiai realizmus hagyományos eszközeivel.

Réthly Attila rendező szemlátomást azt az utat akarta követni, amelyet az Új Színházban Vidnyánszky Attila Feydeau-rendezése nyitott meg: az abszurd felé indult, felismerve ugyanakkor, hogy Osztrovszkij szövege a bohózati abszurd stíluseszközeire sokkal kevésbé nyitott, mint Feydeau-é, s itt inkább a komédia, a szatíra abszurdizálása látszik kézenfekvőnek. Furcsa módon azonban ez a megközelítés felemásra sikerült; mintha a rendező nem egyforma igényekkel lépett volna fel minden szereplővel szemben. Ami a tisztán rendezői pillanatokat illeti, ilyenek a fakóbb első részben még nemigen akadnak, csak a második részben szaporodnak fel a frenetikus (vagy legalábbis annak szánt) mozgásbetétek: Juszov tánca és tetszhalála (kár, hogy tetszhalálból mindjárt kettő is van az előadásban), Zsadov és Polina veszekedésének groteszk, pantomimikus csúcspontja a dossziéhajigálással (ez a motívum is ismétli magát, mintha Réthlynek szűk volna a paroxizmus-jelkészlete) és Zsadovnak a süllyesztőben való landolásával, végül az egész befejezés, amikor Zsadovot kilátástalan helyzetébe valósággal beszorítják a minden kijáratnál elé toppanó látomásos börtönőrfigurák, életének ezek a konstansai, s ahogy az állítólagos gutaütéséből rendezői leleménnyel feltámasztott, azaz halhatatlannak bizonyuló Visnyevszkij, a főkorrupt, az elsötétedő színpadon további dossziékat hajigál. Fokozza továbbá a mozgalmasságot a rendezői dramaturgiának az az ötlete, amely a III. és a IV. felvonást ügyesen felszabdalva váltogatja a kocsmai, illetve a Zsadovék lakásán lejátszódó jeleneteket.

Másképp áll azonban a helyzet a színészi játékkal, amelynek alapján az interpretáció két jól elhatárolható csoportra oszlik. Néhány szereplő a karikatúráig elrajzolt, szélsőségesen groteszk ábrázolással jellemzi magát; ilyen mindenekelőtt Takács Katalin Kukuskina szerepében, aki maszkban, jelmezben, parókában is külön stílusvilágot képvisel, és bámulatos fegyelemmel viszi végig a jelzett játékmódot színpadi jelenlétének minden pillanatában, beszédével, mozgásával és mimikájával egyaránt (meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy az alakításban több a perfekt szakmai tudás, mint az eredetiség). Ha Réthly Vidnyánszky nyomdokain jár, úgy Szirtes Balázs mint Belogubov a Trill Zsolt biomechanikája vágta csapáson iparkodik tovább; ő főleg kitűnő mozgásával, hajbókolásával, pipiskedő-lopakodó járásával, mereven meghajlított felsőtestével ad hangsúlyt a rendezés abszurdizáló törekvéseinek. A választott stílus egy harmadik lehetőségét valósítja meg precízen Györgyi Anna Visnyevszkij feleségének, Anna Pavlovnának a szerepében: ő a magát tragikának képzelő kikapós szépasszonyt leplezi le a tragikus pózok groteszk végletekig csavarásával.

Átmeneti megoldásokat láthatunk ezenkívül Keresztes Sándortól, aki Dosztuzsev ügyvédként - a Zsadovra váró jövő egyik lehetőségét megtestesítve - főleg a részegség ábrázolásánál fogva rajzolja el figuráját, valamint a ravaszabb Kukuskin lányt, Julinykát megelevenítő Kecskés Karinától, aki vérszegényen s közhelyesen bár, de igyekszik karikatúrát felvázolni.

Ezzel szemben szolid realista alakítás látható négy főszereplőtől: Ujlaki Dénestől (Visnyevszkij), aki szolgáltatja ugyan a meghívásához fűzött elvárásoknak megfelelő presztízst és jelenlétet, de sokat nem fárad ezért; Dengyel Ivántól, akit nézve nem igazán értjük, miért tartotta Tolsztoj Osztrovszkij alkotói csúcsteljesítményének Juszov megrajzolását; Péter Kata e. h.-tól, aki még annyi ellentmondást és árnyalatot sem tár fel Polina jelleméből, amennyit a szerző belecsempészett; s végül Vass Györgytől, az abszolút főhős, az Osztrovszkij pályáján emblematikus jelentőségű Zsadov szerepében. Őt a rendező, vitatható módon, az első perctől nevetséges, széllelbélelten slemil idealistává, örök lúzerré szürkíti, amivel az előadás két pólusú feszültsége is jócskán ellazul, s ezt a figurát a fiatal színész ráadásul önismétlő, fantáziátlan, laposan realista eszközökkel jeleníti meg; az, hogy a végén ő is beáll a Réthly eltervezte abszurd tablókba, csak szorgalmát minősíti.

Anton, Visnyevszkijék szolgája (Köves Ernő) épp csak jelen van - ezt azért tartom megjegyzendőnek, mert a totális hatásra törekvő modern színpadi rendezés nem tűri meg az arctalan statisztákat.

De hát Réthly Attila rendezését általában is a félmegoldások jellemzik. Az előadás ébren tartja a figyelmet, irányultságával s több jó ötletével (többek közt Csanádi Judit monstre hivataldíszletének szellemes kurblijaival) elismerésre is késztet, mégsem villanyoz fel. Kérdés, hogy amennyiben a stílus egyöntetű lenne és legalább a főbb szerepekben jelentékeny színészi alakítások hordoznák, nagy színházat látnánk-e, olyat, amely felstilizálja Osztrovszkij komédiájának kissé száraz, szolidan jól fésült konvencionalizmusát. Sajnos éppen a megközelítés félszívűsége késztet arra, hogy egy ilyen előadás esélyeit szkeptikusan ítéljem meg.

Szántó Judit