Érdekes a viszony Osztrovszkij mûvei és a magyar színpadok között. Noha Alekszandr Nyikolajevics soha nem tartozott a legszívesebben és leggyakrabban játszott szerzõk közé, komédiáit idõrõl idõre mégis mûsorra tûzik színházaink (a drámai fõmûként értékelt Vihar mostanában tényleg nagyon ritkán látható). Általában (és jó esetben) inkább szakmai, mint közönségsikerrel. Tény, hogy e komédiák mindenképp igényelnek némi dramaturgiai beavatkozást (fõként sûrítést, húzást), s még így sem a feltétlen kacagtatás eszközei. Ám vonzóvá nem pusztán irodalmi értékeik és a bennük rejlõ nagyszerû szereplehetõségek teszik õket, hanem az is, hogy örökké aktuálisnak tûnõ társadalmi kérdésekrõl, problémákról szólnak - erõteljesen, a problémákat alaposan körüljárva és viszonylag közhelymentesen. Nehézséget leginkább a színpadi forma kitalálása jelenthet: részint mert e darabok nemcsak a könnyed szórakoztatásra, hanem a napjaink magyar színpadjain oly divatos erõteljes, hatásos aktualizálásra sem alkalmasak, másrészt nem létezik egy olyan többé-kevésbé rögzült kánon (mint például a Csehov-komédiák esetében), amelyhez való viszonyulása (ami lehet természetesen a vele való teljes szembenállás is) eleve kijelölné az elõadás szöveghez, illetve valósághoz való viszonyát. Ez alól még a legtöbbet játszott, s talán legsikerültebb Erdõ leginkább kivétel (amelybõl Ascher Tamás rendezett tavaly kitûnõ elõadást Kaposvárott), a többit valamilyen módon "ki kell találni".

Réthly Attila mostani, Új színházi rendezésének fontos értékét szememben ez a "kitaláltság" jelenti, vagyis az, hogy sikerült egy olyan színpadi formát és játékmódot találni, amellyel a szöveg hatásosan, érthetően, s mindennapjainkra reflektálva (de nem szájbarágósan aktualizálva) kibontható. A Jövedelmező állás amúgy bizonyosan nem tartozik Osztrovszkij legjobb darabjai közé, elsősorban a jellegzetesen XIX. századi, a torz társadalmi típusokat panoptikumszerűen bemutató, cselekményt meglehetősen vékonyan tartalmazó dramaturgiája okán. Réthly új (első hallásra igen erőteljesnek, természetes mai humorúnak) tűnő fordítást kapott Morcsányi Gézától, Ruttkay Zsófia dramaturgiai segítségével pedig határozottan nyúlt bele a szövegbe - anélkül, hogy annak szerkezetét megbontotta, dramaturgiáját megváltoztatta volna. Réthly úgy aktualizálja, teszi közvetlenül napjainkra vonatkoztathatóvá a szöveget, hogy paradox módon látszólag épp ez ellen dolgozik: metaforikus jelentést közvetítő térbe helyez élesen karikírozott, elemelt jeleneteket. Csanádi Judit monumentális tere pályaudvart formáz, melyen örök átutazó mindenki, ahol az érkező-távozó vonatok úgy peregnek a táblákon, mint a torz emberi panoptikumban megjelenő sorsok. E metaforikusan sugallt jelentés talán közhelyes kissé, eredeti és erőteljes viszont a díszlet által megteremtett atmoszféra, amelyhez hatásos vizuális ötletek is társulnak. A pályaudvar falai ugyanis aktatömbökből épülnek, az indulásjelző tábla szüntelen pergése az irodai masinák zaját és a robot egyhangú mechanizmusát idézi fel, a több fontos jelenetnek helyet adó vendéglő ócska restire emlékeztet. Ezt a borzongatóan gépies (és ésszel nem kontrollált mechanizmusokra építő) világot groteszk színekkel ellenpontozzák, elemelik, némileg idézőjelek közé is teszik Velich Rita színpompás ízléstelenséget sugárzó ruhái (Belogubov például nagyra nőtt, gusztustalan rovarra emlékeztet).

A kimért tempóban, de gyors egymásutánban pergő jelenetek mozaikként összeállva rakják ki a történetet; a rendező érezhetően nem törekszik arra, hogy teljes emberi sorsokká formáltassa színészeivel a vázlatosan megírt szerepeket. A figurateremtés mégsem reked meg az egyszerű tipizálásnál: a színészek változatos eszközökkel, élesen karikírozva, groteszk színezetű karikatúrákat formálnak. Kétségtelenül problematikus pontja ez az előadásnak: a karikírozás mértéke nem egyenletes, a színészi szándék helyenként érezhetően túlnő a rendezői koncepción. Hogy mennyiben és mennyire zavaró módon, az egyéni megítélés kérdése is. Magam többnyire még a néha magánszám jelleget öltő alakításokat (például Takács Katalin képmutatást művészi szintre fejlesztő, mindvégig ugyanazokkal a nagyon markáns karikírozó eszközökkel élő Kukuskináját) is szívesen néztem, a rendezői koncepcióba beilleszthetőnek gondoltam. Kitűnő Dengyel Iván (Juszov) és Szirtes Balázs (Belogubov) kettőse. Az öregedő, gerincoszlopát rég elvesztett opportunista és a mesterén rövidesen túlnövő ifjú tanítvány emblematikus erejű kettőse az előadásnak. Egyértelműen ők a Visnyevszkij (Ujlaki Dénes rutinos, némileg visszafogottabb alakítása) által meghatározott társadalmi berendezkedés tartóoszlopai, miként az Keresztes Sándor hatásosan megjelenített Dozsuszevje is, akinek cinikus kívülállása másfajta, de talán még az előbbinél is mélyebb romlottságot takar. Ám ha szerencsétlen az a múlófélben lévő világ, amelyben a választási lehetőséget Juszov és Dozsuszev jelenti, éppúgy szerencsétlen lesz az az ifjú generáció, amelynek követendő mintát majd Belogubov és Zsadov között kell keresnie. Zsadov szerepét Vass György fokozatosan építi fel, eleinte csupán a rokonszenves ifjú idealistát láttatva, majd az ideáitól elvakult, agresszíven akarnok ifjoncot is megmutatva. Visnyevszkij hatalma és a visnyevszkijek világa az előadás végére összeomlik, ám ami utánuk következhet, sem ad sok optimizmusra okot. Két nemzedék mindenképpen kudarcba fulladó összecsapása az előadás végén természetesen nem is nélkülözheti az aktualizáló szándékot (a nézői reakciókból a könnyed ráismerés érzékelhető is), de a zárlat tanácstalan pesszimizmusa általánosabb érvényű.

Erős atmoszférával bír Réthly Attila markáns stílusú, sok apró ötletből építkező és számos részértékkel bíró rendezése. Ez az atmoszféra ugyan nem mindig egyezik a szövegével, a színészi játék néha széttartóbb a kelleténél, de kevés az üresjárat, az erőteljes színek és alakítások felfoghatók a mozaik külön-külön is értékes darabjaiként, s a végére az egész is összeáll - nem mentve ugyan az előadás kisebb-nagyobb hibáit, de mindenképpen tétet, súlyt és jelentőséget adva a produkciónak. Urbán Balázs Mondd, te kit választanál?

Érdekes a viszony Osztrovszkij művei és a magyar színpadok között. Noha Alekszandr Nyikolajevics soha nem tartozott a legszívesebben és leggyakrabban játszott szerzők közé, komédiáit időről időre mégis műsorra tűzik színházaink (a drámai főműként értékelt Vihar mostanában tényleg nagyon ritkán látható). Általában (és jó esetben) inkább szakmai, mint közönségsikerrel. Tény, hogy e komédiák mindenképp igényelnek némi dramaturgiai beavatkozást (főként sűrítést, húzást), s még így sem a feltétlen kacagtatás eszközei. Ám vonzóvá nem pusztán irodalmi értékeik és a bennük rejlő nagyszerű szereplehetőségek teszik őket, hanem az is, hogy örökké aktuálisnak tűnő társadalmi kérdésekről, problémákról szólnak - erőteljesen, a problémákat alaposan körüljárva és viszonylag közhelymentesen. Nehézséget leginkább a színpadi forma kitalálása jelenthet: részint mert e darabok nemcsak a könnyed szórakoztatásra, hanem a napjaink magyar színpadjain oly divatos erőteljes, hatásos aktualizálásra sem alkalmasak, másrészt nem létezik egy olyan többé-kevésbé rögzült kánon (mint például a Csehov-komédiák esetében), amelyhez való viszonyulása (ami lehet természetesen a vele való teljes szembenállás is) eleve kijelölné az előadás szöveghez, illetve valósághoz való viszonyát. Ez alól még a legtöbbet játszott, s talán legsikerültebb Erdő leginkább kivétel (amelyből Ascher Tamás rendezett tavaly kitűnő előadást Kaposvárott), a többit valamilyen módon "ki kell találni".

 

Réthly Attila mostani, Új színházi rendezésének fontos értékét szememben ez a "kitaláltság" jelenti, vagyis az, hogy sikerült egy olyan színpadi formát és játékmódot találni, amellyel a szöveg hatásosan, érthetően, s mindennapjainkra reflektálva (de nem szájbarágósan aktualizálva) kibontható. A Jövedelmező állás amúgy bizonyosan nem tartozik Osztrovszkij legjobb darabjai közé, elsősorban a jellegzetesen XIX. századi, a torz társadalmi típusokat panoptikumszerűen bemutató, cselekményt meglehetősen vékonyan tartalmazó dramaturgiája okán. Réthly új (első hallásra igen erőteljesnek, természetes mai humorúnak) tűnő fordítást kapott Morcsányi Gézától, Ruttkay Zsófia dramaturgiai segítségével pedig határozottan nyúlt bele a szövegbe - anélkül, hogy annak szerkezetét megbontotta, dramaturgiáját megváltoztatta volna. Réthly úgy aktualizálja, teszi közvetlenül napjainkra vonatkoztathatóvá a szöveget, hogy paradox módon látszólag épp ez ellen dolgozik: metaforikus jelentést közvetítő térbe helyez élesen karikírozott, elemelt jeleneteket. Csanádi Judit monumentális tere pályaudvart formáz, melyen örök átutazó mindenki, ahol az érkező-távozó vonatok úgy peregnek a táblákon, mint a torz emberi panoptikumban megjelenő sorsok. E metaforikusan sugallt jelentés talán közhelyes kissé, eredeti és erőteljes viszont a díszlet által megteremtett atmoszféra, amelyhez hatásos vizuális ötletek is társulnak. A pályaudvar falai ugyanis aktatömbökből épülnek, az indulásjelző tábla szüntelen pergése az irodai masinák zaját és a robot egyhangú mechanizmusát idézi fel, a több fontos jelenetnek helyet adó vendéglő ócska restire emlékeztet. Ezt a borzongatóan gépies (és ésszel nem kontrollált mechanizmusokra építő) világot groteszk színekkel ellenpontozzák, elemelik, némileg idézőjelek közé is teszik Velich Rita színpompás ízléstelenséget sugárzó ruhái (Belogubov például nagyra nőtt, gusztustalan rovarra emlékeztet).

A kimért tempóban, de gyors egymásutánban pergő jelenetek mozaikként összeállva rakják ki a történetet; a rendező érezhetően nem törekszik arra, hogy teljes emberi sorsokká formáltassa színészeivel a vázlatosan megírt szerepeket. A figurateremtés mégsem reked meg az egyszerű tipizálásnál: a színészek változatos eszközökkel, élesen karikírozva, groteszk színezetű karikatúrákat formálnak. Kétségtelenül problematikus pontja ez az előadásnak: a karikírozás mértéke nem egyenletes, a színészi szándék helyenként érezhetően túlnő a rendezői koncepción. Hogy mennyiben és mennyire zavaró módon, az egyéni megítélés kérdése is. Magam többnyire még a néha magánszám jelleget öltő alakításokat (például Takács Katalin képmutatást művészi szintre fejlesztő, mindvégig ugyanazokkal a nagyon markáns karikírozó eszközökkel élő Kukuskináját) is szívesen néztem, a rendezői koncepcióba beilleszthetőnek gondoltam. Kitűnő Dengyel Iván (Juszov) és Szirtes Balázs (Belogubov) kettőse. Az öregedő, gerincoszlopát rég elvesztett opportunista és a mesterén rövidesen túlnövő ifjú tanítvány emblematikus erejű kettőse az előadásnak. Egyértelműen ők a Visnyevszkij (Ujlaki Dénes rutinos, némileg visszafogottabb alakítása) által meghatározott társadalmi berendezkedés tartóoszlopai, miként az Keresztes Sándor hatásosan megjelenített Dozsuszevje is, akinek cinikus kívülállása másfajta, de talán még az előbbinél is mélyebb romlottságot takar. Ám ha szerencsétlen az a múlófélben lévő világ, amelyben a választási lehetőséget Juszov és Dozsuszev jelenti, éppúgy szerencsétlen lesz az az ifjú generáció, amelynek követendő mintát majd Belogubov és Zsadov között kell keresnie. Zsadov szerepét Vass György fokozatosan építi fel, eleinte csupán a rokonszenves ifjú idealistát láttatva, majd az ideáitól elvakult, agresszíven akarnok ifjoncot is megmutatva. Visnyevszkij hatalma és a visnyevszkijek világa az előadás végére összeomlik, ám ami utánuk következhet, sem ad sok optimizmusra okot. Két nemzedék mindenképpen kudarcba fulladó összecsapása az előadás végén természetesen nem is nélkülözheti az aktualizáló szándékot (a nézői reakciókból a könnyed ráismerés érzékelhető is), de a zárlat tanácstalan pesszimizmusa általánosabb érvényű.

Erős atmoszférával bír Réthly Attila markáns stílusú, sok apró ötletből építkező és számos részértékkel bíró rendezése. Ez az atmoszféra ugyan nem mindig egyezik a szövegével, a színészi játék néha széttartóbb a kelleténél, de kevés az üresjárat, az erőteljes színek és alakítások felfoghatók a mozaik külön-külön is értékes darabjaiként, s a végére az egész is összeáll - nem mentve ugyan az előadás kisebb-nagyobb hibáit, de mindenképpen tétet, súlyt és jelentőséget adva a produkciónak.

Urbán Balázs