Komáromi Jókai Színház

"Nem tudom, lehet, hogy nem értek hozzá, vagy megõrültem, de ez a darab tetszik nekem. Van benne valami. Amikor az a lány a magányról beszélt, [...] megremegett a kezem az izgalomtól. [...] Egy kissé furcsa, és a végét nem is hallottam ugyan, de mégis erõs hatást tett rám."

(Részlet Dorn első felvonásbeli szövegéből - Csehov: Sirály) A megújult komáromi társulat gyakran és igen sikeresen mutat be atelier (felfogású) darabokat, elég ha Czajlik József Amadeus-rendezésére vagy Telihay Péter Tartuffe-koncepciójára gondolunk. A művészeti vezető természetesen a teátrum alapításának fél évszázados ünnepére is olyan emblematikus művet választott, amelynek színpadra állításával mindazokat egybeölelő vallomást tehetett, akik valamilyen formában élvezői és/vagy elszenvedői a "civil" és a színházi élet szimbiózisának. Elvégre a Sirály előadásán csak olyanok találkoznak, akik - legyenek bár alkotók vagy befogadók - mindenképp része(se)i a színháznak.

Kékesi Kun Árpád a kilencvenes évek rendezőiről szóló tanulmányában Telihay Pétert "az új teatralitásnak a realista színházhoz leginkább közel álló irányzatához" sorolja, aki produkcióival egyfajta diszharmonikus szépségeszményt kíván megvalósítani. E megállapítás különösen helytállónak bizonyult a jubileumi díszbemutatón, ahol ekképpen nem csak "kortársunk, Csehov" szellemisége érvényesülhetett (a szó szerint betartott írói instrukciókat is beleértve), de a tragikomikusan fanyar produkció képi világa, az egyéni és összjáték, a posztmodern életérzéssé emelt hangulati átalakulások (lélekbeli viharok, elsivárosodás stb.) ritmusváltásai, ironikus szimfóniába simuló precizitása is a fenti meghatározást igazolta.

A Telihay-előadások szokásos nyitóképéhez híven kusza jövés-menés, rakosgatás folyik Zeke Edit befejezetlenségében véglegesítendő díszletében, ahol statiszták, díszletmunkások, kellékesek, színészek szétválaszthatatlan káosza rendezi a teret és teremti meg a "természetesen" művi kopárság bensőséges érzetét. E felütés, a szélsőségek paradoxonából fakadó feszültség a produkció végéig fennmarad. Sőt, az izgalmat tovább fokozza az a kíváncsiság, amely például a kofferokkal kívülről, a nézőtér felől érkező gyászruhás parasztok színpadon eltűnő, majd jóval később újra előbukkanó csoportja láttán foglalkoztat bennünket. Kik ezek az emberek? Menekülők vagy inkább hazatérők, akiknek távoli énekéről szó esik a darabban? Esetleg átutazók, akik a sorsot, illetve sorsüldözötteket szimbolizálják? E kérdésekre csak az előadás legvégén kapjuk meg a többértelműségében egyértelmű választ, midőn közülük az egyik asszony az öngyilkos Trepljov által korábban elpusztított és Trigorin akaratából tárgyiasított sirályt bőröndjébe zárja.

Valójában a komáromi előadás összes pillanata - miként a kiáltványszerű darab majd’ minden szava - jelentéses és jelentős. A mindenben és mindenkiben megnyilvánuló ambivalencia szüntelenül a szélsőségek természetes egységét erősíti a nézőben. Bizonyára a szerző is a folytonossá váló állandóság, a társas magány, a némelykor röhejesen "boldogító" boldogtalanság kibékíthetetlennek tűnő, ám létező állapotára kívánta felhívni a figyelmet, vallomását azonban saját kortársai még nem értették meg. Telihay kései elégtételt szolgáltat Csehovnak azzal az asszociációs lehetőséggel is, hogy a megírtnál gyakrabban, a többiek számára észrevétlenül színen lévő doktorról a jó ideig vidéki orvosként praktizáló szerző juthat eszünkbe. Mokos Attila könnyed, finom iróniával megszemélyesített Dornja háziorvosnak nyilván nem a legjobb, "házi barátként" azonban annál figyelemre méltóbb. Fogékony a fiatalok gondjaira, miként nyitott az új művészeti formák iránt is, hiszen ugyanúgy ráérez Trepljov nehezen emészthető költészetének a lényegére, mint a fiú lelkivilágára. Ámde tudja, hogy nem csak Szorin (Ropog József) öregségéből fakadó nyavalyáin képtelen segíteni, nem orvosolhatja az érzékeny művészgeneráció tragédiáját sem. Mindazonáltal a középkorú Polina Andrejevna (Varsányi Mari) vad féltékenységét sem enyhíti, aki ezért hol a nagyon fiatal Nyina virágján tölti ki kétségbeesett dühét, hol pedig a vele egyidős, de színésznő Arkagyinával "rivalizál", midőn fürdőruhára vetkezik és rikítóan kifesti magát.

A kor hordozza a féltékenység, magány és boldogtalanság kórját, amit mindenki másként él meg. Ily módon, habár egyedinek tűnnek, általánosíthatóak a szimptómák. Miként a darabbéli négyféle művésztípus jövője is (melyhez a műsorfüzet ráadásként a játszók "civil" viszonyulását is igyekszik felfedni). Mindamellett Telihayék expresszív dekonstrukciójából úgy tűnhet, hogy míg a színházon kívüli boldogtalanok állapota visszavonhatatlan és kiábrándítóan "fekete", addig a művészek szadomazochista szerencsétlenségében - minden tragédia ellenére - azért mégis magasztos szépség, szín (vagy legalábbis színház) rejtezik.

A jövő kilátástalanságát a darabbeli fiatalok eleve reménytelennek ítélt sorsa demonstrálja. A "civil rajongók" - a sok remek alakítás között is a legkiválóbbakat nyújtó Bandor Éva (Mása) és Benkő Géza (a tanító) az első jelenettől kezdve sötét kórképet sugallnak. A gyászos Mása esélyt sem ad magának a változásra, férfimód önpusztító: iszik, dohányzik (vagy inkább drogozik?), rögeszmésen szerelmes. Számára a Trepljov iránt érzett viszonzatlan vonzalom ugyanolyan mániává növi ki magát, mint az, hogy mindig feketében jár. Pedig Bandor Éva többször kivillantja e kemény kézfogású, nemét lerázó lány belső valóját is. Amikor például Arkagyina összehasonlítja magát vele, nőiességben bizony nem az öregedő színésznő jön ki győztesen a dologból. Trepljov jelenléte szintén kivívja Mása lágy pillantását, szemben a lányhoz hasonló sorsú Medvegyenkóval, aki a véglegesen megkeseredett nő agresszív, tettlegességig fajuló, látszólag indokolatlan dühét provokálja. Hiszen későbbi férje olyan Mása számára, mint saját kétségbeejtő tükörképe: a tehetetlenség, a változás örök képtelenségének bizonyossága.

Ha létezne "a legkifejezőbb tekintetek" díja, azt Bandor Éva megosztva kapná meg Benkő Gézával, akinek Medvegyenkója, ez az állandóan pénzhiányra panaszkodó, valóban irritálóan nyomorúságos tanító egyszerre szül szánalmat, gúnyt, ideges lenézést. Ám amikor Mására néz, vagy az asszony durvaságaira reagál, megalázottan téblábol, vagy szeretetre éhes kutyaszemmel arra vár, hogy megérkezésekor Trigorin őt is észrevegye - hát bizony megszakad az ember szíve!

A "jelentéktelen ifjak" sorsának művész megfelelője a formabontásra, a középszerből való kitörésre törekvő, önmagukkal és másokkal örökké elégedetlen, önbizalomhiányra és boldogtalanságra kárhoztatott fiatalok bukása. A kamasz külsejű Ollé Erik Trepljovjának írói tehetségét persze ugyanúgy nem tudjuk megítélni, ahogy a kezdetben tényleg sirályhoz hasonuló Gubik Ági Nyinájának színészi képességeit sem. (Ebben az előadásban ugyan a kis darabrészlet a Dornéhoz hasonló érzéseket vált ki a Jókai Színház nézőiből: a komolyan előadott jelenet bár furcsa, azért hatásos, és annak tűnik Nyina alakítása is.) Ám sokkal fontosabb e szereplők emberi oldala.

Ollé hamleti alakja nagyon is mai. Trepljovja részben a zsugori sztárszülő elnyomott gyerekének kilátásait, másfelől a felnőni képtelen, komplexusos fantaszta szenvedéstörténetét példázza. Nyina igazi párja lehetne. Gubik Zarecsnajája mint kalandkóstolgató tinédzser érkezik, mint reményteljes debütáló mondja el a monológját, mint valódi kamaszlány rajong a "Nagy Művészekért" (hisz Trigorintól elszédül, de Arkagyinát ugyancsak bálványozza), mint egy sirály perzselődik meg, s mint sokat szenvedett, egzaltált művész tér vissza búcsúzni. A lány - szemben Trepljovval - tényleg megtalálja a hivatását, így őt mégsem kell annyira féltenünk. Neki el lehet hinni, hogy igazi színésznővé érett, s a színpadon boldog(ul).

Talán nem véletlen, hogy Zeke Edit éppen a címszereplőnek tervezett jelmezekkel képezi le a teljes történetet: Nyina Zarecsnaját lovaglóruhában ismerjük meg; Trepljov darabjában a kosztümje olyan, mint egy lepedőbe csavart görög jósnőé; a Trigorinnal való viszony kialakulásakor mindössze egy férfiing van rajta s ezzel a befejezetlenséget sugallja (ami ebben a felvonásban több szereplő ruházatát jellemzi), ugyanakkor sorba fonott rövid haja, lebegő fehérsége miatt egyfajta sirályperszonifikáció; a végén pedig a parasztkendőbe csavart, alakját elrejtő sötét nadrágba és pulóverbe bújt nő nem csupán meggyötört, menekülő asszony képzetét kelti, hanem sejteti a civil életében immár igénytelen, kiszállásra készülő színész gyakorlatiasságát is.

Természetesen, ahogy az "alternatívok" valós tehetségét, úgy a hatalmi helyzetben lévő "profik" sikerének jogát sem bogozza az előadás. Viszont Zeke Edit finoman ironikus jelmezei a vezető színésznő üzletasszony imázsát erősítik. Ráckevei Anna alakítása - a többi szereplővel ellentétben - kevesebb enyhítő körülményre hívja fel a néző figyelmét a végtelenségig önző, kicsinyes, sok tekintetben korlátolt, fiatal szeretőt tartó középkorú sztár és pocsék anya esetében. Az önimádó Arkagyinának persze vannak tiszteletre méltó tulajdonságai is: valószínűleg szereti a színpadi létet, sokat dolgozik, makacsul karban tartja magát, erős egyéniség és mindig ő hordja a nadrágot. Ám nem tudja elnyerni a rokonszenvünket. Hiszen figyelmetlen, érzéketlen fia színpadi bemutatóján. Pedig azért öltözött "lezserül", csivitel a jelenlévőkkel stb., hogy valahol azonosuljon velük. De ez is csak szerep, és ő alkalmatlan az anyaszerepre. (Szöveg szerint 32 évesnek néz ki, ha nincs mellette a fia, de ha ott van, tudvalevő, hogy 43.) Mint minden középkorú asszony - ami színésznők esetében halmozott probléma - fél az öregségtől. Szánalmasan nevetséges, amikor összehasonlítgatja magát a fiatalokkal. Persze ez is csak önmegnyugtatás, mint a menedzserkosztüm. Tényleg megérintik bátyjának, Szorinnak a szavai, valóban adhatna pénzt a fiának, van miből, de ugyanazért nem teszi, amiért Samrajev, a jószágigazgató (Tóth Attila) neki nem akar fogatot biztosítani. Csak. Arkagyina amúgy is mindig, minden kellemetlenséget hamar leráz magáról, ezért örök győztes. Elsiklik Nyina felett, hiszen pontosan tudja, mit kell mondania, mennyire kell megalázkodnia, hogy visszaszerezze Trigorint, a jelenet után pedig - mintha mi sem történt volna - kilép a megcsalt asszony szerepéből s joggal folytatja ott, ahol abbahagyta. Fia első öngyilkossága megrázza, de amint Trepljov felgyógyul és megígéri, hogy nem teszi többé, már nem is törődik vele. Sőt, Irina saját sérelmét ürügyül használva egyként szabadul kötéstől és kötődéstől. Miután magánemberi érzelmei nincsenek, mindig elhiheti, hogy nyert.

Jóval több színt és lehetséges magyarázatot rejt Tóth Tibor Trigorinja. Amikor először találkozunk vele, noha a bestseller íróról már sokat tudunk, inkább egy jelentéktelen, kitartott fiatalember képzetét kelti. Először akkor válik érdekessé, amikor Zarecsnaja játéka megragadja, és bár háttal ül a közönségnek, még a válla is feszült figyelemről tanúskodik. Azután nevetséges pojácaként látjuk viszont: a horgászatból megtért gumicsizmás, rövidnadrágos, fejkendős, szemüveges grafomán nemi szervét vakargatva jegyezget a noteszébe. Nyina butuska rajongása, illetve a fiatal lány közelsége viszont furcsa metamorfózist idéz elő benne és rajta. A feltehetően egyszerű származású, szerkesztőségek koptatásán és idősebb asszonyok ágyán keresztül felkapaszkodott, sikeres, de középszerű író és ember először mer őszinte lenni önmagával, illetve beszélgetőtársával szemben. Felejthetetlen Tóth Trigorinjának már-már könyörgően dúlt gesztusa, ahogyan igyekszik lerántani saját magát az őt vakon imádó tinédzser illúziói által emelt piedesztálról, és türelmetlensége, amiért falba ütközik. De minden hiábavaló, Arkagyina pontosan injekciózott szavai és a sztár nyújtotta biztonság megint tárgyiasítják Trigorint. A jellemtelen báb nem véletlenül tömeti ki a holt sirályt. Ezzel tönkreteszi a szimbólumot is, miként a sirály által jelképezett leány életét.

Kivételesen gazdag, ritka szép Csehov-vallomás látható a komáromi Jókai Színházban.

Darvay Nagy Adrienne