Katona József Színház

A Nagy Testvérrõl manapság mindenki hallott, ha nem is egészen azt, amit Orwell róla az 1984-ben, ebben a XX. század történelmét igen találóan jellemzõ negatív utópiában leírt. Bár azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a Big Brother tömeges élvezõi nem ismerik föl az angol név mögött a totális diktatúra vezéralakját. Azt hiszik, a Nagy Testvér a televízió, s nem gondolnak arra, hogy az igazi manipulátor, a tényleges kukkoló a kamera mögött van, az ember, a nézõ az, aki visszaél a kilesett titkokkal.

Mindenesetre most a televíziós valóságshow-k révén újra divatba hozott Orwell ismét színpadra került. Amikor a cenzúra alóli felszabadulás révén került közkézre az Állatfarm, akkor Kaposvárott Ascher Tamás kísérelt meg musicalt faragni belőle - nem éppen meggyőző eredménnyel. Bozsik Yvette ezúttal el szeretné táncoltatni a művet. És meg is győz arról, hogy ez lehetetlen. Legalábbis ami az elbeszélés lényegét illeti. A történelmi-politikai szatírát, allegóriát nem is annyira képtelenség, mint inkább fölösleges színpadra vinni akár prózában, akár dalban, akár táncban. Pláne akkor, amikor - az európai kultúra területén legalábbis - úgy tetszik, jó időre vége a totális államoknak, s a totalitarizmust megszülő forradalmi ideológiáknak is befellegzett. Márpedig az olyan történetet, amilyen az Állatfarm, a ráismerés élteti. A hatalmat magukhoz ragadó disznókban fölismerhetjük a bolsevikokat, de ha akarjuk a fasisztákat is, az őket gátlástalan erőszakkal kiszolgáló kutyákban pedig a KGB-t, az ÁVO-t, az SS-t. Éppen ebből adódóan mindig akkor és ott van a legnagyobb sikere, ahol és amikor éppen be van tiltva. Szóval amikor éppen olvashatatlan. Amikor már nyugodtan kézbe vehető, akkor persze mindenki megveszi és elolvassa, de már csak mint a múlt dokumentumát.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Tehetséggel és határozott világlátással, erős közlendővel persze bármely történet hasznosítható, elbeszélhető úgy, hogy egészen mást mond, mint eredeti formájában. Bozsik Yvette tündérmesének nevezi azt, amit a Katona József Színház színpadán kihozott Orwell állatmeséjéből. Okkal kereszteli át a műfajt, noha a tündérmese megjelölést is nyilván ironikusan gondolja. Az állatmese tradicionálisan allegorikus műfaj. A tündérmese inkább az emberi fantázia elszabadulásának vágyából, az ember mindenféle kötöttségek alóli felszabadulásának sóvárgásából születik. Az Állatfarm mint tündérmese így szükségképpen többszörös csavart tartalmaz. Egyfelől az állatok világa leképezi az emberekét, másfelől ezt viszont tündérvilágnak kellene látnunk. A történet a szabadságóhaj eltiprásáról és meggyalázásáról szól, a deklarált műfaj viszont éppen a felszabadulásnak legalábbis színházi kiélésére adhatna lehetőséget.

Ebből következően Bozsik Yvette szépséggé varázsolja a szenvedést és humorrá az ocsmányságot. A tánc elnyeli a politikai-történelmi parabolát, előtérbe hozza, hangsúlyosan megjeleníti viszont annak cselekvőit és elszenvedőit. Pompásan megrajzolt karakterekké alakulnak a történelmi figurák, akiket természetesen csakis a történetben betöltött szerepükből ismerhetünk föl, más nem utal a tényleges személyiségekre. Se Sztálinra, se Leninre, se Trockijra. Szabó Győző inkább erőszakos disznót játszik véres komikummal, mintsem bármely történelmi diktátort, Vajdai Vilmos egyrészt vén, forradalmi eszméibe belecsontosodott régi harcost, majd az új eszmék könnyelmű ficsúrját jeleníti meg. Szacsvay László igáslova az örök kisember, Krausz Aliz versenylóként a kiszolgáltatott szépség. Az állati szenvedéseket emberi módon, emberi alakban jelenítik meg Nagy Fruzsina jelmezei, Sosa maszkjai nem próbálják meg elfedni az emberi lényeget, és a koreográfia sem téríti el a figyelmet erről. Messze elkerüli a szokványos állatábrázoló mozdulatokat. A tehetetlen, jámbor kiszolgáltatottságot fogalmazza mozgássorrá elsősorban Tóth Anita, Tokai Tibor, Jantner Emese, Vislóczky Szabolcs, Halász Anna. A színlap szerint Lisztóczky Hajnalka lenne a liba, a liba halálát azonban Fülöp Tímea táncolja el. Igaz, a színlap és Csajkovszkij zenéje hattyúra utal, a mezítláb ellejtett klasszikus koreográfia azonban nyilvánvalóan ironikus idézet, a lehetetlennel való reménytelen, fájdalmas küzdelem szívfacsaró kifejezése. Volt, aki megrótta érte a koreográfust, hogy a megoldhatatlan feladattal lehetetlen helyzetbe hozta táncosát. Én inkább az előadás fájdalmas közlendőjét az egészből talán kissé kirívóan összefoglaló megoldásnak éreztem ezt.

A nézőt a kecske szerepében egykedvűen káposztát rágcsáló, azzal az érkezőket meg is kínáló Vati Tamás fogadja. Szomorú, rezignált távolságtartása, beletörődő együttérzése pontosan vetíti előre az előadás hangulatát.

Zappe László