Szeptember végétõl november közepéig: 9 elõadás, 5 helyszín (ebbõl az egyik társulat két külön helyszínen). Mit hol és miért ott? Alábbi kitekintés egyben betekintés is a kortárs táncélet helyszíneibe.

A látott előadások és helyszínek a megtekintés sorrendjében: Szabó Réka: Véletlen - MU Színház; Fehér Ferenc: Kaspar - Artus Stúdió; Dékány Edit és a 2 in 1 műsora - Trafó; Fóti Zsófi: Fisch, ribi - Artus; Andaxinház: Évek olvadása - Artus Stúdió; Fejes Ádám, Hámor József: Boxed in, A Halál és a lányka - Nemzeti Táncszínház; TranzDanz: Sziklarajzok - MU Színház; Akhram Khan: Kaash... (Mi lenne, ha?) - Trafó; Fejes Ádám: Images, Boxed in - Miskolci Nemzeti Színház - Csarnok.

Kevés volt ezek közül az, ami a jó helyen, a megfelelő nézők előtt történt. Nézzük sorra. Az egyik legpozitívabb ebből a szempontból (is) Szabó Réka előadása. Ő biztosra mehetett: a MU közönsége ismeri, s azokat is, akikkel dolgozik, holott teamje ezúttal igen meglepő összetételű. Szereplői között nemcsak a Szegedi Balett volt táncosa, vagy Ladányi Andrea, Csabai Attila állandó partnerei láthatók, de még egy-egy matematika professzor is! Humora, szellemessége, az a könnyed intellektualitás, amellyel uralja a színpadot s a játék kimenetelét, valószínűleg olyan nézők előtt is győzött volna, mint mondjuk a Katona József Színházé. (A bemutatón írók is előfordultak a nézőtéren...) A MU jó hely, egyre többet látni idegen arcokat: már nem csupán egymást nézik táncosok és növendékeik. Sőt: az idősebb (értsd: 40 fölötti) néző sem ritka, ami azt húzza alá, hogy a MU elismert és immár valódi színházként számon tartott hely.

Ezért aztán a végletekig méltatlan hozzá az az eset, amely a TranzDanz bemutatója helyett történt ott. Kovács Gerzson Péter partnere, Vámos Veronika távollétében tartotta meg a Sziklarajzok című kettős előadását, vagyis: egyedül táncolt (improvizált? Nyilván rákényszerült, ha részlegesen is) a színpadon élőben közreműködő zenekar "közepette"... Szó se róla, nagy zenészek járkáltak a színen: Kovács Ferenc (Dresch Kvartett, Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band), Budai Sándor, Oláh Kálmán, Novák Csaba, csupa vérbeli virtuóz, Gerzsonért azonban izgultunk, mert érezhetően sablonokat húzott elő tarsolyából, s le nem állt, rótta "mindhalálig". Egy csapat idős holland turista nézte őt türelmesen a széksorokból, s bizonyára tetszett is nekik a szilaj, férfias ember, aki természetesen mindenkinek tetszik, aki először látja.

Hámor József a Boxed in című Fejes Ádám-darabban | Fotó: Csillag Pál
Érthetetlen viszont, miért kirándult a MU-ból az Artus Stúdióba az Andaxínház, hogy ott azután 15 néző előtt játsszák egy repertoár darabjukat. Márpedig október 11-én az Évek olvadását, ezt a költői, Zsalakovicséktól megszokott mély szövegekkel és lendületes gesztusokkal montírozott estet ott láttam. Amikor Geltz Pétert megkérdeztem, miért nem maradnak "otthon", hiszen amióta léteznek, a MU az ő fellegváruk, kitérő választ adott, valami olyasmit éreztetve: ezt is ki kellett próbálni. A néző viszont nem fog senki után futkosni. A néző oda megy, ahol előre tudja, mire számíthat. (Kár, mert Lengyel Péter és Nagy Andrea gyönyörű utolsó kettőse nagyobb közönséget érdemelt volna.)

A Nemzeti Táncszínház, amely idén nyitotta meg kapuit a táncszerető közönség előtt, talán túlságosan is egy kalap alá kívánja sorolni azokat, akik szeretik a táncot, holott ez ugyancsak sokféle nézőt jelent. A színház játszik klasszikust, népit, kortársat, társastáncot, revüt, hip-hopot, ifjúsági táncszínházat, mindent, aminek egymástól teljesen független nézőtábora van.

Persze ez is egy lehetőség: megfelelő erőfeszítésekkel odaszoktatható mindenféle néző, de az eddigi erőfeszítések még nem voltak elegendőek. Fejes Ádám, a nemrég Hollandiából hazatért tehetséges fiatal koreográfus, akinek darabjait már láthattuk a MU-ban, mintegy 30 néző előtt játszotta legújabb premierjét a színház nagytermében. A kortárs tánc lendületétől áthevített, egyelőre 6 tagú társulata felforrósította a légteret, a kicsi, többnyire ismerősökből álló nézői kör tapsolt is rendesen. Más volt a helyzet Miskolcon, a Nemzeti Színház nyári színpadából kialakított stúdiószínházban! Fejes Ádám idén augusztusban vette át a miskolci tánckar vezetését, s új hévvel vetette magát a célra: Miskolcon kialakítani egy közeget a kortárs tánc számára. Még csak néhány előadás, és máris biztatóak a jelek: a jóllehet szerény befogadóképességű nézőtér tele fiatallal, minden hely elkelt. Az előadás még talán nehéz egy kicsit: két olyan 30-40 perces felvonás, amelyek végig hihetetlen intenzitással vonják be a nézőt. Energia: talán ez a kulcsszó, a mai modern táncnyelv legjellemzőbb ismérve. Energia, leginkább önmagáért. Azért a legintenzívebb pillanatok mégiscsak azok, ahol valami személyes is történik. Ilyen (és még hosszan kiemelkedik majd e másfél hónap emlékeiből) az Images című előadás férfi kettőse. Ebben a 2-3 percben élet és halál, szerelem és gyűlölet, lehetséges és lehetetlen feszül egymásnak. A társulat előadását minősíti az értékes kortárs zene, valamint a világszínvonalú, virtuóz világítástechnika. Fiatalok, lelkesek, erősek. Miskolcon. Jó ezt látni, ahogy alakulnak a vidéki műhelyek. Legközelebb Debrecenbe is el kell majd menni: ott Szigeti Oktávia, a Párizsból hazaszármazott művésznő próbálkozik hasonlóképpen: egy pár fős maggal, a színház keretein belül, de annak hagyományait feszegetve.

Vissza Budapestre: a Trafó továbbra is az a hely, ahol pontosan tudom, mit fogok kapni. Így aztán nem lepett meg Akhram Khan vendégjátéka sem (a keleti származású, Londonban élő táncos vegyes nemzetiségű csapatával a kortárs tánc és az indiai mozdulatnyelv találkozásán dolgozik: ez a vonulat most éppúgy "divat" Angliában, ahogy nálunk a néptánc alapokon folytatott kortárs kísérletezés), lendületes, csipetnyit túl hosszú előadását merész világítással és kemény zenével kísérte.

Már kevésbé Trafó-szerű az az est, melyen Hargitai Ákos és Dékány Edit lekerítettek maguknak egy-egy darabkát a Trafó teréből, hogy azon új etűdjeiket elővezessék. Dékány egy szarkasztikus kis pamfletet szerkesztett, amelyet a közönségnek körül kellett ácsorognia (szék csak mintegy 20 szerencsésnek jutott, mert a dolog stúdiójellege úgy látszik, ezt kívánta), Hargitai viszont két óriási csúszda közé szervezte flying-show-ját, amelyek tetején virtuóz dobosok ültek és kísérték a hihetetlen cirkuszi mutatványt. A Trafó - lám - erre is kapható, a rövid, rendhagyó bemutatkozásra (bár - jogosan - egyre kevésbé, hiszen egyre elismertebb nemzetközi játszóhely, míg a kísérletezésnek új és új helyszínei alakulnak Budapest-szerte. Ilyen például az L1Stúdió, ahova még mindig nem sikerült elmerészkednem, mivel 3 átszállással érhető el Budapest belterületétől, és akkor még nem számítottam vidékről érkező vonatomat.)

Az Artushoz viszont már többször volt szerencsém, és épp egy ilyen kísérletezésre toppantam be október 31-én: a Fisch, ribi előadására. Olyannyira kísérleti és félkész a dolog, hogy még szerencse, hogy ingyenes a bejutás az Artusba: ha ezért fizetnem kellett volna, felháborodom. A csaknem 25 perces montázst az amúgy ígéretes Fóti Zsófi jegyzi. Ő is merészen toborozta teamjét: kompmániás, frenákos és szkénés művészeket csábított partnernek. Zenéjét a nyilván családtag Fóti Lázár szerezte: figyelemre méltó! Krausz Aliz szemeit nem egyhamar felejtjük el a produkcióból, valamint a legutolsó képet, ahol a szerencsétlen pincér próbálja megértetni magát a rezzenéstelen, lassan elvonuló lánnyal. Közben sok érdekes ötlet, többé vagy kevésbé sablonos mozdulat, autó a színpadon, meg öregasszony - egy picit még minden túl hosszú ahhoz képest, hogy mennyi van benne. Vagyis: itt még nincs darab, de milyen jó, hogy van egy ilyen ingyenes Artus Stúdió, ahol el lehet az ilyesmivel játszadozni.

És másra is jó az Artus: olyanokat vendégül látni, akiknek vagy egyáltalán nincs, vagy rémesen messzi kis saját játszóhelyet adott a sors. Ilyen Fehér Ferenc, aki Juhász Anikó irányításával valahol egészen "kint" szokott bemutatni, ahová autó nélküli lény már el sem merészkedik. Fehér is új kollégákat gyűjtött maga köré: Duda Évát a tapasztaltabbak, az említett Fóti Zsófit a fiatalabbak közül. Darab itt sincs, érdekes montázs, hangulat hangulat hátán, kicsit profibb arányokkal, mint Fótinál, s az egészet belengi valami titokzatosság, ami Fehér Ferenc magányos egyéniségének sajátja.

És mindez semmi, mert egyszerre 3-5 előadás között kellett választanom mindegyik idézett alkalommal (ezek jobbára péntekek és szombatok, lévén hogy csak e napokon tudok előadást nézni), kíváncsi vagyok, mit és hol kellett volna még ugyanekkor látni.

Lőrinc Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1