Az Unió-fesztivál pozitívumai közé tartozik, hogy szembesít régóta hordozott vagy készen kapott véleményekkel. Szembe kell nézni azzal, hogy amit axiómaként tanultunk, az, ami nemrég alapvetõ értéknek számított - nem egyéb, mint a valamikori, élõ színházi gyakorlatból levont következtetés. A Théâtre National Populaire nevében szereplõ két jelzõ nyilván az egész színházi UNIÓ számára alapvetõ értékeket jelölt már akkor, amikor a szövetség létrejött. S nem tartom véletlennek, hogy a mostani, budapesti találkozó programjának összeállítói éppen ezeket az értékeket nem akarták kihagyni a jelenlegi skáláról. Planchon és társulata, gondolom nem véletlenül került mostani fesztiválunk élére. A "nyitóest" nem csupán a "nagy öreg" jogán "járt" Roger Planchon Hattyúdal címû produkciójának. (Ugyanakkor került egyébként színre a más módon reprezentatív litván Hamlet.)

Az elsőséget nem csupán az udvariasság diktálta, a választás demonstráció: a színház - az európai kiválasztottak szemében legalábbis - nem kevesek sötétlila élvezkedése, nem magánügy, nem a tömegektől elzárt, elefántcsonttoronyba zárkózó művészkedés, hanem igenis népszerű, sok emberhez szóló, demokratikus hagyományokra hivatkozó emberi-szociális megnyilvánulás. A szándék pontosan érthető. A frissen felnövekvő színházcsinálók generációs produkciói mellé oda kellett állítani egy nagy irányzat ma is élő, alkotó, sőt alkotó ereje teljében lévő képviselőjének munkáját.

Eddig az elmélet. Azt viszont meg kellett állapítanunk már az előadás előtt, a közönségtalálkozón, a Merlin Színházban, hogy Planchon mester - megöregedett. Egyáltalán nem a szó hétköznapi értelmében vett szenilitás ez, hiszen - az esetlegesen a feje fölé került Torgyán-kép s néhány aktuális rocksztár fotója alatt, melyek az étterem-foyer kiállításának darabjaiként végigkísérték a fesztivál közönségtalálkozóit - a tolmácsok kereszttüzében derekasan állta a sarat. Pontos meghatározásokat és racionális-franciás érvelést hallottunk tőle. Szikora János szeretetteli emlékidézése jó hangütés volt. Egy korábbi, budapesti vendégszereplésről szólt, az operaházi vendégjátékról, ahol emlékezetes beugrásként Roger Planchon maga játszotta a Dandin György címszerepét, nehogy elmaradjon a régen várt francia előadás. És majdnem belefulladt a vizesdézsába!

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Megtudtuk: a bölcs öregember életében most először rendezett Csehovot. De nem akart monodrámát játszani. Tudja, hogy társak kellenek a játékhoz. A nemzedéktársak halottak vagy nyugdíjban vannak. Immár a legendák világába tartoznak. A pódiumon mellé ültetett színészek sem igazán fiatalok, bár generációk választják el őket a mestertől. A lengyel színházi életből a nemzetközi koncertpódiumra varázsolt Anna Prucnal a beszélgetés emlékezetes színfoltja, ám az esti előadáson alig tűnik fel a jelenléte. Korrekt és jó, mint a többiek a Thália színpadán. Természetesen mindenki nagyszerűen képzett, minden színész szorgalmasan dolgozik, sőt egyéniség is. Valahogy mégis formális az előadás: tudjuk, hogy majd a végén robban a produkció. Az "előételre" jó másfél órát szánunk. Várakozás ez a beavatottak számára, remek élethelyzeteket felvillantó Csehov-novellák motívumai készítik elő a fő fogást. Nincs szünet, végre jön, kezdődik a Hattyúdal; s benne Planchon. Ez a kegyelmi állapot, ahova eljutottunk: tátott szájjal figyeljük, hogy a sok jó színész után egy nagy színész vonja magára figyelmünket. Nem hazudtak a kritikák, a legendáknak van valóságalapja. Minden percét szeretnénk kiélvezni a "nagy öreg" jelenlétének. Ugyanakkor motoszkál bennünk a kétség. Jó lenne ujjunkat a "sebhelyekre" helyezni, mert nagy színház részesei vagyunk, de valahogyan nem forró, nem égető az élmény. A folyosón, közvetlenül az ünneplés és tapsvihar után már megfogalmazható, hogy ez a művészet hibernált színház. Az egykori művészi gerjedelmek a maguk korhoz kötöttségében tapasztalhatók benne. Nem ránk, mai nézőkre irányulnak. Mintha valamikor az ötvenes évek végén fagyasztották volna "le" a produkciót, az egész színházat, társulatot, a külsőségektől a játékmódig mindent. Már akkor is konzervatív volt, gondolom én, az lehetett, hiszen biztos értékeket kísérelt meg eljuttatni a tömegekhez. Ez volt annak az időszaknak a nagy illúziója. És mint ilyennek a terméke, mint művészi produktum is jelentős volt. Planchon színházának semmi köze ahhoz, amit mi itt Magyarországon konzervatív vagy hagyományos színháznak nevezünk. Annak, amit Planchonéktól láttunk nem lohadtak le intenciói, nem próbál csalni és fiatalnak mutatkozni. Nem degradálódott, nem züllött szét, nem kényelmes és slampos. Pontos, célba találó - örök értéket jól konzerváló előadás. Múzeumi tárgy -, de nem nosztalgiaébresztő! Csehov klinikai elemzőképessége az érzéseket operálja elő a helyzetekből. Nem aktualizál, nem akar érdeklődést kelteni. Nem utal élő szövetre ott, ahol nincs. De pontosan tudja, mi van és hol. Planchon él. Még él. Színházat csinál Villeurbanne-ben, tehát nem a fővárosban, hanem egy munkások lakta nagyvárosban, s aggastyánként is rendszeresen turnézik, utazik produkcióival, hogy az egész francia hexagone közönsége láthassa. Ha az Unió meghívja a Hattyúdalt, szívesen jön Európa másik sarkába is. Itt is hitet tesz a múlt értékei mellett. Ez a színház - népszínház. Hitvallás a közérthető, széles rétegek által elérhető és elfogadható színház mellett. Nálunk az adja az aktualitását, hogy nyíltan, nevében is vállalja ezt. Théâtre National Populaire. Tehát szerencsések vagyunk itt a Thália folyosóján: tükörbe nézhettünk. Hogy is állunk mi, itt és most ezekkel az "örök" értékekkel?

Zala Szilárd Zoltán