Meno Fortas

A szellemjelenéstõl rettegõ strázsák õrségváltása: tébolyult elmegyógyintézeti lázadás; egy hatalmas bunda kényszerzubbonyából két ember bontakozik ki. Az újdonsült királyi pár óriási üvegpoharakból fémsárga italt iszik, hogy aztán bohóctréfába torkolló rémes nevetéssel villanthassa ki aranyszínûvé vált fogsorát. Rettenetes és indokolatlan csókokkal tapad szinte bárki bárkire, a szeretet helyett a sötét fölényt éreztetve. A csepûrágók nemegyszer hasábszerû görgõkön egyensúlyozva közlekednek a dán udvarban, ahová olykor kisebb-nagyobb ágyúgolyók is félelmetes-komolyan begurulnak.

A színfalak mögül udvaroncok karja, kézfeje nyúlik be, hogy szolgálatkészen gondoskodhassanak mindenféle cirkuszias kellékekről. Hamlet érdes jégdarabok ijesztő gyöngysorával díszített, gyertyákkal ékes csillár alatt monologizál, csepeg rá a viasz és a víz. Polonius egy utazótáskába búvik hallgatózni, hirtelenjében fúrt lyukon és eddig tétova vezénylő pálcaként - s nem a járás segítőjeként - használt görbe rézcső botján keresztül szedi a levegőt. Hamlet vízzel telt kehelybe vezeti ezt a pipát, a főkamarás megfullad, de hiába mutatták csalárd lelkének nevetséges elszálltát a pukkadozó buborékok, megdermedt testét még a saját lábára állítja, sőt szólni is fog, akárcsak a meggyilkolt öreg király kísértete. Ophelia, aki nem is oly rég vagányul kipróbálta a bátyja csibukját, nem megőrül, hanem felőrlődik az őt fölösleges tárgyként ide-oda penderítő, halálba táncoltató Claudius és Gertrud között. A csepűrágókból lett három sírásó szőrös kis kókuszdiókat termel ki az Opheliának mélyített sírveremből; ezek a földhöz csapott koponyazanzák úgy fröccsennek szét, mint máskor az odavágott jégtömbök. A princ és Laertes végső párbaja merő koreográfia, halálálom; közben a trónbitorló és asszonya is úgy pusztul ki a világból, hogy ezt alig venni észre. A mindenféle olvadéktól iszamos, hó- és porverte Helsingörbe visszatér a fiát bosszúra bujtó szellemkirály, hogy velőtrázó jajveszékeléssel boruljon a tetemre, s járja körül az elnéptelenedett, néma udvart, az egész pokoli színházat: mert síron túli életre kelhetett ő, föléledhetett holtából - holtnak maradva - Polonius, lehet bármi Claudiusnak és háznépének a sorsa, maga Hamlet, a bosszúállás eszköze, az ifjú, akiből nagy király lett volna, soha, soha, soha nem reinkarnálódik. Végleges halott, önmagába temetve mindazt, ami csakis általa képviselt erkölcsi és életérték volt.

A vilniusi Meno Fortas társulat Hamletjének eredetisége ebből a rögtönzött és fölöttébb hiányos pásztázásból is kitetszhet. A rendező, Eimuntas Nekrošius hazája legnépszerűbb popzenészét, Andrius Mamontovast kérte föl a címszerepre. Az ő színészi fogásainak szegényességéért nyomatékos jelenléte, intellektuális erőként és lelki tipródásként is ható csöndessége kárpótol. Tarajosra nyírt haja, farmerszerű nadrágja, a mai (zenész)divat szerinti fekete öltözéke, kidolgozott teste és testkultúrája avatja ikonikus figurává, aki a jelent hozza az aktualizálástól és politizálástól mentes, mindig a pszichológiai láncreakciók összetetten képszerű, komplex színházi megjelenítésére törekvő, bátran eklektikus előadásba.

Az éles fényekkel, alulsó pászmákkal súrolt, mégis egy elhagyatott utca örök éjszakájával fenyegető produkció ugyanúgy az őselemek nyelvén beszél, mint - a nemzetközi és általában rajongó kritikai irodalom szerint - Nekrošius más munkái is. Tűz, víz, föld és levegő színi működésének logikája nem mindig megfejthető; egyszerűen át kell járniuk mindent: ebben a felfogásban a Hamlet összegző, kitüntetett, hasonlíthatatlan drámai volta nem sarjadhat egyébből, mint a végül is univerzumalkotó négy erőből. Hószerű por és porszerű hó hullik, táncol, kavarog, csóvázik a Nadežda Gultiajeva díszlet- és látványtervező alkotta (erő)tér nesztelen szelében. Gyufát és gázlámpát gyújtanak, ha a szürreális asszociativitás úgy diktálja, lángra kap a trón is. Szétpattanó jégdarab ágyazza magába azt a tőrt, mely majd nem lesz Hamlet igazságosztásának fegyvere (inkább csak a túlvilágról érkezett szakrális tárgy, mágikus atyai hagyaték). A földdel (korommal?) történő arc- és testfestésnek, a fekete por átszitálásának rituális töltete, cselekményhordozó tartalma van.

A természet mindenekfölöttiségéből következő eleve elrendeltséget a díszlet gépei, fémtárgyai lokalizálják egy elavult fejlődési fokon megrekedt ipari társadalomba. Óriási prés, billenthető munkaasztal, két-három kiöregedett, súlyos tákolmány - mindegyik félúton a masszív gyakorlati alkalmazás és az ócskavastelep között. A rettegés itt ábrázolt birodalma, a törvényesített elnyomatás manufakturális keretek szorításában vegetál, a kézi hajtás - a kézi vezérlés - az elektromosság megismerése és hasznosítása előtti kor sötétjében érvényesül. E terrénum sokszorozott szimbolikájú központi égiteste a felfüggesztett, ferdén lógó, forgó és lengő tömör körfűrészlap. Királyilag domesztikáltabb, remek darabja a bútorzatnak az a hármas pad, amelynek kettős támlája egyik oldalról két (szélső), a másikról egy (középső) ülést enged, az elhelyezéssel hol Hamlet jog szerinti uralkodására és központi figurájára, hol a bitorlók regnálására utalva.

Az igencsak átdolgozott és összerázott - például Rosencrantztól és Guildensterntől megfosztott - művet nagy foszlányokban lengi körül Faustas Late˙nas legalább három rétegű anyagból szőtt, az egyházzenétől a rockos hangzatokig terjedő kísérőzenéje. Az izgató és izgatott előadásban - melynek ismétlő vagy rejtélyes részletei néha unalmassá válnak, s amelyben intenzitás és terjedelem nem mindig szövetkezik - Dalia Storyk-Zykuviene˙ olyan - fonnyadás előtti eleganciájú - Gertrudot formál, akinek aligha a külseje részegíti meg új urát, viszont szemvillanásokból is értve a szót képes és hajlandó (a maga módján) fölvenni mészáros termetű, vérmérsékletű férjének amorális cselekvési hullámhosszát. Ez a - vétkessége ellenére is megszeppent - királyné Hamlettel közös, a becsomagolt Poloniusszal szomszédoló jelenetében jut mesterfokig. Vytautas Rumsas (Claudius) maga is jégszikla, tűzkő, rög, vihar, mindezen elemek és jelenségek negatív értelmében. Középkori formátum, de zsarnoksága korántsem historikusan múlt idejű. Úgy játszik, hogy gyilkos robbanékonyságának, élethabzsolásának gyújtózsinórja a növekvő félelem legyen. Vidas Petkevičius (Hamlet atyjának szelleme) mitológiai félisten, mesei apóka és hús-vér apa, a fantáziabelitől a "civil" felé építve az alakot. Povilas Budrys kortalan, kopasz, kiszámíthatatlan Poloniusa, Viktorija Kuodyte artisztikus Opheliája, Kęstutis Jakstas atléta Laertese, Ramu-nas Rudokas föltűnően nem hamleti Horatiója is tökéletesen idomul a rendezői koncepcióhoz, akárcsak a Színésznő, Gabriele Kuodyte vezényelte, Vladimiras Jefremovasszal és Algirdas Dainaviciusszal kiegészült csepűrágóhármas.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Felemelő megrendülésünknek határt szab némely következetlenség és manír. Nekrošius néha nem játszatja, hanem sanyargatja, exhibicionista módon gyötri a formaképző elemi erőket (időnként el is kell takaríttatnia a jégkavicsokat; tűz, köd, por egyszer-egyszer üresen bámultatja magát). Hamlet arra kéri az udvarba látogató színészeket, hogy 12-16 többletsort tanuljanak be a szövegcsapda kedvéért - ám nemhogy a pótlás, de maga az "Egérfogó"-textus sem hangzik el (Claudiust egy káprázatos és fergeteges, az ölés mellett a megalázásról is informáló pantomimikus produkció teszi próbára). A színésztrupp tagjainak az őrségváltás jelenetében való felbukkanása bizonyára nem puszta szereptöbbszörözés, az azonban nem egyértelmű, van-e közük a szellemjelenéshez (amely talán színjáték...?). A befejezéskor előáll egy fekete egyenruhás, már nem fiatal alak, akiben Fortinbrast gyanítanánk, aztán el is illan, hogy a hatalomátvétel helyett Hamlet végzete lehessen a fő szólam. A játék a szimbolikus kerekség és a domináns anyagszerűség érdekében alkalmaz kétséges fragmentumokat, illetve áthömpölyög a megoldatlan részleteken (nota bene, semmi sem magyarázza, hogy Polonius "feltámadása", a szellemszerep mondatának átvétele reflektálatlan lehessen).

A vilniusi Hamlet drasztikus poétikussága, szeldelt tablója, balsorsú északiasságba és éjbe vesző látomása öntörvényű formában, de az eredetivel ésszerű kapcsolatot tartva viszi tovább William Shakespeare gondolatait. Budapesten, az Európai Színházak Uniója 9. fesztiválján a legjobb produkciók egyike ez az elemi csapás volt.

Tarján Tamás