Nekro¹ius megteremti a csodát: a darab most ólomsúlyként nehezedik ránk. A Meno Fortas elõadása monumentális és grandiózus - nem látványban, tömegben, hanem erõben, atmoszférában (így még a nagy befogadóképességû Vígszínház színpadán sem veszít erejébõl). Hamletjének súlya van. S valamiféle mágikus mûvelet szelleme érzõdik. Nekro¹ius rendezése olyan, akár egy szimfonikus zenemû, minden egyes eleme pontosan megkomponált, s mintha a színészek is egy partitúrát követnének. Egy öntörvényû, törvényszegõ és törvényalkotó komponista kottáját. Nekro¹ius a szeánszok és rítusok világába transzformálja Hamlet drámáját. A színészek nem közvetlenül a cselekményt viszik színre, sokkal inkább a történéseket s a belsõ állapotok fizikai artikulációit. Így kevésbé pergõ, ám spirituálisabb, misztikusabb ez a létrõl és halálról szóló elõadás. Shakespeare nyelve (a nyelv mint tett, akció) is háttérbe szorul - nem ez tehát, ami megõrzõdik a szerzõ világából. Ismert szövegrészek, fontos szerepek tolódnak vagy maradnak így el (Rosencrantz és Guildenstern például nem szerepel ebben az elõadásban).

Nekrošius valahonnan mélyről szólaltatja meg Shakespeare Hamletjét - a halál súlya alól. (Mert a halálnak, a megváltatlanságnak itt valóban súlya lesz.) Az öreg Hamlet nem elidegenedett szellem (amit szinte képtelenség is ízlésesen színpadra állítani), hanem egy másvilágba szorított szenvedő lélek. Aki beköti fia szemét, hogy saját világához hasonítsa, s megmártóztassa az őt körülvevő sötétben. A másvilág jegét is fia által próbálja majd leolvasztani magáról: jégtömbbe fagyott kardjára, a bosszúállás attribútumára állítja meztéláb Hamletet, s e "jézusi lábmosás" parafrázisa közben olvad a jég. Ám Hamlet melege nem elég a túlvilág ellen - végül földhöz vágva-verve kell e jeget széttörni. (A jelenés után Hamlet még meggyújtja a hintaszék támláját, hogy visszaidézze vele atyja szellemét, s beleégesse önnön tudatába a bosszúvágyat. Ahogy ég e szék, úgy emészti őt is belülről a tűz.)

Erősen atmoszférateremtő már a felütés is: erős hóesésben bundás őr toporog a fagyban, majd váratlanul kettéválik a bunda, s kiderül, valójában két őr didergett eggyé válva a közös fenyegetettségben. A látszat tehát már az első pillanattól megcsal bennünket. S megcsal maga Hamlet is, hiszen az őt alakító színész nem is színész, hanem egy rocksztár, Andrius Mamontovas - kísértetiesen hasonló tehát kettejük helyzete (a valóság és a játék összekacsint): éppannyira nem az ő feladata lenne eljátszani Hamletet, éppúgy távol áll az tőle, akár Hamlettől a bosszú.

Fotó: Koncz Zsuzsa

Itt állandó köd, hó és homály honol, vacogtató hideg dermeszt. Minden borzaszt, s halál leng be mindent. Körfűrész lóg a fejek felett Nap helyett - a fenyegetettség kiirthatatlan. A bizonytalanságot és veszélyeztetettséget fejezik ki a billegő székek, a hintaszék, a guruló hengerek is. Mindent fekete paraván takar - örök titok lappang, s leselkedés fenyeget. Nehéz, súlyos itt még a levegő is.

Sokan vizuálisnak tartják Nekrošius színházát, s természetesen vizuális is abban az értelemben, hogy háttérbe szorul benne a nyelv és a színészi játék (a színészek ugyanis Nekrošiusnál, akár a sámánok, médiumok csupán, akik mintha felsőbbrendű lények diktálta rítusoknak engedelmeskedve két világ közt közvetítenének - többek közt ezért is lehet a címszereplő épp egy rocksztár). Ám csupán annyiban vizuális, amennyiben egy tánc az, vagy egy zenemű auditív, mert valójában itt sem szimplán a látványon s a látványosságon van a hangsúly. Hisz Nekrošiusék a megfoghatatlant, a borzongató másvilágot állítják elénk. Az élet-halál misztikáját. S képeik valójában performance-szerű szeánszok - alámerülések és megmártózások a lét szféráiban.

Így a nagy monológok is szeánsszá idomulnak. Az öreg Hamlet jégcsillárt akaszt a körfűrésznapra, amelyről a "Lenni vagy nem lenni" kezdetű nagymonológ alatt jégviasz csöpög Hamletre, s így az apjától kapott ing szétmállik - Hamlet megmártózik a jégvilágban, és a lét sír. Gertrud, Ophelia és Horatius is egy pillanatra a "siratófal" alá áll, Claudius viszont félelemtől ittasan veri szét az öreg Hamlet ajándékát.

Fojtott, misztikus, meditatív zene kísér-kísért végig (Verdi A végzet hatalma című művének kolostori kórusa), s állandó halk mormolás hallatszik - Hamlet atyjának szelleme hajtogatja megszállottan, imamalomszerűen sérelmét. Mi sem bizonyítja jobban a szeánszjelleget, mint e zene, a hangok s zörejek, amelyek éppoly szerves részei az előadásnak, mint a látvány, és éppúgy hozzájárulnak a kompozíció egészéhez, akár egy sámánszertartásnál.

Hisz itt is valami ősi, elemi történik; jelen van a sámánok majd minden eszköze, tárgya is: a dob, a paraván, a bunda, a meditatív zene, a négy őselem: a tűz, a víz (hóban, jégben, pohárban, csöpögésben és olvadásban), a föld s a levegő (a hidegben és a ködben), és legfőképp az emberi test, a fizikai jelenlét megsokszorozódása. De vannak egyéb misztikus tárgyak is: hintaszék, amely élet s halál közt ring a Hamletek alatt, vagy a Claudius-Hamlet-Gertrud hármast szimbolizáló kovácsoltvas hármasszék, melynek középső része mindig ellenkező irányba néz - soha egy irányba nem nézhetnek, össze nem fordíthatóságuk végleges.

Akár az ikonok, oly olvashatóak ezek a képek, s mint ott, itt is meghatározott attribútumok jelölik a figurákat: Poloniust görbe, kígyószerű bot, amely hol az erőszak, hol a megcsalatás eszköze, Claudiust a serleg és a koccintás, Opheliát az integetés és a mosás, az öreg Hamletet pedig a hintázás.

A híres, emblematikus tárgyak és méreteik azonban sorra elcsúsznak: a furulya bot, Claudius portréja Polonius hullája, a koponyákat kókuszdiók helyettesítik, a Hamlet bűne (Polonius megölése) eltüntetésére hivatott ásó kicsi, Claudius pohara óriási, Laertes bőröndje pedig koporsónyi.

Claudius sem oltár előtt imádkozik, hanem két hatalmas üvegpohárból töltögeti a folyadékot (hajdan a preszókratikusok edénybe töltött folyadékként képzelték a lelket), egyikből a másikba, monoton kényszerességgel, míg végül azok egy magas frekvenciájú hang hatására el nem pattannak - a szabadulni vágyás valamitől, a menekülés tárgyiasult kivetülése e folytonos töltögetés. Claudius hezitál, mérlegel, vívódik, s a belső feszültség végezetül szétfeszíti a falakat. Lelke viharainak, vergődésének, s végül összeroppanásának lehetünk szemtanúi.

Rendre elcsúsznak a Hamlet tradicionális, emblematikus jelenetei is - Nekrošius átszerkeszt, felkavar, kifordít mindent. Nincs például egérfogó-jelenet (s nincs Ophelia ölébe fekvés) se, mindez áttételesen, szimbolikusan-rítusosan kerül csak színre: a színészek korommal festik meg a király arcát, majd Hamlet, s utána Claudius beül egy satuszerű présbe, amely már szinte fizikailag fenyegetően kezd rájuk zárulni.

Ám nemcsak a tárgyaknak, a színeknek is megnő a szerepe, s azok is beszédesek, akár a hieroglifák: Ophelia ruhaszíne a reményé, zöld, piros kendővel; Gertrudé lila, a bűnbánaté, a hátulja azonban fekete - mintha tudat alatt ő is gyászolna; Hamlet viszont teljes feketében pompázik, fekete farmerben és kinyúlt fekete pulóverben; Horatiuson piros a felső, Claudiuson pedig aranying van.

(A játék körülményeit azonban Nekrošius is brechtien kezeli - nem elidegenítési szándékkal, csupán nagyvonalúságból, könnyed eleganciával: segítő kezek nyúlnak be olykor tárgyakkal, tárgyakért, s a színészek is kiszólnak időnként ezekért a segítő kezekért. Hamlet is többször kiszól, kinéz a nézők felé, a nézőkhöz.)

Három színész jelenik meg időről időre a színen, s kísérik végig Hamlet stációit, magukra öltve a kisebb szereplők szerepeit is (a sírásókét, az udvar csahos kutyáiét, Rosencrantzét és Guildensternét) - így mosódik össze játék és (színpadi) valóság. A színészek szerepe így összetettebb, s kevésbé egyértelmű, mint Shakespeare-nél, hol Hamlet oldalán állnak, hol meg uraik kezeit nyaldosó csahos kutyák. Clownok, akrobaták ők, s elfüggönyözhető játékbábok. Ingatag helyzetüket jól érzékelteti egyensúlyozásuk a hengereken.

Claudius és Gertrud egymástól távol trónolnak, össze nem tartozón, mégis egyformán és egymás felé nyúlva, a közös titok birtokában zárral a szájukon. Aranyat isznak egy kehelyből, s foguk is arannyá lesz (Midasz történetét idézve meg, aki szintén épp megszerzett javait nem élvezhette). Gertrud bekötött szemmel ül végig néhány jelenetet - nem akar látni, pedig jelen van, s mindenről tud.

Hamlet mér, méricskél, jelöl, s földet fúj a színészek arcába hírvivőkké jelölve őket a halállal. (Hamlet Nekrošiusnál nem beszédében "őrült" elsősorban.) Léte mindig inog: hintaszékbe ül, akárcsak az apja, a székeken pedig billeg - felfordult a világ körülötte.

Polonius óriásbőrönd-rejtekhelyét is koporsóvá változtatja Hamlet, mikor az udvaronc lélegzőcsövét poharába dugja - Polonius saját levében "fő meg", miután bőröndbe csomagolta magát a "nagy útra" (Kantor "csomagembereit" juttatva eszünkbe.) Hamlet Polonius bőrönd formába merevedett hulláját anyja hátának dönti - s Polonius kísértetiesen nehezedik Gertrudra, majd kettejük közé kerül, holtában is elválasztva őket egymástól képmutató, hízelgő világával. Aztán Gertrud kis ásót hoz, hogy eltüntesse fia bűnét, Claudius azonban félelmében, bosszújában már feni, élesíti az ásót Hamlet ellen, ám közben megfáradva ő is beül a halál hintaszékébe. (Gertrud szobájában számunkra is őrültnek mutatkozik Hamlet a képzelgéseivel, hiszen az öreg Hamlet tényleg csak neki jelent meg a színen - s így egy pillanatra mi is Gertud szemszögéből láthatjuk a helyzetet.)

A komor szellemi tusában a humor és az erotika is helyet kap azért: Hamlet például anyja felszólítására: "Ezt az éjszínt dobd le már!", fekete nadrágját tolja le, Opheliával pedig szájon át lélegezve élesztgetik egymást ájult szerelmükben.

Nekrošius Opheliája állandóan rohangál és integet - szüntelen búcsúzik, s nem találja a helyét, egyik parthoz sem tartozik igazán. Opheliát állandóan mossák, vagy ő mos "Ágnes asszony" módjára. Ő tisztítja el például Claudius után a mocskot, Hamlet pedig a felmosórongyot a fejére dobva parancsol rá tiszta fejet, s küldi kolostorba.

Ophelia túl tiszta, túl naiv és ártatlan, nem tud eligazodni az udvar képmutató, cinikus világában: bekötött szemmel futkos ide-oda Gertrud és Claudius tapsára (akár az "erre csörög a dió, erre meg a mogyoró" játékban a gyerekek), egész az őrületig, míg össze nem esik. Nekrošiuséknál nincs öngyilkosság - Opheliát az udvar kergeti a halálba, akiknek ő csak játékszere volt.

Magas fekete paraván rejti majd Ophelia sírját Hamlet elől (s előlünk), e mögött zajlik a temetés is - a halál megközelíthetetlen, megláthatatlan. Örök titok, s örökre szóló elválasztás. Laertes az apjától megörökölt botot akasztja Hamlet nyakába Ophelia temetésén - összeverekednek, ám a verekedésből hamar ölelkezés lesz - közös a sorsuk, a gyászuk, akár barátok is lehetnének.

Végzetes párviadaluk azonban már stilizált, keleti harcművészetté szublimált: Laertes és Hamlet valamint egy "kar" (amelynek Gertud és Claudius is tagja) vészterhes botsuhintásai jelzik csak. Legvégül pedig csupán Hamlet rogy össze - se Gertrud, se Claudius nem hal meg (Laertes is csupán szóban utal saját vesztére).

Hamlet végül tehát nem áll bosszút - atyja halála megtorlatlan marad. Nekrošius a legvégső tettől is megfosztja Hamletet, kivonva a véletlen szerepét. (Ha nem jut el Hamlet önmagától a megtorlásig, akkor nem is hagyja azt megvalósítani, véletlenszerűen belesodródni abba.) Az eddig fenyegetően csillanó körfűrészről, a halál vasfogáról ekkor megint csöpögni kezd a víz, rendületlen monotonitással dobolva egy dobon: a vég beteljesedik, s most ismét sír a lét, siratja az ő Hamletjét. Míg Hamlet fel nem fogja tenyerével a vizet, elnémítva ezzel minden fájdalmat - "a többi néma csend".

Összeestében még magához szorítja az életet szimbolizáló (s Fortinbras jöttét jelző) dobot. Horatius pedig, aki maga is magára maradt, egyedül a történtekkel, a magukra hagyott tárgyakat, a rámaradt hagyatékot rugdalja tétován, tanácstalanul, nem tudván mit kezdeni sem a maga, sem azok további rendeltetésével.

Így mikor a szellem jő, már csak a holt Hamletet leli - kétségbeesetten próbálja életre kelteni artikulálatlan üvöltéssel, nyüszítéssel cibálja, veri-veri szakadatlan a fia ölelte dobot, nekikeseredetten, reménytelenül, s kozmikussá nő a fájdalommal.

Mígnem eléjük tolnak egy fekete paravánt (a halál paravánját, a végleg elválasztót). S Nekrošius ismét visszazökkent minket a valóságba, elénk tolva a szeánsz színház voltát. Ám Hamlet atyjának fájdalma még ezzel sem szüntethető, áthatol minden falon: maga a paraván kezd el lüktetni, pulzálni a teljes áttörés lehetetlenségének fájdalmával. Hisz meghalt az egyetlen, aki megválthatná.

Az olthatatlan életszomj kényszere küzd itt a kozmikus kérlelhetetlenséggel.

Nekrošius szuggesztív bepillantást nyújtva az egyetemes létezésbe, valami ősit szólít meg bennünk - a nagy metafizikai szorongást helyezi vissza jogaiba, az embert pedig transzcendens hatalmak visszfényében láttatja, úgy, hogy közben az individualitást sem söpri félre. Hamletje eltolódik a halál s a túlvilág felé, innen transzcendentális volta.

A színpadi történés, a képek csodálatos együttese nem csupán illusztrálják a Shakespeare-től örökölt verbális képződményt, hanem éppoly autonóm világot alkotnak, mint maga a szöveg. Képei megfejthetők, mégsem lefordíthatók - inkább csak érezni őket. Utoljára Tarkovszkij tudott így bánni képpel, szimbólummal.

A Meno Fortas előadásában a színháztörténet nagy újítói, s hajdan radikális szakításoknak számító hagyományai köszönnek vissza. A Grotowski-féle színész, pszichofizikai állapotának artikulációival. Artaud mágikus-metafizikus, rituális alapokra épülő színháza. A misztikus színház, a performance-ok és a happeningek. Kantor halálszínháza. És Robert Wilson képszínháza, a maga illuzionizmusával, szürrealista kollázsaival, s a köznapi racionális logika határain túlmutató stilizációival.

Marik Noémi