Amennyiben elfogadjuk, hogy a színház szövevényes vagy kevésbé szövevényes emberi kapcsolatok, különös vagy kevésbé különös helyzetek, egymásnak feszülõ akaratok, egyéni és/vagy közösségi mini (maxi) drámák elemelt ábrázolásának terepe, márpedig fogadjuk el bátran, akkor ugyebár elég nehéz elemezni a monodrámákat, mindig nehéz kikerülni a csapdát, hogy kizárólag az adott elõadás attrakciójellege, a játszó személy teljesítménye kerüljön górcsõ alá. Kivételt képez az a ritka eset, amikor a játszó személy több személyt játszik, és a monodráma emberi kapcsolatokról, különös helyzetekrõl, egymásnak feszülõ akaratokról is szól, mi több: ezeket meg is mutatja.

Jeroen Willems nem gyors ember. Előadása után igen-igen lassan fogyasztotta el vacsoráját a Merlin Színházban, és miközben sürögtek-forogtak körülötte, ő nagyon komótosan figyelte a környezetében lelkesedőket.

A lelkesedést előzte meg tehát a lelkesedést előidéző előadás, amelynek során a monodrámánál megszokott befogadói attitűd átalakult, minekutána, némileg váratlanul, éppen a színházszerűség volt az igazi meglepetés. A Theatergroep, azon belül Willems korábbi munkái valahol az alternatívnak nevezett és a profi színházi létezés között állnak, bár kérdés, ki mit ért alternatív színházon. Mindenesetre különös helyszíneken, egyedülálló körülmények között találkozott már közönséggel a színész, játszott nem kifejezetten színházszerű helyeken is, és bár ezúttal a Katona József Színház volt a helyszín, most is lehettünk volna bárhol.

Fotó: Ben van Duin

Willems a Voicesban egyedül ül egy félig-meddig már leszedett vacsoraasztalnál, egyedül játszik el öt szerepet. Átvedlik egyikből a másikba, nagyon ügyelve arra, hogy még véletlenül se érezzük az átvedlést valamiféle önmagáért való bravúrdolognak. Ez fontos eleme a produkciónak, egyszersmind a legnagyobb csapda gyönyörű elkerülése. Az alakításban, az átalakulásban a tökéletes természetesség a legszembetűnőbb. És az, hogy az átalakulás tulajdonképpen a leülés közben történik meg. Willems beleül az új szerepekbe, a leülés talán két másodpercnyi ideje alatt történik meg minden az arcon, a tekintetben, a tartásban, a mozdulatban, a hangban.

Én úgy gondolom, egy színész jó vagy nem jó volta az egyéniség erejétől, a személyiség súlyától függ. De erős egyéniség esetében is előfordul, hogy már a szereposztás pillanatában tudható nagyjából, hogyan hangzanak majd el az adott mondatok. Még akkor is, ha sokhetes próbafolyamattal jut el akár a Nagy Színész is oda, hogy ugyanúgy mondjon szöveget, ahogy mondott korábban sok előzőt.

Nos, nem tudom, Jeroen Willems hogy mondaná az adagját.

Willemsnek nem csupán átalakulási bravúrjaira kell figyelni (miközben nincs, ugye, bravúrra játszva). Minden pillanatban figyelni kell rá. Vannak hatásos és kevéssé hatásos részek, néha unalmassá válnak az elhangzó közhelyek, egy-egy új figura néha tovább beszél pár perccel az ideálisnál, mégis az történik, hogy egy ember rabul ejt sok százat: ha az első másodpercben figyelni kezdünk, a szem gyakorlatilag levehetetlenné válik a színpadról. Egészen az utolsó pillanatig. Néhány pislogás fér bele. Pedig nincs delejezés, fekete mágia, még akkor sem, ha Willems kíméletlenül reagál a nézőtéren történő eseményekre. (Tüsszentés, esetleges távozás.)

Még valami: úgy van ez a sok minden jó, hogy darab, az bizony nincs Willems alatt.

Pier Paolo Pasolini, valamint egy kisebb klasszikus, bizonyos Cor Herkströter szövegei szerepelnek az előadásban. Utóbbi a Shell vezérigazgatója. A Theatergroep előadásaiban (olvasom, nem tudom) gyakran használnak köznapi szövegeket irodalmiak helyett - ezúttal is ez történik. A multicég főnökének szociális kérdésekben kifejtett álláspontja esetenként már önmagában maga a groteszk. Végső soron minden ízében paródiát látunk, egy szürreális szeánszot. És a szürrealitás, mint jó esetben általában, kőkemény realizmusból születik meg.

Jeroen Willems szenvelgő, gyáva, izzadó tenyerű értelmiségiként ül le az asztal végére. Aztán menedzserformává alakul, de asszonyt, egyházi személyt, tán a megtestesült ördögöt is megjeleníti. Amikor nővé válik, cipőt vált ugyan - a cipők égbe emelkedése a menedzser széke közelében fontos dramaturgiai mozzanat -, de a nyakkendőt ekkor sem veszi le. Nem kell.

Nincs darab tehát, de jelentés van. Megmutatás, állásfoglalás. És nagyon nagy színészi játék. Van rendező is, Johan Simons, aki szerencsére semmit nem erőltet, tudja, mit tud Willems. Annyira teszi színházszerűvé a közeget, amennyire muszáj. Nem az a lényeg. A lényeg mondjuk a színész. Mi más lenne a színház lényege, mint a színész? De lényeg mondjuk a gyűlölt értelmiségi arcába csapódó ital is. A csapódás. Ami az egész vége.

Willems nagyon lassan evett a Merlinben. Mindenki őt figyelte, de ő sem volt passzív. Figyelt.

Egressy Zoltán