A nemzetközi színházi fesztivál borúlátó elõadásai közt is kitüntetett helyet foglal el Cãtãlina Buzoianu rendezõnõ vériszamos Turandotja. A pokolbéli látomás csak azért nem üt nagyobbat, mert omlatag és pontatlan, talán kissé szétzüllött elõadásban kerül elénk. Pedig amit mondani kíván, az velõkig ható. A mód azonban, ahogyan elmondja, legjobb pillanataiban is maszatosnak és szabadosnak tekinthetõ.

Persze a sok visszafogott fantáziájú, közönségre sandító, megfelelni kívánó magyar színházi ember mégse tagadhatja meg a lelke mélyén megbúvó irigységet: "Ezek itten maguknak játszanak. És közben nem tűnnek boldogtalannak." A mesélnivalójuk pedig nem is olyan ismeretlen számunkra. "Te nem tudod, hol vagy!" - mondja az egyik barát a napjainkban ismert "Te nem vagy magadnál!" dallamára a naiv Kalaf hercegnek. Nem késik a felvilágosítás. Megmutatkozik a rémbirodalom. Ott vagyunk minden olyan helyen, ahol a zsarnok szabadon eresztve dúlhat.

Nagy a keveredés stílusbeli itt és mostokban. Az a henyécske vállrándítás, amit mi itthon főként fiatal rendezők munkáiból ismerünk, itt aztán igazi, törvényen kívüli kollektív viháncot eredményez. Olyanná teszi a produkciót, mintha az előadás színházi "temetését" hozták volna előre, vagyis minden minőségű poén megengedett, még ha szétveri is az előadást - egyszer élünk.

Mint köztudott, két hivatalos változata van a játéknak. Az egyik a tigrisasszonyt játszó Maia Morgenstern, a másik az eszköztelennek mondott, "félig macska, félig szfinx" alakot formáló Kana Hashimoto köré épül. Két érvényes ábrázolata ez a fékevesztett hatalom tobzódásának.

Különösen az első részt díszíti Altoum, Turandot apja, a szó szoros értelmében vén szarosnak ábrázolt kínai császár alakjában a káprázatos Virgil Ogăşanu. A szakaszos bohóctréfák antréiban meg-megjelenő, állandóan ürítési gondokkal küszködő öregember tüneményes karikatúra. Egyébként a színész mindent megtesz, amitől finnyás értők fintoroghatnak, bizony, kevesebb jóval több lenne belőle, s mégis, amikor eltűnik, szinte megszűnik az előadás. Selyempalástja, fehér csíkokban lelógó selyemszakálla fölött fekete keretű óriás okuláré ül az orrán, ő maga meg egy hordszék-trónon közlekedik. A zseniális bohócattrakció önsúlyától nehezedik el. Túldíszített, mint ahogy minden egyes motívum elburjánzik, s elfárad a játékban. Ez rendezői, s nem színészi korrigálást igényelne.

Fotó: Koncz Zsuzsa

Piros és fekete a látvány, olykor kevés fehérrel pöttyögetve. Piros öves keleti harcosok rohangálnak fekete ruhákban, pukkadásra kész rizslámpák lógnak a magasból, vérszagú kínzópincék nyílnak meg a földben. Vér és tűz fröcsög, fakó piros és rongybarna foltok derítik az alapvető feketeséget. Díszlet és jelmez: Velica Panduru.

A Domnişoara Pogany együttes négy embere szolgáltatja a Iosif Hertea nevéhez köthető zenét. Fúvósok, vonósok, mandolin szólnak dobokkal vegyítetten, akusztikusan is elkeverve a két hangzatosan vállalt stílust, a keleti abszolút hatalom világát és a velencei köztársaság megereszkedett demokráciáját. A kínai opera és a commedia dell’arte alakjai rúgják állon egymást (koreográfia Mălina Andrei), s közben fel-felvonít egy-egy ária Puccini Turandotjából előcitálva. A végére majd valahogy elkeveredünk Mao elnök világába is, a végkifejlet mintha egyenesen a "négyek bandájának" rendelésére készült kulturális forradalmi opuszok egyike lenne: vörös zászlók lengenek, szürke overallokban dobogó kommunista szívek magasába tartva. Paródia ez, de úgy borzasztó, ahogy van.

Csipogó kínaiban tipegi végig a játékot két remek színésznő, a befogadó gazda lányát, Zelimát idegbeteg pillangóként ábrázoló Alina Berzunţanu, és anyja szerepében Valeria Ogăşanu. A szerelmes Adelmát Andreea Bibiri játssza szép keserűséggel. A commedia dell’arte lazzifüzére vonul végig a három miniszter játékain, akik Tartaglia, Pantallone és Brighella maszkjában mint importált elmék próbálnak ironikus távolságot tartani a nekik kenyeret adó hatalomtól, de aztán csak hajbókolás lesz minden forradalmi akció vége itt is. A keveredés példájához annyi elég is tán, hogy Truffaldino, a heréltek felügyelője különben a majmok királya is. Csöngnek csengettyűk, puffannak és vijjognak a fémdobok, s időnként elhangzik a "Viva Venezia!" felkiáltás, mint a honvágyó férfiak csatakiáltása.

Nem tagadható élvezet a szörnypók Turandot szerepében látni Maia Morgensternt. Akár fekete-arany óriás legyezője mögül bújik elő az ő (egyébként láthatóan kezelésre szoruló) királylánya, akár fellobbanó homoerotikus kíváncsisággal nyúl rabszolganője felé, démoni ereje megbénítja az alattvalókat. A második részben vörös selyemkötényben áll be a kínzókamra szerszámai mögé, s pillanatokon belül olyan émelyítő hússzag kezd terjengeni a színpadon, hogy levegő után kapkodunk.

"A nemek és az agyak harca ez - írja Cătălina Buzoianu. - A történet tele van férfiasságuktól megfosztott férfiakkal, mint Truffaldino és az eunuchok, férfiakkal, akik nem képesek az államot vezetni, mint Altoum, s az utódnemzést elutasító és lenéző férfias nőkkel, akik idős férfiakat tartanak hatalmukban. Ebben a koncentrikus térben Turandot olyan, mint egy lencse, amely az időt képes egybe és magába gyűjteni. Turandot él, sőt, még élettelibb, mint bármikor. Nem tehetünk mást, mint tehetetlenül szemléljük győzelmét."

S mielőtt erőt venne rajtunk a pedagogikus felháborodás, hogy ugyan, hogy beszélhet így egy alkotó, megúszván mindennapjaink mindenkinek kijáró kisebb-nagyobb terrorakcióját, vajon mi magunk mondhatunk-e mást? Bénító a fölismerés: semmit se tehetsz.

De tényleg. Ha csak nem azt, hogy... Ha csak azt nem, hogy... elmeséled.

Gabnai Katalin