Cameri Színház

Olyan a Cameri elõadása, mint a hullámvasút. Elragadó. Idillbe röpít és kétségbeesésbe ránt, ríkat és nevettet. Másfél óra intenzív számvetés élettel és halállal, szentimentalizmusból és szikár tárgyilagosságból gyúrt különös világban.

Nem volt könnyű este. Nemcsak azért, mert rosszul kezdődött, amennyiben ellenőrző kapukon keresztül, biztonsági emberek szűrőjén át lehetett csak bejutni a Thália Színházba, ami valljuk be, nem éppen megszokott nálunk - még ha adott esetben teljesen indokoltnak tűnt is az aznapi izraeli robbantások ismeretében -, nem tartozik szorosan a színházi szertartáshoz. Színház és valóság, művészet és közege az előadástól független furcsa, reflexív kapcsolatba került egymással, ám a helyzet konkretizáló volta nemhogy gyengítette, inkább erősítette a címében sem sok derűt ígérő mű hatását, tágította érvényét s kétségtelenül fokozta a befogadói érzékenységet. (Mindazonáltal nem hiszem, hogy másnap, amikor - mint mondják - nem volt ilyen biztonsági ellenőrzés, kevésbé volt megrendítő, felkavaró az előadás.)

Nem volt könnyű ez az este legfőképpen azért, mert bár minden olyan kézenfekvőnek tűnt benne, mint a gyerekjáték - és tényleg, a házikókat megtestesítő figurákat a kabáton elöl kis fiókokkal, a kopott Kerubokat az ő szárnyacskáikkal vagy az utasok lábával haladó lovas kocsit mintha a gyermeki fantázia teremtette volna -, éppen ez a gyermekien egyszerű mesevilág hívta elő az ember gyermeki kiszolgáltatottságérzését, elbújhatnékját a világ elől, s szólította meg egyúttal felnőtt védtelenségében, kozmikus árvaságában.

Fotó: Koncz Zsuzsa

Hanoch Levin Csehov nyomán írott darabja és rendezése - tudjuk, ez volt az utolsó, megcsinálta saját Requiemjét - egyébként is csupa paradoxon. Olyasmiket mondat ki főszereplőivel, az Öregemberrel és az Öregasszonnyal (a kitűnő Joseph Carmonnal és Zaharirah Charifaival), amiknek kimondása színpadon, irodalomban szinte elképzelhetetlen, mert mérhetetlenül közhelyesnek hat. De mert ennek ellenére kimondják, ki merik mondani ezeket, és mert a saját életükről mint narrátorok beszélnek, verbálisan és színészileg egyaránt eltartva maguktól a figurát, az életet, saját sorsukat, az érzelmesség szűkszavú tárgyilagossággá lesz, a szentimentalizmus groteszk racionalitássá. Kegyetlen, szomorú tárgyszerűséggel méri le az Öregember, a koporsókészítő haldokló asszonyát, ám bármily fájdalmas is az elmulasztott gyengédség pótolhatatlansága, a dilemma dilemma marad, hogy mármost a kiadás vagy a bevétel rovatba könyvelendő-e a készülő koporsó. Csupa morbid humor és csupa melegség Hanoch Levin számvetése, amelynek végső mérlege az Öregember szemszögéből valahogy így hangzik: a halál sokkal kifizetődőbb, mint az élet, hiszen nincs többé gond evésre-ivásra, a megtakarítás tehát óriási. Az élet minőségét, az élet lehetőségeit szinte a vegetáció szintjén tárgyaló mű mérhetetlen gazdagsággal, árnyaltsággal, filozófiai mélységeket kísértve mutatja meg a vágyakat, az elszalasztott lehetőségeket, a kimondhatatlan veszteségeket; életörömöt varázsol a semmiből és kilátástalanságot a mindenből. A postakocsin, a Pupkából Hlupkába avagy Scsocsiból Pzsozsiba vezető úton - utasa válogatja, ki honnan hová - néhány vissza-visszatérő utazóval és beszélgetésfoszlánnyal kimondatik minden szó (a szerző meglehetősen szókimondó), ami szeretetről, halálról, emberi kapcsolatokról fanyar utalások szintjén elmondható. Több meg úgyse: az Itzhak Heskia megformálta kocsis - miközben gyerek módra sasszézik utasaival együtt a cél felé a fogatimitációba kapaszkodva - hiába próbálkozik a maga történetével a fia haláláról, soha senki meg nem hallgatja, mindenki a maga dolgával - örömével-bánatával, problémáival - van elfoglalva. Fel-felbukkanásuk s az őket kísérő zene ismétlődésének monotóniája a mindennapok periodikus változatlanságát idézi s egyetemes törvényszerűségeket, a fricskákból pedig még a színháznak is kijut.

Fotó: Benda Iván

És minden szikár szomorúság és minden fanyar humor ellenére olyan természetességgel, (szcenikai megoldásában is magától értetődően, színes papírkivágatok mindent elárasztó forgatagával) tör rá a szereplőkre s a nézőre a kora tavaszi reggel a maga összes ígéretével, hogy az már-már a giccs határát súrolja, ám egy pillanatra sem lépi azt át, csupán elhelyezi e kis porszemnyi létet a nagy egészben.

Nem gyerekjáték, amit a Cameri csinál, mégis teljesen olyan. A színlap nevesíti Az öregek viskóját (Simon Kricheli) csakúgy, mint a Ló (Yossi Rachmane) vagy a Fa (Shay Feinberg) megszemélyesítőjét, és nagyon helyesen teszi, hiszen elbűvölő közreműködésükkel valóban minden antropomorfizálódik ezen a színpadon, s a megjelenítés módjával emberivé, emberszabásúvá, gyerekszabásúvá lesz. A színészi játék eltúlzott teatralitása csak még hangsúlyosabbá teszi az esendőséget, s egyúttal a távolságtartás kitűnően működő eszköze, Rakefet Levy díszletének és jelmezeinek elrajzoltsága pedig a mesejelleget erősíti, amelyben még markánsabban, még disszonánsabban szólalnak meg a reménytelenség szólamai. És mégis, mindennek ellenére elementáris életigenlés, életakarás az egész, szemérmetlen megértés és együttérzés a létezés nyomorúságával.

Szűcs Katalin