Royal Shakespeare Company

A színpad hullámzik, akár a tenger; pontosabban mereven hullámos - egyetlen kimerevített pillanat az örökös mozgásban. Valószínûleg fölösleges részletezni, mi mindent szimbolizál és mi mindenre jó egy ilyen tér, amelyen nehéz, ugyanakkor önmagában is jelentéses a mozgás, amely eléggé szembetûnõ ahhoz, hogy az elõadás egésze alatt a dráma alá "terítse" a rendezõi alapértelmezést, miszerint az élet és a helyzet bonyolult.

A nagy múltú Royal Shakespeare Company a Budapesten megrendezett Unió-fesztiválra vadonatúj produkcióval érkezett - a szervezők, amúgy igen érthetően, a nevet válogatták be, nem az előadást. A név ugyanis kétségtelenül áruvédjegy, Peter Brook tette azzá, aki már réges-régen nincs a társulattal, és hát éppen ez a legnagyobb probléma, hogy a szelleme is kimúlt, pedig egyik nagy tudású, érzékeny és általam is nagyon kedvelt kollégám ott látja még lebegni fölöttük, éppen A vihar kapcsán.

Ott sejtette egyébként mindenki, legalábbis az az irdatlan tömeg, amely megpróbálta bepréselni magát a Trafóba, hogy lásson valami igazán kiemelkedőt, egy autentikus Shakespeare-t, mert hát ez az a társulat, amely a világon a legtöbb eséllyel tekinti joggal magát a shakespeare-i örökség letéteményesének, az ő Viharjuk minden bizonnyal a Vihar - ezt látni kell. Ahogy mondani szokás, még a nem létező csilláron is lógtak, a földön is ültek, préselődtek a falhoz, szorongtak a lépcsőn - és a második részben már akár elfekhettünk volna a széksorokban, mi, akik maradtunk.

Még ettől is lehetett volna jó; igenis van olyan, hogy egy teljes közönség csalódik, méghozzá saját vaksága miatt; túl sokat vártunk tán, az időt nem lehet megállítani, ez a színház már nem az a színház, hanem egy reprezentatív, sokat utazó, a világnak termelő, előadásgyártó nagyüzem. Van az ilyesminek sok előnye is, a profizmus magától értetődő, intenzív jelenléte - és ez mutatkozik a díszletben is (hogy végre visszakanyarodjam a kiindulóponthoz).

Nemcsak dermedt hullám van, hanem vetítés is; nemcsak a háttérre, hanem erre a felületre is. Így történik a vihar, az összes drámai esemény origója; nagyszabású és hatásos, hibátlanul kivitelezett és szép. A talaj hullámszintje fölött kétszintes emelt játéktér: keskeny sávok, de mégis működnek, és nemcsak a járásra.

A technika hibátlanul működik, a világítás láttán az ember érti, jobb helyeken miért tartanak erre külön designert - és itt nemcsak a show-tech, pontosabban a színház show-jellegének előretöréséről van szó, sokkal inkább arról, hogy a technikai fejlődés képes új tartalmi elemeket vinni az előadásba. (Ne legyünk kishitűek: van ilyesmi itthon is, és amíg nem volt, addig is akadtak rendezők, akik különös gondot fordítottak a fényre, a legrégebben legszebben világító rendező például Marton László, aztán a fiatalabbak legtöbben már a produkció elemi részének tekintik ezt is.)

Van egy népes és sokoldalú statisztéria; ami kicsit kell, azt ők díszletezik át, amúgy ők zenélnek és énekelnek; úgy működnek, mint a technika: profin és tökéletesen.

De most már muszáj a dolog tartalmi részére kanyarodni, miután eddig minden ennyire szép: hogy James MacDonald miért rendezte meg A vihart, na erre, csak erre az egyre nem lehet rájönni. (Mármint a "piaci" okon kívül, mert azt értem.) Nem derült ki ugyanis, mit gondol a darabról - de még az sem, hogy a bevett és konvencionális, szép számú értelmezések közül melyiket is favorizálná. A szépség mint olyan, az fontos neki, de nem Vihar-specifikusan az.

Szép tehát maga a vihar, szép az a Prospero-Miranda jelenet is, amelyben az apa elmeséli a lányának (és nekünk) kik és miért juttatták őt a szigetre, és a lányt közben "elnyomja a buzgóság"; és van még néhány szép jelenet, de ezek magukba zárva, ritmustalanul szépek.

Van két jó színészi alakítás is - sajnos, egyik sem Philipp Voss Prosperója. Hanem Gilz Terera és Zubin Varla, azaz Ariel és Caliban, ez a két, más-más okból és formán kevéssé emberi lény. A fekete Varla Arieljének szikrázik tágra nyílt szeme - ez eddig még csak adottság, az azonban már a varázslat színészi része, ahogyan ruganyosan, puhán és észrevétlenül bejátssza a világot jelentő színpadot, horizontálisan és vertikálisan egyaránt. Tündéri jelenség emberi érzelmekkel, különösen a Prosperóhoz fűződő viszonyában eleven a fájdalom, a szomorúság, az olykor csintalan-pajkos gyengéd szeretet.

Caliban pedig az ellenkező végletből közelít: külsejének taszító gusztustalanságából és rondaságából, még beszédének ragacsos-feketés artikulációjából és intonációjából is a véglényszerűség árad, ezzel fordul szembe az emberekkel létesített heves és kíváncsi kapcsolat során mutatott gyors "szocializáció": egy színes és nagyon emberinek tűnő érzelmi skála.

Prospero ellenben szembefordul velünk, kis terpeszbe áll, és belekezd szövegébe. Philipp Voss játékának legnagyobb erénye, hogy szépen és érthetően beszél, valamint hogy semmi zavaró elemet nem csempész be Prospero alakjába. Ilyenformán nem kell annak megfejtésével bíbelődnünk, hogy vajon mi köze az egykor száműzött uralkodónak a mai varázslóhoz; de azzal sem, hogy ez az uralkodónak minden bizonnyal teljesen alkalmatlan könyvmoly miként és miért vetemedik mégis történelmi és emberi igazság tevésére - mindezek a kérdések sem James MacDonald rendezésében, sem Philipp Voss alakításában nem vetődnek föl.

Ebben a sovány, ámde teátrális Viharban volt egy igazán remek jelenet: amikor a fiatal pár esküvőjén azonos koreográfiára, ámde külön táncolnak a szereplők és az arany cipellők. Ez a most mindössze bravúrstiklinek ható néhány másodperc - ha alaposan bele- és mögégondolunk - egy egész előadást is elbírt volna. A vihart.

Csáki Judit