Elbúcsúzott a Duna Televízió Szubjektív színházi kalauza, amely az Éjszakai járat részeként jelentkezett rendszeresen. Mondhatnánk, most már mindegy, milyen volt. Furcsállhattuk Kállai Katalin módszerét, amely abban állt, hogy tíz percben megpróbált bemutatni egy színi elõadást. Részleteket mutatott belõle, és beszélt róla. Kis kritikai esszéléket mondott. Az ilyesféle mûsorok tényleges hatása valójában mérhetetlen, tudomásom szerint még nem is próbálták lemérni. Pedig biztosan akad, akinek fölkeltik az érdeklõdését, és elmennek a színházba. Merthogy más értelme természetesen nincsen, önmagában, mûsorként kicsit suta, kissé hiányos. Igaz, hatása éppen a hiányban lehet: azáltal keltheti föl a nézõ kíváncsiságát. Nem nagy csoda, ha a csatorna új vezetõi megváltak tõle. De vajon mi jön, jön-e valami helyette? A bánatosan búcsúzó mûsorvezetõ kifejezte reményét, hogy találkozunk még a Duna TV más színházi mûsoraiban. Én is remélem, sõt, azt is, hogy mire e sorok megjelennek, már lesz is utóda a Szubjektív színházi kalauznak.

Utolsó jelentkezését, amely a Katona József Színházból a Hóhérok havát mutatta be, az Éjszakai járatban az unió színházak fesztiváljának összefoglalója követte Requiem Hamletért címmel. Ezt az tette emlékezetessé, hogy a nézőt Ascher Tamás kalauzolta végig az elmúlt ősz legjelentősebb budapesti színházi eseményén. Ascher, ha nem lenne a legjobb magyar rendező, alighanem a legjobb színházi kritikus lenne. Érzékeny, pontos megfigyelő, precíz elemző, aki ráadásul kapásból világosan képes fogalmazni. Kommentárjai az előadásokhoz nem szakmaian belterjesek, hanem lényegre törők, következésképpen közérdekűek. Egyetlen dologban nem értettem vele egyet ezúttal. Miután a legteljesebb mértékben szívem szerinti fenntartásokat fogalmazott meg Nekrošius Hamletjével és általában a nagy önmegvalósító színházi mágusokkal, a hatalmas szubjektív látomások megteremtőivel szemben, kifejezte elemző intellektusának tiltakozását e nagy egyéniségek önkénye ellen, azt is bevallotta, hogy tulajdonképpen irigyli őket. Én viszont úgy vagyok ezzel, hogy nemcsak sokkal jobban szeretem Aschernek a darabból kiinduló, annak minél alaposabb megértésére és megjelenítésére törekvő, merészen értelmező színházát, hanem kifejezetten tartok a nagy öntörvényű személyiségektől, akik a maguk látomását rá akarják erőltetni a világra. E merész és irracionális álmodókat veszélyes figuráknak érzem, akik bármire képesek. Persze amíg csak színházban működnek, túl nagy bajt nem csinálhatnak.

Zappe László