Való igaz: színházba járni nem kötelezõ. A hazánkban évente eladott, ötmillió körüli színházjegyet nem ötmillió állampolgár, hanem egy ennél is szûkebb, színházjáró közönség vásárolja fel. A színházat belülrõl soha nem látó többség tagjai között nyilván sok a kiváló focista, derék családanya, van sintér, matematikus és lócsiszár is, csak éppen (mostanáig elhittem) színikritikus nincs.
Az evidencia azonban megdőlt, jóhiszemű feltételezésem tévedésnek bizonyult. (Ehhez azonban tartozik némi magyarázat.)
A moziban megszoktuk, hogy a puskás ember folyton lő, de sohasem tölt, a mesterlövész pedig akkor is célba talál, ha a vásznon soha nem gyakorol. Írásban, a sajtóban azonban az efféle lenyűgöző teljesítmény ritkább, mint a célba venni érdemes fehér holló.
Winkler Róbert Tháliára irányított legutóbbi nyilvános mesterlövése például látványosan mellément, golyója gellert kapott. (Hét mesterlövés, Magyar Narancs, 2001. január 18.) Csakhogy a szerző "Könyv, színház, zene" felcímmel ellátott írásában a színházról elmélkedve nem a célkeresztbe állított, dicséretre feltételezhetően valóban érdemtelen előadásokat semmisítette meg, hanem saját (kritikusi?) kompetenciáját. Ebből következik, hogy legfeljebb egy dühös olvasólevelet, fricskát érdemel. És mégis: maga a jelenség - a színház, a színházi szakma és a színikritika újabban divatos, fölényeskedő elutasítása, a kulturális nihilizmus póza - véleményem szerint fontosabb annál, mint hogy a színházkritikusok lapja szó nélkül hagyhatná. Ezért érzem szükségét a cikk terjedelmét is meghaladó kommentárnak.
Amiből természetesen nem hagyható ki, hogy a jó tollú, ám kulturális kérdésekben feltehetően járatlan szerző óvatosan előrebocsátja, három színielőadáson járt az utóbbi hónapban, ami horribilis számnak is tekinthető, lévén, hogy évek óta összesen nem látogatott el ennyiszer Thália templomába.
Azután kiderül, ez a három élmény elégnek bizonyult számára ahhoz, hogy magára öltse a színházi kritikus frakkját vagy farmerjét, és - ítélkezzék. Ítéletére nem mentség, hogy a Magyar Narancs stílusában íródott cikk kurta és ironikus, hiszen fullánkjával így is, úgy is sebez. És az az írás, amely - bármilyen terjedelemben és stílusban - valamely művész, vagy éppen egy művészeti ág teljesítményének bírálatára hivatott, mindenképpen erkölcsi és szakmai felelősséggel is rendelkező műkritikának tekintendő.
Winkler Róbert is színikritikusként lép fel, amikor közös nevezőre hozva a látottakat - a Toldy Gimnázium 3/b osztályának Revizor-előadását, a székesfehérvári színházban turnézó Osztrigás Micit és a Várszínház műsorán szereplő, kortárs olasz szerző műveként hirdetett komédiát - értékel és ítélkezik. Sőt: bírálata nem is merül ki a kritika fegyvertárába tartozó, ilyen-olyan jelzőkben: kritikusunk bevallja, hogy valamiféle fakalapáccsal kívánná megreformálni a magyar színházi életet. Majd ugyanezzel a szakmai fegyverrel tervezi végleg elintézni a látott produkció dramaturgi, direktori, rendezői státusba bújtatott tetteseit is. Az ötlet frappáns, de nem igazán eredeti. Agyonütni - az is jó, tartja a régi mondás. A kérdés csak az, célravezető-e eme nem szokatlan módszer a színházi kritikában?
Szerzőnk mindenesetre nagyon bízhat benne, különben nem folytatná fenyegetését azzal, hogy ő bizony hasonló elbírálásban - illetve elbánásban - részesítené mindazokat, "akik értelmiségi rétegműsorokban felfelé révedő tekintettel ragozzák a marhaságot: színház = kultúra".
Ezzel a csattanóval azonban úgy tűnik, a szellemi élet, a kultúra ellenfeleihez és ellenségeihez csatlakozó "mesterlövész" végképp elásta, eláztatta - pontosabban Zámbó Jimmy módjára meglőtte - önmagát, de még a kéziratát meggondolatlanul nyomdába adó szerkesztőket is. A szellemeskedő pökhendiség fölénnyel tömött zsákjából itt bújik ki a rozsdás szög - a tudatlanság kultusza. Volt idő - korosabbak még emlékezhetnek rá -, amikor a Patyolat mellett az új magyar művészfilm lehetett a dogmatikus kritika szolgálólányának szerepével kitüntetett, műveletlen, konzervatív humoristák engedélyezett, sőt hivatalosan kijelölt, céltáblája. Ártottak is vicceik az ügynek (és a magyar közönség ízlésének) derekasan. Ez az idő azonban, szerencsére, elmúlt. A humor és a kritika lehetnek akár ellenfelek, akár szövetségesek, de a közönség is tapasztalja, hogy céljaik és eszközeik is különböznek. Azt ma már - írásban - senki sem vitatja, hogy a műbírálat szakma, amit célszerű először tanulni, és csak azután gyakorolni. A mesterség - hivatásszerű - gyakorlásának feltételeivel nem rendelkező, azt lefitymáló mesterlövészek pedig okosabban teszik, ha megmaradnak az idézett kritikai összeállítás egy korábbi passzusában nagy szakértelemmel bírált répcelaki Mackó sajtnál.
Persze nem örökkön örökké. Idővel, ha már sikerült a sajtkritikusnak meghúzni a piros bontózsinórt és a kenhető fehér masszát kifejteni az azt körbeölelő sztaniolból, majd néhány kiflivel együtt jó étvággyal elfogyasztania bírálata tárgyát, a tehetséges zsurnaliszta remélhetően mégiscsak kezébe veszi a heti, vagy havi színházi műsort. És addig tanulmányozza, amíg felfedezi: akad azért látni, nézni való a főváros teátrumaiban. Akkor - puskáját és fakalapácsát félretéve, legfeljebb csőre töltött golyóstollával felvértezve - végigüli és élvezi mondjuk Hamvai Kornél vagy Parti Nagy Lajos darabjait, Zsámbéki Gábor Tartuffe-rendezését, Eszenyi Enikő Nóráját, vagy Bozsik Yvette zseniális János vitézét. E tapasztalatok birtokában remélhető, hogy megérti azt is, miért olvasható néhanap okkal-joggal az a színikritikusok ars poeticájának, vagy inkább munkahipotézisének tekinthető megállapítás, hogy színház = kultúra.
De addig a legbátrabb, színházi tapasztalatokkal nem rendelkező, valódi teljesítményekre nem is kíváncsi mesterlövészek is jobban tennék, ha kitérnének Thália útjából. Vagy legalábbis nem céloznának a múzsára.
Földes Anna
