Az, hogy most le tudtunk ülni beszélgetni, annak a kivételes helyzetnek köszönhetõ, hogy ma este nem mész be a színházba. De vegyük egy átlagosabb napodat: ha este játszol, máshogy telik a napközben, mint ha rendezésed kerül színre?

Mindenképpen! Ha játszom, sokszor már a reggelben is benne van, hogy mi fog este történni, míg ha előadásom megy, lehet, hogy ez a nap nagy részében eszembe sem jut. Ha megvolt a bemutató, rendezőként érzelmileg többé-kevésbé függetlenedem az előadásomtól. Még akkor is, ha sosem hagyom a sorsára: hacsak nem játszom aznap, mindegyik előadásomat megnézem; ez sok tanulsággal szolgálhat nekem is, a színészeknek is.

Ilyen-olyan okokból szinte egész nap bent vagy a színházban, ahogyan első éveidben Kaposváron is ez volt a természetes. Úgy tűnik, az eltelt idő alatt sok minden változott körülötted, de a színház mit sem vesztett fontosságából.

Ez így van. És attól van így, hogy az sem változott, amit a színház alapvető szerepéről, feladatáról gondolok. A főiskolán a tanáraim többsége azok közé tartozott, akik a 70-es évek vége felé a kaposvári és a szolnoki színházban tevékenykedtek, és az idősebb generációból is olyanok tanítottak, mint Major Tamás vagy Nádasdy Kálmán, akik sokban a fiatalabbakhoz nagyon hasonlóan gondolkoztak. Tőlük tanultam mindazt, ami nekem a színházban azóta is a legfontosabb: érzékenyen reagálni a mindennapi történésekre, a körülöttünk zajló folyamatokra. Nyilván a szocializmus is erősen oda hatott, hogy a korosztályom megtanulja: a színháznak, ha fontos akar maradni, igaznak kell lennie. Ez pedig rendszertől függetlenül így van; sosem tudnék és nem is szeretnék olyan színházat csinálni, amely eltávolodik az úgynevezett való élettől. A kizárólag esztétizáló, csak a formára figyelő színház hidegen hagy - még akkor is, ha közben tudom, hogy ez a fajta gondolkodásmód egyúttal korlátokat is jelent számomra.

Fotó: Szilágyi Lenke

Színházeszményt nyilván erőteljesebben lehet képviselni rendezőként, mint színészként. Amikor elkezdtél rendezni, ifjúkori elképzeléseid valósulhattak meg, hiszen a főiskolán elsősorban rendező szakra szerettél volna jelentkezni. A színészet - értékes és sikeres alakítások sorával együtt - a kivárást, a rendezővé válás lehetőségét is jelentette?

Tulajdonképpen igen; ez a kettősség az első felvételi vizsgáimtól fogva megvolt. A rendező szak teljesen reménytelennek látszott: már az első beszélgetés után elküldtek. Mivel többen mondták, hogy talán inkább a színészettel kellene próbálkoznom, arra gondoltam, a rendezővé válás útja az is lehetne, ha először elvégezném a színész szakot. A második felvételi után be is kerültem, de a tanáraim eleinte nem lelkesedtek értem különösebben. Simon Zsuzsa, az osztályfőnököm azzal nyugtatgatta őket, hogy hagyjanak, úgyis rendező akarok lenni. Aztán Zsámbéki Gáborral - az akkor induló posztgraduális rendezőosztály leendő osztályfőnökével - aláírták a kérvényemet, hogy átmehessek rendező szakra, de ezt a főiskola adminisztratív okokra hivatkozva nem engedélyezte; azt mondták, hogy ha átiratkozom, nem fogok színészdiplomát kapni. Viszont addigra már filmeztem, voltak valamekkora színészi sikereim, és kezdett előttem kirajzolódni a pálya - azt gondoltam, most már kár lenne otthagyni az egészet. Miután Babarczy Lászlótól ígéretet kaptam, hogy Kaposváron majd annyit rendezhetek, amennyit csak akarok, különösen nem láttam értelmét, hogy tovább erőltessem a dolgot a főiskolán.

Az pedig már az én döntésemen múlott, hogy mégsem kezdtem azonnal rendezni. Abban a szerencsés helyzetben voltam ugyanis, hogy színészként a legjobb rendezőkkel találkoztam - tanított Székely Gábor, dolgoztam Ascher Tamással, Babarczyval -, és így sosem éreztem olyasmit - ami miatt a legtöbb színész kedvet kap a rendezéshez -, hogy én bezzeg sokkal jobban meg tudnám csinálni az előadást. Sőt, inkább kisebbrendűségi érzésem volt a rendezőimmel szemben, tulajdonképpen már attól kezdve, hogy a főiskolán Majorral találkoztam, akit akkor a legnagyobbnak tartottam.

Egyszer azt mondtad, hogy három-négy igazán boldog színpadi pillanatod volt az életben. Ezekért, gondolom, már érdemes volt a pályán maradni.

Nagyon is. Ha az embernek csak egy vagy kettő ilyen van az életében, már az elég, hogy eloszlassa a kételyeket, miért is lett színész.

Ezek a pillanatok nem feltétlenül a saját alakításaimhoz kötődnek. Amikor például az egyetemisták Budapestről kilenc busszal lejöttek Kaposvárra megnézni a Marat halálát, és az előadás végén mindegyikük egy csokor hóvirágot dobott a színpadra - ez olyan élmény volt, ami az embernek előre is és visszamenőleg is igazolta legalább húsz évét a pályán.

Másféle boldogság, amikor játék közben egyszer csak hirtelen megérint valami, és olyan állapotba kerülök, hogy úgy érzem, a világ minden problémáját meg tudnám oldani. Szintén kaposvári színész koromban volt például egy tájelőadásunk a siófoki kultúrházban, ahol úgy tudtam eljátszani a Hamletet, mint soha máskor: mintha végig a föld fölött jártam volna. Elkapott a különös érzés, hogy ura vagyok a létező összes helyzetnek. Szerencsére Moszkvában is majdnem ennyire jó lett a Hamlet. És a Catullus franciaországi vendégjátéka! Hogy ezt pont Párizsban, az Odéonban játszottam a legjobban - nagyszerű érzés volt! Ez a három-négy élmény biztosan a legfontosabbak között van.

Vendégjátékokhoz vagy vendégközönséghez kötődik mindegyik emlék, amit felsorolsz.

Ilyenkor felfokozottabb a hangulat, nagyobb a várakozás, és emiatt biztosan jobban is emlékszem az aznap esti élményekre. Nyilván más előadások is voltak, amikor úgy éreztem, aznap este valamit nagyon el tudtam kapni, csak ezek jobban összemosódnak az emlékezetemben, mert nem kötődnek ilyen kiemelt eseményekhez. Az ellenkezőjével is így vagyok: nem tudom elfelejteni például, hogy a Hamletben milyen katasztrofális voltam a vígszínházi vendégjátékunkon. Amikor kimentem a színpadra, és elmondtam az első mondatot, rögtön éreztem, hogy besült: üres vagyok, a szavak konganak bennem, innentől kezdve egyetlen perc sem lesz olyan, amilyennek lennie kellene. És úgy kellett végigjátszanom a szerepet, hogy egy pillanatra sem kerültem a közelébe. Borzasztó volt.

Az a legérdekesebb az egészben, hogy mindez valami megfejthetetlen diszpozíció függvénye. Siófokon utáltam azt a rémes kultúrházat, és semmi különöset nem vártam az előadástól - valahogy mégis összejött minden. A Vígszínházba - ami igazi színházi ünneppé vált kaposvári vendégjátékok állandó helyszíne volt - nagy várakozással készültem, mégis hatalmas bukás lett belőle.

Amiket említesz: a Kikiáltó a legendássá vált Marat-előadásban, Hamlet, Catullus - talán a mai napig is a legfontosabb szerepeid. De mihez kezdesz egy olyan szereppel, amiről esetleg úgy érzed: kevesebb közöd lehet hozzá? Segít-e ilyenkor az, hogy rendező is vagy?

Nem, inkább a fajtaságom segít: nem szoktam átadni magam a szorongásnak, ami abból fakadhat, ha az ember úgy érzi, egy szerep nem neki való. Általában kitartóan és szeretettel vacakolok azokkal a szerepeimmel is, amiket végül nem sikerül elég jól eljátszanom. Hiszen annál izgalmasabb lehet a feladat, minél kevésbé magától értetődő a megoldás. Kaposváron megtanultam, hogy ha valami nem elég jó a bemutatón, tovább kell rajta dolgozni, és nincs az a szerep, amit idővel legalább megközelítőleg ne lehetne megcsinálni.

Az már sokkal jobban idegesít - mert tehetetlennek érzem magam -, ha a próbák alatt magáról az előadásról, amelyben játszom, érzem azt, hogy minden igyekezet ellenére sem fog összejönni. De ez is színészként zavar, és nincs olyan vágyam, hogy közbeavatkozzak mint rendező. Az is nagyon bosszantó, ha úgy tűnik, jól mennek a dolgok körülöttem, azután kiderül, hogy a nézőknek mégsem tetszik az előadás. Ilyen volt például nemrégen az Agyő, kedvesem!, amiben nagyon szerettem játszani, sikerem is lett benne, de maga az előadás - valamilyen előre nem látható okból - hidegen hagyta a közönséget.

Tény, hogy a Katonában általában nem rólam szólnak az előadások - de ez engem minősít, és nem a színházamat; egyetlen előadás egyetlen szerepéről sem gondolom, hogy nálam jobb kezekben lenne, mint annál, aki játssza. És jól megvagyok azokkal a szerepekkel, amiket kapok. Van közöttük sok nagyszerű meg néhány olyan is, amelyik kevésbé látszik jónak, és a színpadra állítások nagy részében megfejtetlen szokott maradni. Amikor ezeket is sikerül megoldanom, úgy érzem, azért kaptam őket, mert a rendezőim bíztak benne, hogy a hálátlanabb szerepekkel is tudok valamit kezdeni.

Legutóbbi alakításaid többnyire karakterszerepek: nem éppen szeretni való, hol mulatságosabb, hol szánalmasabb figurák: Walter Az eltört korsóban, Hules az Agyő, kedvesem!-ben, Bernard az Árkádiában, Stefan Az elveszett levélben, Antonio A viharban. Egyszer azt mondtad egy interjúban: a színész a szerepek mögött elveszíti saját egyéniségét, hiszen folyton másnak kell hazudnia magát. Bármelyik szerepben figyelem is a színpadi létezésedet, sosem ez a "hazugság" szokott eszembe jutni. Éppen ellenkezőleg: egy erős személyiséget látok, aki bármely szerepet magára tud ölteni.

Leginkább azt szeretem, ha egy alakítás lebeg aközött, amilyen én vagyok és amilyen a darabbeli figura. A szerepeimet viszont megpróbálom erősen elkülöníteni egymástól: igyekszem mindegyikükhöz másféle gesztusrendszert kidolgozni, és nagyon tud idegesíteni, ha rajtakapom magam, hogy az egyik szerepbe becsúsznak a másiknak a mozdulatai. Ilyen persze egyáltalán nem vagyok, mint a felsorolt szerepek, a kérdés az, hogy ezt hogyan tudom a színpadon kifejezni, illetve ebből a különbözőségből hogyan tudom felépíteni a szerepet. Mindig könnyebb érzékeltetni a személyiségek közötti távolságot, ha a figurát valamilyen meghatározó külső jegyekkel is fel lehet ruházni; az említettek közül ilyen volt Hules vagy Stefan. Mindig felszabadult lubickolást jelent eljátszani valakit, aki a mindennapokból annyira ismerős, mint ezek. Nehezebb a dolog a többivel, vagy mondjuk egy rezonőrszereppel, amilyen Cléante a Tartuffe-ben. Ezekben lehet, hogy nem sikerül elég markáns karaktereket formálnom, de ahhoz, hogy kiderüljön, mekkora átalakulásra vagyok képes a színpadon, valószínűleg többféle, erőteljesebben különböző szerepet kellene játszanom. És természetesen nem elhanyagolható a darab minősége sem: például az Árkádia Bernardjában, ha belegebedek, akkor sem találok semmi igazán fontosat, amit nekem vagy a nézőknek nyújthatna.

Ha kinyitnál egy színészt, nem is tudom, mit látnál... Talán csupa műanyagot, ami könnyen alakítható, és minden este mássá formálható...

Nyilvánvalóan olyan sem vagyok, mint mondjuk Brutus, akinek a kiváló tulajdonságaiból alig találok magamban valamit; küszködtem is sokat, hogyan lehetne ma eljátszani egy ilyen nagyszerű férfiút. Nem állítanám, hogy teljesen sikerült, de amennyit meg tudtam belőle csinálni, az erősen hatott rám. Elgondolkoztatott, mennyire nincs ma köze talán senkinek egy efféle nagy formátumú egyéniséghez... Ez volt az utóbbi években az a szerepem, amelyik a legjobban foglalkoztatott, és amelyikkel kapcsolatban magamról is megtudtam dolgokat. Előtte Claudius szerepe adott hasonló lehetőséget mélyebb elemzésre, mivel a Zsámbéki Gábor rendezte előadásban összetettebb személyiség lett a megszokottnál. De igazi lelki mosdás, nagy beleborzongásokkal és ráérzésekkel utoljára a Catullus volt az életemben.

A lubickolós élmények közül semmi esetre se felejtsük ki a Ma este improvizálunk örömszínházát sem, ahol az előadás rendezője, Ascher Tamás a nézőtéren jókat mulatott azon, amiket a darabbeli darab rendezőjeként csinálsz a színpadon.

Nagyon jó érzés megnevettetni a közönséget, és erre az utóbbi években több lehetőségem volt, mint azelőtt. Élveztem, hogy estéről estére kicsit tőlem is függ, milyen lesz az előadás - bár igyekeztem túl nagy meglepetéseket nem okozni, mert fontosnak gondolom, hogy a dolgok nagyjából a szokott medrükben folyjanak -, és nagyon szórakoztatott, hogy ekkora teret kaptam az ironizálásra, önironizálásra. Remek dolog, ha az ember ilyen viszonyban lehet a rendezőjével, ennyire ismerik egymást, hogy ezt a közös portrét mindkettejük mulatságára megrajzolhatják.

Te is nagyon szoros kapcsolatban vagy azokkal a színészekkel, akiket rendezel, hiszen más estéken együtt játszotok. Ebből is fakadhat, hogy az előadásaidban kiemelkedően jók a színészek, és nagyon fontos a csapatjáték is. Az, hogy már sok éve mindent tudtok egymásról, változatlanul inspirálóan hat a közös munkában?

Az eddigi előadásokról azt mondhatom, hogy igen; igaz, figyeltem is arra, hogy ne ugyanazokkal az emberekkel dolgozzam több produkción keresztül. Most is több név van a fejemben, akikkel szeretnék új munkába kezdeni, vagy azért, mert már régen dolgoztunk együtt, vagy azért, mert amit korábban csináltunk, nem sikerült maradéktalanul. Nem érzem, hogy a társulaton belüli munka a befulladás veszélyével fenyegetne. Sőt, az az érdekes, hogy nem is szoktam más színészekben gondolkodni. Még soha nem fordult elő, hogy ülök a példány fölött, és ábrándozom, hogy bezzeg más színházban milyen jól ki tudnám osztani a szerepeket.

És - szerencsére - nem is mindig a papírforma szerint osztasz. Például Benedek Miklós vagy Horváth József a Mauzóleumban, Fullajtár Andrea vagy Kiss Eszter A talizmánban lehetőséget kapott, hogy mást is csináljon, mint amit addig szokott.

Az általában ott lappangó kompromisszumokon túl, ami nélkül nemigen születhet szereposztás, igyekszem nagyon tudatosan kiosztani a szerepeket. Itt jelent hallatlan előnyt, hogy színészként közvetlen kapcsolatban vagyunk: tudom, hogy éppen ki hol tart emberileg, művészileg, vannak ötleteim, mivel segíthetek nekik.

A Mauzóleumban meglehetősen nagy szabadságom volt, annyira, hogy a már nagyjából kész szereposztásnak megfelelően módosíttattam a karaktereken, írattam bele a szerepekbe Parti Nagy Lajossal. Emlékezetes volt, hogy amikor az olvasópróbán felolvastam a darabot, a színészek többsége kíváncsian figyelte a Benedek Micut, vajon mit szól ehhez a figurához, amit játszani fog, de nagyon hamar látszott rajta, hogy máris szereti.

A talizmánban más volt a helyzet: mivel magától értetődő parasztlány szereplő nincs a Katonában, elgondolkoztam azon, kinek tenne a legjobbat, ha ezt a szerepet megkapná - így lett Kiss Eszteré, aki ráadásul énekelni is tud, és ezt itt meg is mutathatja. Az írónőt sokáig keresgéltem, amíg úgy gondoltam, a legjobb lenne, ha Fullajtár Andrea játszaná. Itt fontos volt az is, hogy helyzetbe hozzam a Katona fiatal generációját, és ahányszor megnézem az előadást, annyiszor tölt el külön örömmel, hogy van a színházban egy olyan fiatal csapat, amelynek a tagjai most már bármilyen szerepet el fognak tudni játszani.

Hogyan válogatsz akkor, amikor más színházban, tehát némileg idegen terepen rendezel? Például hogyan alakult ki a szereposztás legutóbb a Pesti színházi Macska a forró tetőn című előadásban vagy a nyíregyházi A viszontlátás trilógiájában?

A Pesti Színházba eleve darabra hívtak, és megvolt a két főszereplő is. Izgalmas feladatnak látszott, hogy ezúttal adott feltételekhez kell alkalmazkodnom. Kíváncsi voltam, jó ötlet-e egyáltalán éppen ezt a darabot és ezekkel a főszereplőkkel bemutatni. A válasz nem váratott magára sokáig: az első színpadi próbán, amikor Eszenyi Enikő és Kamarás Iván körülbelül kétszer egymásra néztek, rögtön lehetett látni, hogy a történet le fog játszódni közöttük. Nagyon szerettem a velük való közös munkát, és a bemutató után komolyan elgondolkodtatott: ezek szerint így is lehet színházat csinálni, hogy a darabot nem azzal veszem kézbe, vajon a szerepeknek melyik színész egyénisége felelne meg legjobban, hanem itt van mondjuk az Enikő és az Iván, és az ő személyiségük alapján kell gondolkodni a szerepekről.

Nyíregyházán egészen más volt a helyzet: ott teljesen szabad kezet kaptam Verebes Istvántól. A darabot is magam választottam - már régóta meg akartam rendezni ezt a Botho Strauss-művet, de a Katonában nem sikerült -, és a szereposztást is én csináltam. A vállalkozás egyébként nem volt kockázatmentes, mert korábban nagyon kevés előadást láttam Nyíregyházán, a színészek egy részét nem is ismertem; több szereplőnél csak a megérzéseimre és videofelvételekre hagyatkozhattam. Más színházakban különben is mindig nehezebb a helyzet: sosem tudod, mikor mibe avatkozol bele, nem ismered a konfliktusok hátterét, nem bízhatsz benne, hogy amit kitalálsz, az éppen ott és akkor működni fog; ha kiosztasz egy szerepet, előfordulhat, hogy az illető színész tíz hasonlót játszott az utóbbi időben, ezért már előre utálja a következőt... De azt tudtam, hogy nagyon jó színházhoz megyek, és nagyon jó - bár egyáltalán nem könnyű - darabot viszek, ami biztosan hasznára válik majd a társulatnak, hiszen dramaturg írta, aki mindig különösen figyel a színészekre. A színészek szempontjából be is jöttek a várakozásaim, de a nézők már ellentmondásosabban viszonyultak az előadáshoz, ami - tekintettel a darab nehézségére - érthető is.

A főiskolán nyilván még nagyobb lehet a darabválasztás, a szereposztás tétje, mint egy működő társulaton belül.

És több tényezőtől is függ. Tanítottam-e az osztályt, vagy ez lesz az első találkozásunk, megmondja-e az osztályvezető tanár, hogy kitől mit szeretne látni, vagy rám bízza a dolgot. Ha a saját tanítványaimat rendezem, könnyebben tudok a személyiségükhöz illő szerepeket keresni. Eközben mindig szem előtt kell tartani a főiskolások "eladhatóságának" igen speciális szempontjait is: ki az, akinek már megvan a helye - mert aki "elkelt", akár kisebb szerepet is kaphat -, ki az, akinek nagyobb lehetőséget kellene adni, mert még nem volt alkalma igazán megmutatni magát.

Visszatérve a színházakhoz: megvan a szereposztás, elkezdődnek a próbák. Mennyire kész dolgokkal állsz elő, és mekkora szabadságot adsz a felkészülés alatt a színészeknek?

Úgy gondolom, elég nagy szabadságot kapnak - nem szeretek például előjátszani, mert az érdekel, hogy ők mit tudnak a helyzetekből kihozni -, miközben meglehetősen kész dolgokkal állok elő. Az alapokat mindig erősen lerakom, megvan a végleges (vagy majdnem végleges) szövegváltozatom - igen ritkán fordul elő, hogy a próbák alatt még húznám-toldanám a szöveget -, és határozottan éreztetem az általam elképzelt képi világot is. Jónak gondolom, ha a színészek látják, szerintem mi az izgalmas az adott drámában, és hová kellene elérnie az előadásnak. A megvalósításhoz vezető utat ekkor még nem ismerjük, azt majd együtt fogjuk bejárni. Sőt, van, hogy végül egészen máshová érkezünk, mint amerre indultunk: előfordul, hogy a darabból mégis más tűnik érdekesebbnek, mint amit először gondoltam, és ilyenkor hagyom, hogy arra menjünk, amerre a darab inkább megkívánja. A legjobb példa erre a Szeget szeggel, amiben a hatalom kérdéseivel akartam foglalkozni, aztán legnagyobb meglepetésemre úgy alakult, hogy pont a darab másik rétegét, a köznapi szintet sikerült jobban megcsinálnunk.

Nagyon fontos, hogyan tudom felolvasni a színészeknek az olvasópróbán a darabot, különösen, ha új műről van szó, hiszen ekkor kell velük megszerettetnem a szöveget, ekkor kell elfogadtatnom a szerepeket. Emlékszem például, a Mauzóleum olvasópróbájáról olyan csatakosan jöttem ki, mint még soha; annyira igyekeztem úgy fölolvasni a darabot, hogy a színészek megérezzék, életük nagy ajándéka lehet a szerep, amit majd játszani fognak benne. És tényleg meg is tetszettek mindenkinek a darabban rejlő lehetőségek, hogy egy dzsesszzenekari taghoz hasonlóan kapnak valamilyen témát, és arra kell improvizációkat bemutatniuk. Azóta is hatalmas öröm látni, mennyire él ez az előadás; a színészek estéről estére új tartalmakkal töltik meg a helyzeteket.

Amikor egy előadásban - a Mauzóleumhoz hasonlóan - látszik a színészeken a játék öröme, mindig biztosra veszem, hogy nagy élvezettel próbáltak, és sok ötletük belekerült a produkcióba.

Az előadás sikeréhez az a legfontosabb, hogy a színészek a sajátjuknak érezzék azt, amit csinálnak. Mindig annak a megoldásnak kell megszületnie, ami a színésznek a legjobb, ami őbelőle - és nem a rendezőből - fakad. Ha jól sikerül egy próbafolyamat, a színészek hihetetlenül be tudnak indulni; ilyenkor a rendezőnek csak annyi a dolga, hogy irányban tartsa a sorjázó játékötleteket. Szerintem azért jók a színészek az előadásaimban, mert nem kényszerítek rájuk semmit. Csak figyelem őket, és ötleteket adok.

De persze ez sem mindig ennyire egyszerű. A talizmán próbái meglehetősen jól mentek, élveztük a munkát, úgy éreztük, mindenki a helyén van, amikor egyszer Zsámbéki megnézett egy összpróbát, és azt mondta: ha a darabot az viszi előre, hogy mindenféle korú és rangú nő keresi a főszereplő fiú kegyeit, sokkal jobban kellene különbözniük egymástól a lányoknak. Gábor megjegyzésétől egyszerre rádöbbentem: elvesztettem a rálátásomat az előadásra, hagytam, hogy az újabb ötletek apránként eltérítsenek az eredeti szándékomtól. Innentől fogva Fullajtárnak három napja maradt, hogy azt a figurát, amit addig - egyébként nagyon szépen - megcsinált, szétszedje, és az elemekből egy másikat rakjon össze. Andrea kétségbeesett, egy napig sírt, de másnap estére - egyetlen beszélgetés után - szinte teljesen készen volt azzal a nővel, akit azóta is olyan remekül játszik.

Bár az adott színház szempontjainak, lehetőségeinek figyelembevétele biztosan hat a darabválasztásra, látni való, hogy - mint mondtad: ifjúkori elképzeléseidhez hűségesen - elsősorban olyan művekhez nyúlsz szívesen, amelyek neked, nekünk, itt és most nyilvánvalóan fontos dolgokról szólnak. Milyen más szempontok kapnak hangsúlyt a darabok kiszemelésében? A fiatalok helyzetbe hozását már említetted A talizmánnal kapcsolatban, ez jellemezte a néhány évvel ezelőtti Müller táncosait is. Lehet-e darabválasztási szempont például, hogy a darab alkalmas legyen újfajta stílus kidolgozására, mint tettétek tíz éve a Lárifári hadnagy felszarvazásában, esetleg a műfaji választék gazdagítására, mint A talizmán és a Játék a kastélyban előadásaiban?

A Lárifáriban valóban a stiláris kitekintés volt a legfőbb cél. Zsámbéki Gáborral együtt úgy éreztük, a Katonának más irányokba is nyitnia kellene a jól bevált pszichológiai realizmusból, hiszen egy társulat életében nagyon fontos, hogy ne csak azt ismételgesse, amivel sikeres, hanem időről időre ki legyen téve újfajta, erőt próbáló feladatoknak. Még akkor is, ha abból nem lesz siker. A Lárifáriból aztán tényleg nem lett... A nézők nem szerették, hamar le kellett venni a műsorról. Tagadhatatlan, hogy az előadás nem volt elég jó, én ennek ellenére nagyon szerettem: rátaláltam benne egy-két olyan megoldásra, ami ha ma jutna eszembe, megirigyelném magam miattuk. De ott még hiányosak voltak a tapasztalataim ahhoz - amiről most már ilyen nagyképűen tudok beszélni -, hogy hatni tudjak a színészekre. Hitelem sem volt még elég: talán ha fél éve, a Platonov óta érezhettem igazán, hogy a társulat - három év elteltével - befogadott; nem volt tehát magától értetődő, hogy rögtön rendezőként is elfogadnak. Mégis nagyon örültem a lehetőségnek - a Katonában töltött első évek alatt éppen a magánéletemben is nehéz időszakot éltem: gyerekeim születtek, közben belekeveredtem egy lakásbotrányba, évekig pereskedtem, kitettek az utcára -, úgy éreztem, jókor jött az ajánlat. És azóta sem bántam meg, hogy elvállaltam, bár a kudarc elég fájdalmas volt.

Viszont a műfaji változatosság mint darabválasztási szempont nem szokott szerepet játszani; az utóbbi idők vígjátékairól egyszerűen úgy éreztem, hogy - műfajuktól függetlenül - nagyon valók a társulatnak; sőt, a Molnár-darabot szerettem volna sokkal jobban ráhúzni a Katonára, ami aztán sajnos igen felemás eredménnyel járt. A talizmánnal az volt a célom, hogy próbáljuk meg egészen máshogy játszani Nestroyt, mint ahogy szokás, emeljük földközeli-népies rétege fölé a darabot, és dolgozzunk ki ehhez működőképes játékstílust.

Generációs kísérletnek szántam egyébként az említetteken kívül a Pogánytáncot is; itt arra voltam kíváncsi, hogyan hatnak egymásra az emberek a Müller táncosai-féle csapatból és a Katona középgenerációjából. Szerintem nagyon jól működött a dolog, és a darab is elég gazdag volt ahhoz, hogy könnyen megszeressék - a nézőkhöz mégsem került közel, így az előadást nem tudtuk sokáig műsoron tartani.

Nekem a Pogánytánc kapcsán - mint ahogy máskor is többször - az jutott eszembe, valószínűleg szívesen nyúlsz nehezen kezelhető vagy éppenséggel nem túl erős darabokhoz.

Tényleg szeretem a problematikus darabokat, jobban izgatnak, mint az egyszerűbb esetek, bár tagadhatatlan, hogy egyszer-egyszer jól esik ilyesmit is megrendezni. A szabálytalanságok jobban érdekelnek, mint a szabályos dolgok, az ismeretlen művek jobban, mint az ismertek és esetleg tökéletesek. A színészi fantázia is sokkal jobban működhet ismeretlen terepen. Most például egy olyan Handke-darabon dolgozunk, amiben - azt is lehet mondani - az égvilágon szinte semmi nem történik, jönnek-mennek az emberek, egy szót sem szólnak egymáshoz... Kíváncsi vagyok, mire jutunk vele.

A magyar darabokat meg azért szeretem különösen, mert fontosnak tartom, hogy a színházban olyan dolgok is történjenek, amiket csak mi értünk, akik itt élünk. Különös izgalmat jelent, ha egy-egy mondatról előre tudod, hogy mit fog mondani a nézőknek. Ezek a színpad és nézőtér közötti összekacsintások a színjátszás legszebb pillanatai közé tartoznak.

Ha szükségét érzed, beavatkozol a szövegekbe, de mintha inkább csak a meglévővel gazdálkodnál; túl szabad kezet nem adsz magadnak. Ez darabkezelési elv nálad?

Olyan alkat vagyok, hogy tisztelem az írót, belőle indulok ki, és hozzá szeretnék visszatalálni. Szeretem megfejteni, hogy mi miért van úgy az adott darabban. Nehezebben tudom elfogadni azt a fajta előadást, amelyik szinte csak ürügyként használja fel az írót. Azért is rendezem szívesen élő szerzők műveit, mert ha gondjaim támadnak a szöveggel kapcsolatban, van kivel megbeszélnem őket. Meg vagyok győződve róla, hogy - bármekkora tiszteletlenség is ilyet mondani - a Kulcskeresők sokkal fontosabb előadás lehetett volna, ha él Örkény, és változtat a szövegen. Valamennyit húztam belőle, de jobban átformálni már szentségtörésnek éreztem volna. A Mauzóleumban átcsoportosítottam jeleneteket, a Prédalesből húztam, a Balta a fejbe és a Szenvedéstörténet csak apróságokban változott.

A Szenvedéstörténet elejének hosszú, lírai-szürreális monológja akkor hangzott el hangfelvételről, amikor a nézők bejöttek, helyüket keresték, beszélgettek - tehát még senki nem tudott odafigyelni. Például ez is egyfajta húzás, nem?

Csodálatos az a monológ, de teljesen színháziatlan. Mivel kicsit könnyebben befogadható előadást akartunk, mint amilyennek a darab mutatkozott, ehhez az eléggé gyáva megoldáshoz folyamodtam. Praktizáló színházi ember biztos lehet benne, hogy ha az a szöveg az előadás elején a nyílt színen elhangzik, rögtön megássa az előadás sírját. Az eredmény nem igazolt semmit, az előadás rövid ideig ment, mert a nézők nem szerették. És bár én sem voltam maradéktalanul elégedett vele, azt azért mégsem értem, hogy a Kamra nézőtáborából nem akadt esténként kilencven ember, aki kíváncsi lett volna rá... Miközben a Rosencrantz és Guildenstern halott - az előadásszám tekintetében legsikeresebb produkcióm - már hét éve műsoron van ugyanitt.

Nyilván, mert ez elég mulatságos - bár egyáltalán nem vidám, amiről szól. Míg az ötvenes években játszódó történet, ha vannak is humoros részletei, meglehetősen nyomasztó.

Igen, az előadásaimban többnyire együtt van komorság és derű - persze, más-más arányban -, és ebben teljesen azonos vagyok a munkáimmal. A "nagy egészet", a jövőt borzalmasnak látom, de a jelenben nem tudom nem felfedezni az örömöket. És ha élvezem a jelent, az előadásaimba is bekerülnek vidám dolgok. A nézők pedig hálásak szoktak lenni azért, ha többet lehet nevetni.

Folyamatban van főrendezői kinevezésed. Az új tisztség nagyobb művészi szabadságot jelent majd számodra?

Nem, hiszen korábban sem éreztem magam semmiben meggátolva. Zsámbéki Gáborral eddig is megbeszéltünk mindent; nincs tehát olyan ambícióm, hogy akkor most majd én megmutatom. Továbbra is folytatni szeretném, amit a Katonában eddig csináltunk. Úgy érzem, jelentős korszak következhet a színház életében: tehetségesek a fiatalok, sokat gazdagodott a középső és idősebb generáció tagjainak játéka. Ismeretlen területekkel próbálkozunk, és bár az igazit még nem találtuk meg - ez nem is mehet könnyen a felgyorsult világ bonyolult viszonyai között -, kinek-kinek a munkáin érezni lehet, hogy már nincs messze attól, hogy valóban valami kiemelkedően fontosat alkosson.

Játszol, rendezel, tanítasz és hamarosan "főrendezel". Sikerülhet ugyanazon a magas színvonalon művelni egyszerre mindezt?

Bízom benne. Mindenesetre mostanában igyekszem minél kevesebb külső munkát vállalni, és még inkább a színházon belüli feladataimra koncentrálni. Hála Istennek, elég munkabíró vagyok... Aztán majd meglátjuk.

Az interjút készítette:
Dömötör Adrienne