Katona József Színház
Kecskeméti Katona József Színház

Az immár klasszikusokként tisztelt szerzõk mûveikben koherens világot teremtettek a maguk idején (nem figyelmen kívül hagyva persze a nézõi elvárásokat, s a korabeli színházi konvenciókat), amelyben számos, ma már fölöslegesnek tûnõ, nehezen értelmezhetõ mozzanatnak is megvolt a maga helyi értéke, jelentése és jelentõsége, aktualitása. A színház feltehetõen akkor tudja "életre kelteni" ezeket a mûveket, ha a maga eszközeivel képes ugyancsak koherens világot teremteni a színpadon, amelybe a dráma minden eleme szervesen illeszkedik, értelmezést és értelmet kap, a megváltozott konkrét viszonyok ellenére is. A világteremtés képességének hiányát markánsan leplezik le az elõadásoknak azok a mozzanatai, amelyek - mint egy tömött kofferbõl a ruhák - kilógnak az értelmezésbõl, amelyekre szemlátomást nem sikerült kiterjeszteni a koncepciót, ha úgy tetszik, az értelmezés érvényét. (Elõrelátó rendezõk az ilyen "fölöslegeket" idõben lenyesegetik, kihúzzák.)

Zsámbéki Gábor világteremtő erejű rendező. Előadásaiban minden mozzanat egy nagyobb összefüggésrendszer részeként értelmezett. Nincsenek a dugig tömött bőröndből kibuggyanó holmik. Nem a drámát igazítja a mához, saját mondandójához, hanem mai szemmel, aggyal, tapasztalatokkal, világszemlélettel olvassa azokat, s így teszi próbára minden egyes elemük működőképességét. Az eredmény mindig egy öntörvényű színpadi világ megteremtése, egy markáns világkép megfogalmazása, amelyet a végiggondolt, pontosan kidolgozott részletek kohéziója működtet, hitelesít.

A Tartuffe civódó szerelmespárjának problémáit a legtöbb interpretáció amolyan vígjátéki toposzként kezeli, hercigeskedve vagy drasztikusabban (attól függően, hogy a rendező külsőségekben, a viselkedésmintákat tekintve mennyire akarja a mához közelíteni a darabot), de a dramaturgiai funkciót illetően csupán a történet bonyolítását elősegítő szükséges rosszként. A budapesti Katona József Színház Zsámbéki Gábor rendezte Tartuffe-jének nyakigláb Mariane-ja, a főiskolás Rezes Judit valódi dilemmaként éli meg a döntéskényszert, hogy tudniillik törődjön-e bele apja akaratába és menjen férjhez Tartuffe-höz, vagy a lázadást válassza, annak minden egzisztenciális következményével, de szabadon. Itt bizony tétje van a dolognak, ha más nem, hát hogy hogyan tud majd elszámolni önmagával, hogy miféle emberi minőség néz majd vissza rá a tükörből. A hatalomhoz, a szabadsághoz való emberi, állampolgári viszony próbája is az efféle személyes döntés. A fergeteges szerelmes szakítási jelenet Valérral - Dévai Balázs remek partner ebben - afféle menekülési kísérlet, ürügykeresés, Mariane számára, megkönnyítendő a megalkuvást a hatalmi szóval, az atyai szigorral. Amit persze nem lehet megkönnyíteni - kíméletlen mentségkeresés ez, önmagával is kíméletlen. Mélysége, lélektani hitele, s mindebből következően komoly kockázata van ennek a veszekedésnek, és persze magával ragadó groteszk bája, s a férfi-nő kapcsolatot tekintve vitathatatlan egyetemessége. Dorine - Mariane komornája, felbujtója az engedetlenségre - sem a megszokott felvágott nyelvű, józan paraszti ésszel megáldott szolgáló Fullajtár Andrea megformálásában, intellektusa inkább egy kosztért-kvártélyért dolgozó fiatal értelmiségi lányhoz teszi hasonlatossá (Földi Andrea ruhái egyszerre hordozzák a kortársi viselet s az archaizálás jegyeit), aki tapasztalatokban és a személyes szabadság fokát tekintve Mariane fölött áll.

Nemhogy nem szélsőségesen vígjátéki ezen a színpadon semmi, de inkább minden rendkívül drámai, miközben persze igen mulatságos is. Addig jó, amíg tudunk a saját bajainkon legalább nevetni. Mert mi tagadás, a saját bajainkat, a világ bajait mutogatják itt. Lukács Andor Orgonja nem az a tökkelütött hülye, akinek ábrázolni szokás, egyszerűen csak bigottan konzervatív és buzgón lojális, ami azért így együtt némi képlékenységre vall. Egyetlen irányba nem hajlítható, a gondolkodás, az ellenérvek meghallgatásának irányába. Nem bírja az övétől elütő nézeteket. A legnagyobb sértés, amit sógora, Máté Gábor Cléante-ja fejéhez tud vágni, szinte elfúlva a felháborodástól, hogy "szabadgondolkodó". Polémiájuk a színpad két szélén szellemi közállapotainknak megfelelően ér véget: tisztes távolból hajtogatja mindkettő a magáét, egyre halkabban, már csak magának, indulatosan gesztikulálva. Tüneményes duett ez az értelmetlenné-érthetetlenné s ez okból egy ponton túl monológokká váló dialógusról. Nincs átjárás a kétféle mentalitás között - nem is magasztosul föl egyik sem -, nincs esély egymás megértésére. Hacsak... De nincs hacsak. Tartuffe lelepleződése után Orgon nem tisztábban látó lesz, csak csalódott, megszégyenült. Ugyanazzal a vehemenciával rohan ki immár az álszent, bigott vallásosság ellen, amellyel nem sokkal korábban a szabadgondolkodókat ócsárolta, ám messzebbmenő következtetésekig nem jut el, habitusának legmarkánsabb jellemzője ugyanis az odaadás, ami a mérlegelésnek, a kételkedésnek kevés teret enged. Lukács Andor Orgonja szánalmasan esendő, amikor ott áll kisemmizve, megalázva, s ugyanazzal a tapasztalásban nem bízó elvhűséggel szemben kell megvívnia reménytelennek látszó küzdelmét, amellyel korábban ő hadakozott az észérvek ellen.(Nagy árat fizet megcsalattatásának bizonyításáért, asszonya, Básti Juli nemkülönben; ha nincs Tartuffe vereséget nem ismerő bosszúja, ki tudja, mivé lesz kapcsolatuk. Így csapzottan, tépetten, fizikailag és lelkileg meggyötörten, de egymás mellett állnak.) Lázár Kati Pernelle asszonya, a szemének nem hívő Orgon anyja elementárisan, lehengerlően korlátolt, kezdetben a család számára is sok mulatságot okozva. Félelmetessé Tartuffe lelepleződését követően válik mindenre magyarázatot találó érvkészletével, egy percig sem lépve azonban át a realitások határát. Pompás alakítás, miként ebben az előadásban mindenkié, a legkisebb szerepben is. (Tóth Anita színpadi jelenléte Pernelle asszony gyakorlatilag néma, megnyomorított szolgálójaként ugyanúgy igazolt, a személyiség által hitelesített, mint Tartuffe macskaléptű szolgájának szerepében Takátsy Péteré, vagy Rajkai Zoltáné a hatalom választási kampányba illő képviseletében, nem szólva Varga Zoltán törvényszolgájának gusztustalan lojalitásáról.)

Máté Gábor és Lukáts Andor | Fotó: Koncz Zsuzsa

Rába Roland Tartuffe-je jóval fiatalabb a megszokottnál, s nem küllemében visszataszító. Jó testű, kisportolt fiatalember, a csuhásokat és az értelmiségieket egyként jellemezhető kinyúlt pulóverben, bőrszíjsaruban, aki egy pillanatra fel tudja kelteni Básti Juli Elmirájában az érzékiséget, meg tudja benne szólítani a nőt. Az asszony ösztönei azonban a józan ész által kontrolláltak, percnyi megingás után kitér a csábítás elől, s az ügyre tán fátyol is borulna, ha a mostohaanyjába szemlátomást szerelmes Damis (Fekete Ernő) nem volna fültanú, s féltékenységében nem csinálna botrányt. Az arcátlansággal szembeni őrjítő tehetetlenség felmutatásának első fontos etapja ez, amit aztán követ a többi, az áhítatosságot mindig pontosan időzítő Tartuffe bosszúja, melyben eszköze, partnere a hatóság, végül, mindennek megkoronázásaként pedig visszatérése a hatalom képviselőjeként. Bár Orgon visszakapja a házát és - a botrányt elkerülendő - megbocsájtanak neki, a vég nem az ő s háza népe számára boldog. A boldog vég a lelepleződött, elítélt Tartuffe-é, akit osztályos társai a hatalomban egy kézfogással segítenek fel konkrétan és képletesen is. Orgonék leforrázva állnak, felismervén tehetetlenségüket, kiszolgáltatottságukat a hatalom arroganciájával szemben, a legcsekélyebb optimizmusnak is híján. Effélére nem is ad okot semmi. Optimizmusra legfeljebb nekünk, nézőknek van okunk e felismerés láttán...

Retrospektív

Más úton jár a kecskeméti Tartuffe Ádám Tamás (alias Nagy Sándor Tamás) rendezésében. Az előadás a történet azon pillanatánál kezdődik, amikor is Orgonék kilakoltatva téblábolnak a házuk előtt, egymásra hányt bútorok, frizsider, kályha stb. között. Az alapmotívum az értetlen kétségbeesés, ez határozza meg a tónust s a történéseket. A dráma, a szereplők viszonyainak értelmezésére - a körülöttük-körülöttünk lévő világéról nem is beszélve - kísérlet sem történik, az értetlenség, a kaotikus zűrzavar az alapállapot, amelyben Orgonék megpróbálják a hitetlenkedő Pernelle asszonnyal megértetni helyzetüket, s hogy valójában mi történt. A ház előtt kezdik tehát visszapergetni az eseményeket, eljátszani mintegy Orgon anyjának az addigiakat. Az ötlet kétségtelenül jó, legalábbis arra, hogy elfedje a színészek felkészültségének különbségeit a színen dühöngő általános kataton őrületben. Itt semmit nem kell eljátszani, elemezni, árnyalni, kidolgozni, hiszen a zaklatott alapállapot mindenre - a folyamatos üvöltésre, az értelmezetlen szövegmondásra, a közhelyes ábrázolásmódra - magyarázat. Csupán egyetlen dramaturgiai problémára nem: az Orgonék által megidézett történetben hogy jelenhet meg Tartuffe? Márpedig Kárász Zénó egyenesen gnómmá torzított, mert nyilván az Orgon család elbeszélésének megfelelő Tartuffe-je megjelenik a színen. Valójában persze mindegy, hiszen itt nem a darab eljátszásáról, hanem annak ürügyén egy szabad asszociációs játékról van szó, amelyben a szöveg is meglehetősen szabadon kezeltetik. Szó esik a mezítláb mászkálás okozta felfázásról, petefészek-gyulladásról például, és még sok mindenről, feltehetően a korszerűsítés jegyében.

 

Az előadást szünet nélkül játszották a Vidéki Színházak Találkozója alkalmából a Merlinben. Két fiatalember átvágva a színen - mert másképp nem lehetett - mégis elhagyta a termet. Becsültem őket.

Szűcs Katalin