Vajon hova vezet a sehova kapuja? Pintér Béla íróként magával e címmel válaszol az önmaga által feltett kérdésre. A trilógiaként emlegetett sorozatnak ez a harmadik része, A népi rablét és a Kórház-Bakony után ez a legjobban megírt, ez a legkövetkezetesebb írói munka, kiváló dramaturgiával és élvezetes, életes párbeszédekkel. Pintér Béla rendezõként ismét összeterelte színész-táncos barátait és nagyvonalú eleganciával varázsolt elõadást a saját darabjából. Tévelygõkrõl szól a mû, amelynek elsõ képében egy határozatlan fiút szólít le a nagyon is határozott jóakaró, aki természetesen tudja is a helyes utat.

Úgy tesz, mintha neki mindegy volna, tőle akár tévelyeghet is tovább a fiú, de bizony sokkal jobban érzi magát, mióta rátalált. Remekbe szabott írói fogás az is, hogy a térítők (merthogy ők a valódi jóakarók) minden találkozásnál "kifogják a szelet a vitorlából", előrebocsátják, hogy ők nem holmi szektáról beszélnek (Isten ments azoktól), nem is a hagyományos nagy egyházakról (azoktól szintúgy Isten ments), hanem az Igazságról, mert annak ők a letéteményesei. És ahogy az életben, itt is beszopják a megkörnyékezettek a hírt, itt is beveszik a pirulát, mert Pintér Béla tudja, hogy a térítők ismerik a gyenge pontokat. A szcientológiai "egyház" például olyan száz kérdéses kérdőívet töltet ki, amelyre válaszolva mindenkiről megtudják, hogy milyen területen érzi magát egyedül vagy miben kudarcos, miben kell nyomulniuk, segítséget ajánlaniuk, a legkisebbre csökkentve a visszautasítás esélyét. Nálam óvatosabb az előadás, ők nem mondanak neveket, ők egy jelenséget ragadnak meg a maguk eszközeivel. A magabiztos, mindentudó vezér szerepében színészként is megörvendeztet Pintér. Selymes, mosolygós, tenyérbe mászó a rendíthetetlen önbizalmával, a húzóágazat önmenedzselő stílusában. Lefelé tapos, fölfelé nyal, főleg, amikor megérkezik az amerikai szektaalapító. Hasra esni nagyon tudnak itt, akárcsak a kórházi hierarchiában, vagy a letűnt betyárvilágban. Narancsos színvilágú Horgas Péter díszlete és jelmezei, minden nagyon szép és narancsos ígéret, még a beavató szertartás kancsója is narancsszínű, minden szektatagnak van villogó kitűzője, csak a főnöké szebb és nagyobb. Mindenki tartozni akar valahová, hiányzik az igazi közösség, könnyű tehát beszippantani az ártatlanokat. A másik szál, a másik vonal egy létező erdélyi közösség, egy megtartó falu, ahol szintén van prédikátor, a hagyományos fajtából. Semmi baj nem lenne, ha nincs a keveredés és egy tévesen elcserélt pálinkásüveg, amitől kivetkőzik magából mindenki az eszeveszett őrületig. Az álszentek és a szentek is a legmélyebbre ásott vágyaikat tombolják ki; igazi énjüket mutatva végre az is kiábrándulhat belőlük, aki nemrég áhítattal hitt nekik. Elfojtott agresszivitás, elfojtott szexualitás, homoszexuális vágyak, leszbikus gerjedelmek törnek elő a nemrég még összeszedett és agyonfegyelmezett hívekből. A folyamat hihető és az abszurditásig fokozható, így lesz a komédia szatíra, így lesz a végigmulatott előadás pofoncsapással egyértékű. Szinte mindenki két szerepet játszik, a falu népét, illetve a szekta tagjait, s a színészek elmélyült ábrázolásra képesek a találó szövegek és az élethelyzetek hitelessége okán. Hernádi Csaba, Terhes Sándor, dr. Thúróczy Szabolcs, Bencze Sándor, Deák Tamás egyéniségükkel, maximális jelenlétükkel és szakmai tudásukkal hozzák a magyarokat, a bejövetelüktől számított évszázadok minden nyűgét, a kitartásukat követelő nehézségeket képviselik. A nők anyaként és anyaságra vágyva, egymással vetélkedve, és egymással acsarkodva, de összepusmogva élnek a férfiak oldalán. Néhány perces jelenetekkel is erőteljes színészi alakítást nyújt Szalontay Tünde, Szemerédi Virág, Csatári Éva, Enyedi Éva, Péterfy Borbála, Nagy-Abonyi Sarolta. Élő zenekar húzza a talpalávalót, amely ezúttal arányosabb és indokoltabb az előadásban, mint a korábbiakban. A sehova kapuja az identitáskeresésről szól, a hitről, amely bévül lehet hiteles, de amint kívülre kerül, elvész, hiteltelenné és hamissá válik, anyagi érdekek martalékává lesz. Úgy szórakoztat ez az este, hogy senkit nem bánt meg, akinek valódi a hite és a közössége, az tudja, mitől mások ezek, akié meg nem, láthatja, mit művel, avagy mit művelhetnek vele a nagyravágyó, nagyképű, önjelölt, hatalomra törő hittérítők. Gondoljuk meg, kinek mit hiszünk el, mert kiderülhet, hogy átvertek. Veszélyes ez a narancsszínű hitvilág, szépnek mutatkozik, látszólag rajtad akar segíteni, ám a maga hasznára ügyködik. Az eszedre hallgass, ne a szívedre - üzeni Pintér Béla, mert ezen a kapun át csak sehova vezet az út.

Bácskai Júlia