Kaposvári Csiky Gergely Színház Meg...

Vannak elõadások, amelyeknek megnézése után nem élhet ugyanúgy az ember, mint elõtte. Mert nem tud. Nem bír! Vagy nem akar? Olyan tapasztalatok birtokába juttat ez az új Mohácsi-rendezés, hogy napokon át úgy érzem, át kell rendezni egy csomó dolgot az életemben. Mondhatnánk, nem jobb és nem rosszabb egy Apolló-torzónál vagy egy Rejtõ-könyvnél, olyan veszedelmesen átrendezi a világot, s közben egyik pillanatban úgy érezzük, világrengetõ mûalkotásról van szó, alig valamivel késõbb pedig már szakmai kérdések kezdenek foglalkoztatni, mondjuk az, hogy hogyan mûködnek, hogyan épülnek fel a poénok. Hogy milyen technikával éri el Mohácsi, régi szavainkat ne ugyanúgy mondjuk ki, mint annak elõtte, vagy ha mégis a szánkra jönnek, hirtelen csapjon belénk a felismerés: ez is annak az abszurd õrületnek a része, amelyet világként éltünk át eddig.

Kaposvár az Kaposvár. Mostantól állandósult szókapcsolatunk részévé válik. Bármilyen összefüggésben kerül be tudatunk működésébe, potenciális célpont lesz, olyan hely, amit MEG kell/lehet bombázni. Nem LE - ahogy normális korunkban mondtuk, ha mondtuk, sohasem egyes szám első személyben, hanem kívülállóként, hidegen és minden érintettség nélkül. Ezt mostantól nem lehet! Kaposvár ettől az estétől fogva a mi célpontunk (is). Amit MEG kell bombáznunk, hogy kő kövön ne maradjon! A MEG persze játék, gyerekaggyal játszhatunk ilyen szófacsarósdit, de minden felnőtt - előadás utáni - pillanatunk bekapcsol egy kontrollt. A MEG nem játék. Ahogy Bizánc elpusztult, Jeruzsálem elpusztult. Hirosima és Nagaszaki is persze. Ha mégis kő kövön maradt, ha mégis maradt egyetlen kő, amelyik alatt egy másik kő van, akkor rosszul dolgoztunk mi is, tehát van okunk bűntudatra, megalázkodhatunk homlokunkat törölve, stilizált és ritualizált "sejtettem"-mel. Aki részt vett Kaposvár megbombázásában, az egyszerre legalább két dolgot élt át. Mint közönség megszólíttatott, mint feltételezett-potenciális kaposvári meg is bombáztatott, viszont azonosult ezekkel a színpadi figurákkal is, tehát megélte a bombázást mint olyant.

Aki látta ezt az előadást, nem lehet többé ártatlan. A kiejtett és hallott szavak jelzések. Benne voltál ebben a bombázásban, ugyanúgy, mint a színészek, akik között van született kaposvári, más meg tizenkét évvel ezelőtt ide (vagy oda?) szerződött "csikygergelyes" színész, van idevetődött szegedi, aki szívesen megbombázná mondjuk Szegedet, vagy budapesti, aki ijedten szisszen fel, csak azt meg ne kelljen bombázni egyszer, nehogy Bizánc után, Jeruzsálem után, Hirosima után a főváros, a mi fővárosunk fölé kelljen repülni, zárt alakzatban, hogy Khell Zsolt mozgékony, összetákoltságában is, és minden apró jelzésében funkcionális, pilótafülkét-bombázórepülőt formázó díszletei között, az infrafények és lézersugárnyalábok között, a felfordított zongora húrjaiba csapó "fegyverropogás" közepette, hegedű, harmonika és tubaharsogás közepette (zenei vezető Kovács Márton) végbemenjen ott is a MEGbombázás!

Hogyan hat a megbombázottakra, illetve a potenciálisan megbombázhatókra, pontosabban a megbombáztatás elviselésére rendeltetett emberekre ez a besorolás? Kaposvárinak lenni ezen az estén, ettől az estétől fogva - kiválasztottság! Még akkor is, ha eddig semmi közöd nem volt soha a városhoz, ha csak véletlenül - (ha-ha, ilyen is volna?!) betévedtél pont ebbe a színházba, jeggyel vagy ahol hely van cédulával, Kamarell Márta vagy jó barátaid jóvoltából. A színpadról "lekaposváriztak", most már az vagy, nem lehet segíteni. Potenciális áldozat vagy. Ráadásul a Znamenák, akit mint színészt nagyon szeretsz, a figurát, a főtoportyánost viszont szükségszerűen utálod, valami olyan gyászbeszédet mond fölötted, olyan kategorikus, beskatulyázó, elszemélytelenítő, s mégis felemelő, a nembeliség szintjére emelő, örök kaposváriságodtól örök emberi lényeged felé kilendítő szózatot, amelytől - ha még nem bódultál volna el egészen - tényleg kedved támad, hadd jöjjön a BOMBÁZÁS, a mindent megtisztító, az újrakezdés, újjászületés ígéretével lehengerlő végső megbombázás!

Hogyan éled át saját kő kövön nem maradásodat, testvérem? Hogyan, Te tiszteletbeli, (szín)játékból, színházszeretetedtől idevezérelt díszkaposvári fővárosi kritikus? És hogyan, Te echte odavalósi-idevalósi ember? Nyugdíjas, vállalkozó, diák? (Mert ki más járna egy jóravaló dunántúli kisvárosban színházba?)

Nézek körül, amint saját megbombázottságom első sokkját kiheverem. (Mint vájt fülű, kikeményített szívű ítésznek fele annyi idő is elég az észheztéréshez, mint a normális embereknek, gondolom én. S valami isten tudja honnan szerzett, kitől kapott jogosítvány birtokában próbálom felmérni a közönség, a nép, az istenadta nép reakcióit.) Hogyan éli át a néző saját stilizált halálát a színházban? Hogyan reagál arra, ha a legtartósabb tabukat is döntögetik? Hogyan éli meg az intenzív felkészítés, háromórás "expozíció" után rázúduló, városára zúduló bombazáport? Hogyan ismeri fel térképen, kivetített távlati képen a bombák egyenkénti robbanását. Hogyan éli meg a háttérfüggönyre kivetített színház megpillantását, a századfordulós épületét, ahol most mint néző éppen jelen van? Az intézményét, amely a mostani bombázást biztosítja jó pénzért? Hogyan éljük át az egyre fülsiketítőbb zongorahúr-püfölések után beálló végtelen hosszú néma csendet? A fénypászmák, lézerek stb. után a teljes sötétséget. Totál darknesz. Mindenre számítottam, csak erre nem. Felszabadult (???) viháncolás, élénk fiatalos reakciók. A szabadság olyan erős, a sokáig gerjesztett feszültség után olyan elemi erővel tör ki a megkönnyebbülés, hogy a halál, a pusztulás nem is tűnik borzasztónak. Ha valamely agyas színház-manufakturista halál közeli élmények elemzéséből építene hiperrealista (ugye milyen abszurd ez a kifejezés ebben az összefüggésben?) katarzismezőt, azt hiszem, sokak utasítanák vissza az illusztrációt felháborodva. Mohácsi szabadon engedte a maga bombáját, s várja a hatást. Nem tudom, milyen lehet, milyen lehetett máskor, másfajta bérleti közönséggel a Megbombáztuk Kaposvárt című előadás vége az államilag-önkormányzatilag finanszírozott Csiky Gergely Színházban. Nem tudom, mert az ellenséges (helyi) kritikák és vélemények leragadtak az általánosságoknál: csúnya beszédre, helytelen magatartási modellek felmutatására hivatkozva kívánták vissza a régi szép idők cenzúráját, amikor nem lehetett csak úgy megbombázni a várost, a dinamikusan fejlődő megyeszékhelyről ironikus-kérdő mondatokat eregetni a színpadon. De nem ám! Ja, hogy a Kaposvár-jelenség nevű színházi mítosz éppen azokban a cenzúrás években született itt Somogyországban?! Az akkori újítókból, változásokra érzékeny fiatalokból lettek az értékek konzerválói, a szép magyar beszéd hívei. Tehát sok minden változott. Nehéz lehet felnőttként, pedagógusként, vezetőként, díszpolgárként szembenézni azzal az egyszerű és primitív "ténnyel", hogy VAN, aki utálja a várost, VAN, aki várja a bombát, VAN, aki a világ rendjének helyreállását várja a pusztulástól/önpusztítástól. Szenvedélyek kavarognak a nézőtéren, ám szinte mindenkinek összeszorul a szíve.

Talán Mohácsi/Jónás próféta is elfogadja a tökinda példázatát, s valami ismeretlen Úrral együtt szánni kezdi Kaposvár népét. A dráma, a színház kegyetlen logikája azonban nem enged. Nincs alku. A szuperfegyvernek ITT kell bizonyítania, hogy kő kövön nem marad. A papok, akarom mondani színészek, minden jobb magánéleti érzésük ellenére is végbeviszik az áldozatot. A közönség pedig elszenvedi. Elszabadulnak indulatok, félelmek. Megnyílnak a könnyek csatornái, és megnyílik az ember rendteremtő-igazságosztó, emberfölötti lénye. Hatalmas sóhajtás tölti be a hosszú percek idején a sötét és üres teret. A várakozás izgalma. A megkönnyebbülésé, hogy a bombák mégsem igaziak voltak. Hogy a jól látott századfordulós épület kövei nem mozdultak. Emberkövek ülnek a bársonyszékek kövein. Kő kövön maradt, mindennek ellenére. Megmenekültünk és megtisztultunk. Felszabadultunk. Nincs hurráoptimizmus, mégis ujjongva ünnepel a fiatalság, ez a ma esti közönség. Nem tudom, milyen máskor. Nekem ez jutott, hála istennek. Kollégáimra nézek, akik nyilván még nálam is "vájt szeműbbek", hiszen másodszor autóztak le Kaposvárra, hogy kilessék a bombázás titkait. A prófétaság és a színpadi poentírozás műhelytitkait. Hogy meglessék, milyen az az előadás, amely nem premier. Ami hátulról a harmadik, amit már a színészek is kezdenek visszaszámlálásnak érezni. Még kétszer bombázzák meg Kaposvárt, aztán jönnek az új feladatok. Nincs bérletszünet. Nem kell a városnak sem egy, sem két pluszelőadás, mondják azok, akik közönségszervezőként ismerik az emberek pénztárcáját, tehát vindikálják maguknak a jogot, hogy a lelkekről is véleményt formáljanak. Én nem tudok semmit a mellettem ülő remegéséről, arról sem, hogy felkiáltott, sikoltott-e, vagy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, amikor kivilágosodott a színpad, s a négyórás előadás végén végre eljutottunk a tapsrendhez. Könnyek, röhintések, s egyéb kontrollálatlan, tudattalan működések energiáit nem méri senki. Mérhetetlen a haszon, ha megbombázunk valamit, ami stabilnak tűnik. Mérhetetlen a kár, ha színészben-nézőben feszültségek, szenvedélyek maradnak feltáratlanul, érintetlenül. Kaposvárról sokat megtudtunk, mi távolról jött pestiek, de egy a fontos: van Magyarországon egy hely, ahol ezt a nagy kísérletet meg lehetett csinálni. Van egy színház, amely elég erős ahhoz, hogy megkérdőjelezze saját létét. S van egy város, amely ha nem is önként és dalolva, de elfogadja, hogy falai között ismét nagy színház jöjjön létre. Legalábbis olyan esték, amelyekről elmondhatja színész, néző, rendező és nézőtéri nénike, hogy igen, ezért érdemes.

Zala Szilárd Zoltán