Mohácsi János elõadása megint kicsit "túlírt", megint többször süttetnek el benne ugyanazok a poénok - bár a katonai környezet mint helyszín ezt némileg indokolja és hitelesíti -, s mégis hihetetlen erõvel hat, érzelmileg és intellektuálisan egyaránt.

Mohácsi arra használja a színházat, amire való: teátrális eszközökkel úgy érzékít meg dolgokat, úgy szembesít egy problémával, úgy szól hozzá egy polémiához, ahogyan semmilyen más formában nem lehetne.

A kérdés ugye a szereplő NATO-kompatibilis katonák számára az, hogy meg kell-e bombázni, szabad-e megbombázni Kaposvárt. A morális problémafelvetés egy fegyveres testületben már önmagában is slamperájt jelez, csakhogy ezek a katonák mind az őket megformáló színészek nevét viselik (Anger,Bezerédi, Hunyadkürti, Karácsony, Kelemen, Kocsis, Kovács, Kőrösi, Nagy, Serf, Szula, szinte a teljes kaposvári csapat). Színész és szerep tehát együtt, egyszerre van jelen különös kettősségben a színpadon, némi pirandellói színezetet kölcsönözve a helyzetnek, ugyanakkor a személyesség ilyetén vállalása szokatlan hitelt, nyomatékot ad a kérdésfelvetésnek, s némi brechti, demonstrációs színezetet az előadásnak. Amire publicisztikák, tanulmányok, sajtóviták nem képesek, az itt elemi erővel tör ránk: elemi erővel késztet ez a színház dialógusra. A szellemi (és a szellemtelen, a politikai) életben jobbára mindenki a saját álláspontját sulykolja, az attól eltérő nézet megértésének legcsekélyebb szándéka nélkül. Az értelmiséget ennek jegyében gyakorlatilag kettészakította a jugoszláviai NATO-bombázások megítélése, barátságok, elv-társaságok estek áldozatul ennek a bennünket ha csak távolról is, de mégiscsak érintő háborúnak. És akkor jön Mohácsi, és úgy teszi fel a kérdést, hogy nincs mód távolságtartó okoskodásra, elbújni valamely készen kapott álláspont mögé, nincs mód a felelősség áthárítására, mindenkinek magának kell megélnie a döntéshelyzetet, szabad-e megbombázni Kaposvárt (ahogy Hirosimát vagy Újvidéket lehetett). Nem teoretikusan, nem a publicisztika, hanem az élet (az elpusztítható) szintjén fogalmaztatik meg a kérdés, amelyre természetesen nem kell - nem is lehet - rögtön válaszolni. A cél talán inkább éppen a kész válaszok "megbombázása", az elbizonytalanítás, a néző eljuttatása magához a kérdésfelvetéshez. Amikor mindenki könnyen-gyorsan formál véleményt, a kaposvári előadás abba a nagyon egyszerű, empátiára késztető szituációba hoz, hogy ki-ki beleképzelje magát a megbombázottak helyzetébe. Mindez Taszár közelében, egy végtelenül pontosan kidolgozott stilizált színpadi világot teremtve, ahol is kicsit torzítva, fordítva van minden, mint a színházon kívül. Itt valamiféle pihenő tartás felel meg a militáris vigyázzállásnak, s a katonák tisztelgés helyett a homlokukat törlik meg sebtében (olykor kicsit gondterhelten), az "értettem" parancsot elfogadó gesztusa helyett a "sejtettem" beletörődő gesztusát hangoztatva minduntalan. Könnyed, szellemes, játékos a hangvétel, a bombázórepülőket amolyan vidámparki konstrukciók imitálják (a tervező Khell Zsolt), a "bevetések" a vetített háttérrel, a bukórepülések, a ráközelítések a célpontra mégis újra és újra összeszorítják az ember gyomrát: szabad-e, lehet-e kórházat, iskolát, lakóházat?! És az eredmény, a felcsapó lángfelhők, a füstgomoly, a pusztulás képei csak erősítik ezt a tehetetlen kétségbeesést. Pedig úgy nézzük ezeket a felvételeket, mint a híradó tudósításait - és még jókat derülünk is a közben kiapadhatatlanul áradó katonahumor hallatán -, csak most valahogy mégis másként érint minden. Mert emberi közelségben vannak hozzánk a döntéshozók, a színész-katonák, a bombák kioldói. Akik végül is nem átallanak szembefordulni velünk, a kivilágított nézőtérrel, tényleg a szemünkbe nézni, nemcsak imitálni azt, tekintetükkel a sötétet pásztázva, hanem igazán, és erényeinket, hibáinkat - a magukéit sem kihagyva, hiszen közös tartózkodási helyünkről kell dönteni - a fejünkre olvasva, immár nekünk is szegezi a kérdést Znamenák, hogy akkor most megbombázzák-e Kaposvárt vagy sem. Különös érzés célponttá válni, igazivá. Tudod, hogy az egész csak játék, színház, de mégis. Valakik meghozták a döntést, és te perceken belül - látod a pilóta szemével a feléd, a városra, a színházra közelítő képeket - célpont leszel, potenciális áldozat. És áldozatul esik majd minden, ami a kultúra körébe tartozik, a közművek, az ismert utcák, épületek. A vetítővásznat betölti a kép, a színház képe, amelyben te is ülsz: kívülről látod és benne vagy, rálátás és benne érzés végtelenül intenzív kettőssége ez, aztán hatalmas robbanás zaja, megremeg az épület - és sötét. És tudja az ember, hogy csak játék volt, tudja, hogy nincs semmi baj, hogy ezt "megúsztuk", és mégis sírni volna kedve - illetve mit szépítsük, van -, és kétségbeesetten ül, hogy ezt lehet, hogy ilyesmi nap mint nap megtörténhet, és a humánum nevében még sokan tapsolnak is hozzá.

A tehetetlenségérzés, a kiszolgáltatottság és a gondolkodás felelősségének katartikus élménye. Ennek fényében eltörpül, hogy teljesen fölöslegesnek tetszenek és stilárisan is kilógnak az előadásból a bohózat jellegű közjátékok, a főhadiszállás-béli vagy a kórházi jelenet, még ha gondolatilag illeszkednek is az egészhez, és látszólag színesítik is a darabot.

Szűcs Katalin