Pécsi Nemzeti Színház

Az ördög ügyvédje

A kimondott szó - önmagát beteljesítõ jóslat. Sõt, most Pécsett kiderül, hogy a ki nem mondott szó is az! A Pécsi Nemzeti Színház elõszínpadán Alfieri ügyvéd (Márton András) hosszasan elmélkedik a törvényrõl, jogról, igazságról. Mindenhez magyarázatot fûz Arthur Miller bõbeszédû, kissé divatjamúlt, ám belsõ lelki válságot tükrözõ, analitikus mondataival. Bár a mai nézõt nem nagyon érdekli Szicília lakóinak õsi értékrendje, a rendtartó maffia tradíciója, a föníciaiak és görögök, bevándorlók és bennszülöttek egykori és mai együttélését szabályozó erkölcs, még akkor sem, ha a látott színházi est eseményei ennek transzponált megfelelõi, így az ügyvédi-írói kommentárok mindkettõvel szerves egységet alkotnak. Márton András remek színész, aki a rendezõ Szikora Jánosra feltûnõen hasonlító, az összetévesztésig hû maszkot készített, s így még bátrabban beszélhet egyes szám elsõ személyben. Ám szerepe - említettem félszóval - akkor válik meghatározóvá, amikor nem beszél, tehát nem mondja ki a kulcsszót. A sors az õ monológjában - és ki nem mondott szavaiban - ölt testet, nyer formát. Õ ismerteti fel Eddie Carbonéval (Bubik István), hogy egyetlen módon avatkozhat be leányaként nevelt unokahúga és az illegálisan Olaszországból érkezett rokonfiú szerelmébe: ha az utóbbit feljelenti a Bevándorlási Hivatalnál.

Az előszínpadon, az igazi játéktértől kortinával elválasztott területen zajlik a jelenet. Márton-Alfieri belső kétségeit próbálja a hozzá ügyfélként - segítségért - forduló Eddie-nek átadni. S amikor elhallgat, mi premier plánban látjuk eltorzulni Bubik-Eddie arcát: nem az intellektus embere, de megérti: a feljelentés őt magát is el fogja pusztítani. Ebben a megmerevült, sokkos-hibernált állapotban szinte mechanikusan veszi elő a pénzét és számolja le az ügyvédi honoráriumot Alfierinek. Megvilágosító erejű pillanat, rendezői lelemény. Az ügyvéd végig mást mondott és mást gondolt, mást diktált neki az írott jog ismerete és saját, ősi erkölcsi érzéke. A "hivatalos verziót" mondja, azt a "szöveget", amit kell, a réseken-repedéseken keresztül viszont süvít a végzet szele. A mellesleg, ejtve kimondott szó, a "feljelentés" mint egyetlen, teljesen abszurd és lehetetlen lehetőség azonban gyökeret ver Eddie fejében, akarom mondani: tudattalanjában. A tragédia útjára indul. S ugyanezen a helyen - fizikai színhelyen -, az előszínpadon leszünk tanúi a beteljesedésnek is, annak, hogy az ősi, íratlan szabályokon és jogérzeten alapuló büntetés útjára indul. Mert az ügyvéd az író és a néző véleményének letéteményese, s nélküle nem teljesedhet be a tragédia. A félig (és ellentmondásos kontextusban) kimondott szó jobban működik, mint bármi más. Az ügyvéd többször is figyelmezteti, meg is esketi az Eddie életére törő, annak feljelentése után életének értelmét elveszített Marcót (Balikó Tamás), hogy nem ölhet. A jog nem engedi meg az önbíráskodást. Szinte sulykolja bele, hogy a jog nem engedi. Tehát az olasz illegális bevándorló tudja, hogy az amerikai jogrend értelmében nem gyilkolhat. Azt azonban nem kérdőjelezi meg Alfieri, s valahol a közös-mély ősi zsigerekben ő sem szabadulhat a bizonyosság alapvető érzetétől, hogy a vendetta ősi törvénye épp azt követeli, amit nem szabad. A néző tehát látszólag sok nyavalygás és lelkizés tanúja, holott már fel van készítve arra, hogy egy mély és ősi tudás birtokosa ő is. Tudja, mit miért mond vagy hallgat el Alfieri, a jól szocializált (szicíliai származású) amerikai ügyvéd. A bűn és bűnhődés tehát a pécsi előszínpadon, Alfieri tudattalanjában születik meg. S ezen felül, e mögött a kortina mögött ott a színpad, ahol látszólag a legjobb hazai kisrealista hagyományok szerint szép és kiegyensúlyozott játékban bontakoznak ki a történet helyzetei. Sztanyiszlavszkij vagy Lee Strasberg hagyománya ebben a döntő? Szikora mindenesetre mindent a színészre épít. Remek alakítások sora jelzi, hogy tud mit kezdeni epizódszereplővel és protagonistával egyaránt. Ezek persze az ő színházában relatív és mozgékony kategóriák, hiszen nem a szöveg mennyisége dönti el, milyen súlya van egy-egy figurának a történetben. Füsti Molnár Éva például remek - megvilágosító erejű - pillanatokat kap, mint elnyúzott és reményvesztett feleség. A fiatal és lelkesen játszó Vidákovics Szláven alakításában rengeteg, a rendezővel közös munkára utaló elem jelzi, hogy Rodolpho nem mellékszereplő, nem a sors és az érzékek passzív eszköze. Az előadás sztárvendége Bubik István a főszerepben. Színészi súlya igazolja: érdemes volt meghívni. Pontosan járja végig a Szikora kijelölte utat, ugyanakkor nem terheli túl szerepét intellektuális vagy humanista, érzelgős vagy túlcizellált részletekkel. Pontosan azt csinálja és annyit csinál, amire szükség van. Az előadás két színészi meglepetése azonban nem a hagyományos főszereplő-mellékszereplő vonal mentén születik.

Balikó Tamás, a pécsi társulat direktora bumfordi bájjal adja az olasz unokatestvér karakterfiguráját egészen az első rész végének nagyjelenetéig, ahol Eddie és Marco székfelemelési versenyében szinte szavak nélkül képes az ősi kötöttségektől még el nem szakadt ember erejét és méltóságát felmutatni. Szikora rendezői jó ízlésére vall, hogy a jelenet katartikus, és nem szentimentális. És ugyanígy, hogy a drámai végkifejlet, Eddie hosszasan késleltetett megölése is poétikus, nagy pillanatként realizálódik, az igen nagy mértékben Balikó pontosan elemzett, erejével és energiáival szuverén módon gazdálkodó, a drámai pillanatokra hatalmas erőt koncentráló színészetének köszönhető. A másik nagy rendező-színész találkozás az előadásban egészen más jellegű. A fiatal, főiskoláról tavaly kikerült Melkvi Bea felborítja a szokásos rangsort. A fiatal lány szerepe most először válik meghatározóvá ebben a darabban. Ahol a szerző mindenkinek gondosan kimért igazságot oszt, ott Melkvi intenzív színészete magához kaparint mindent, ami miatt valakinek igaza lehet egy drámában. A fiatalság varázsa, a kedvesség és intimitásra való képesség csak az egyik összetevő. A határozott, elszánt, a harcát végig megharcolni kívánó ember elkötelezettsége legalább ilyen fontos! Melkvi nem szemérmes és nem szégyenlős, kegyetlen és állati vonásokat is felerősít, vállal olyan színeket, amilyeneket csak legbátrabb kollégái szoktak. A Szikora-féle elemelés, a realizmus meghaladása is vele kezdődik. A kortina mögötti területről a senki földjére előre lépve ugyanis magához ragad egy kinagyított pillanatot: szivart ad mostohaapjának. A gesztus brutális szimbolikája és líraisága, az érzékiség és ártatlanság egységbe foglalása igen kényes színészi feladat. Melkvi Beának érzéke van a lírához és a groteszkhez, a kegyetlenséghez és a simogatáshoz. S igazságtalan volnék, ha ezt a ritka képességet elvitatnám a színpadon dolgozó többiektől. Az elemelt pillanatok, a már említett székpárbaj, amelyben Eddie alulmarad, s a halál jelenete, amikor egy lassított mozgású, irreális történés sugall halál közeli élményt, bizonyos megvilágosodást a néző számára ahogy az összes szereplő elindul a nézőtér felé, hogy mennyei örömhimnuszban zárja a darabot - ez a tragédia bekövetkeztének transzcendens kinagyítása, amit természetesen követ a realitásokhoz való visszakapcsolás, az, hogy a végső tabló már újra a reális pillanatot mutatja, a kampóval brutálisan megölt Eddie Carbone holttestét, és a körülötte álló, a tragédiától sújtott többieket.

Egy világosan fogalmazó, tisztán látó, érett és megfontolt rendező szépen sikerült művét látjuk Pécsett. A nagy siker pontos visszajelzés: az, hogy minden a helyén van, s hogy a tudatalatti, a transzcendencia és a valóság égi, színpadi és földi mása meghatározott rendben kerül a nézők elé, elegendő ahhoz, hogy ünnepeljük a rendezőt, aki elvégezte feladatát. S örvendhetünk annak is, hogy narrátorként megkettőződve olyan vele együtt lélegző színészt kapott, mint a "visszatérése utáni" második karrierje során a korábbi magasságokat ismét elérő Márton András. Mert említettük, ő a közvetlen kapcsolat néző és színház, fikció és valóság között. A mi legbelsőbb, legtitkoltabb vágyainkat Alfieri ki nem mondott szavai útján látjuk beteljesülni.

Ilyen kegyetlenek, kérlelhetetlenek lennénk mi is, akik a földszint zsöllyéiben ülünk? Nem gondoltam volna magamról!

Zala Szilárd