Eddie Carbone undorító alak. Elárulja szerencsétlen földijeit, akik illegálisan tartózkodnak az Ígéret Földjén, Amerikában. A Bevándorlási Hivatal kopói könyörtelenül elviszik a két szicíliai férfit, Marcót (Balikó Tamás) - akinek otthon maradt családja fenntartásáért kellett kitántorognia Amerikába -, és Rodolphót (Vidákovics Szláven) - a reménybeli ifjút, aki egyszer majd ünnepelt dzsesszzenész lehet, ha ugyan elõbb ki nem toloncolják a végtelen lehetõségek hazájából. Arthur Miller 1955-ben született tragédiája több kultúraréteget ötvöz: az õsi, mondhatni törzsi összetartozásból táplálkozó szolidaritás az alap, ez minden magatartási, etikai megnyilvánulás meghatározó kiindulópontja. Az idegenség, a haza idõleges, vagy örökre szóló elvesztése miatti identitásválság megélése a másik pólus.

Az idegenben élés ösztönösen a mikrokozmosz, a család jelentőségének felértékelődését jelenti, sőt, az egy fedél alatt élők összetartozása mint létfeltétel határozódik meg. Ezt a két, önmagában is konfliktus- és tragédiateremtő történetréteget burkolja be Miller az érzelmek, a szerelem és a gyűlölet mindent elsöprő erejébe. A képlet pofonegyszerű, akár banálisan toposzszerűnek is nevezhetjük: omnia vincit amor. Igen, Eddie Carbone, az életét kikötői rakodómunkásként végigrobotoló olasz bevándorló az euripidészi, senecai Phaidra-Phaedrában tomboló érzelmi viharhoz hajszálra hasonlító borzalom közepén találja magát: a vérségi kötelék, a származási gyökerek, vagy a szerelem határozzák meg életünket? Vallott és egész korábbi életünkkel hitelesített értékeinket elsöpörheti-e egy hirtelen szerelem? Miller válasza is euripidészi: igen, csakhogy ez nemcsak az értékek pusztulását, de az érzelmi viharba került hős tragikus elbukását is elkerülhetetlenné teszi. A Pillantás a hídról ezen ősi, belső vívódás története. Szikora János rendezésének fő érdeme, hogy a fenti történetrétegek és alapmítosz esszenciáját mutatja fel. A Pécsi Nemzeti Színházban a végtelenül lecsupaszított, Eddie Carbone leépüléséről szóló történet színpadképe, látványközege nem is lehet más, mint egy olyan szoba, amely mintha maga is pusztulásra lenne ítélve: egy kibelezett ház találomra kiválasztott lakásában vagyunk, s az itt élő család - már? - észre sem veszi, hogy ennek a szobának nincs plafonja, fölötte belátunk más lakásokba, amelyekben ugyanilyen sivár falak, ajtók látszanak. Mintha egy lebontásra ítélt, csövesek lakta nyomortanyán lennénk. Pedig nem, a valószínűtlenül sivár bútorok között (egy asztal, egy szekrény, néhány szék) Eddie hangsúlyozottan tisztességes egzisztenciát teremtett feleségének (Füsti Molnár Éva) és felesége unokahúgának, nevelt lányának (Melkvi Bea). Eddie-t környezetében becsülik, sőt tisztelik; tisztességes, kemény munka, pontos, állandó elemekkel működő családi élet - szertartásos étkezési, újságolvasási, beszélgetési stb. rend (hiszen ismerjük e családi "idillt": lehetnénk akár Örkény Tótékjának tűzoltóparancsnokáéknál is). És ebbe a monotonságával biztonságot sugárzó rendbe törnek be az idegenek. Akik nem is annyira idegenek, hiszen ők is olaszok, ők is bevándorlók, éppen olyanok, amilyen Eddie is lehetett egykoron. Arthur Miller eredetileg egyfelvonásosnak írta meg Eddie Carbone történetét s egy másik egyfelvonásossal együtt vitette színre. Aztán átírta a ma világszerte játszott terjedelemre, mert úgy érezte, hogy Eddie jellemalakulását, tragikus sorsát jobban kell árnyalni, az eredetileg nyers-brutális önzés mögött fel kell mutatni a - meglehet, igencsak sajátos - önfeláldozás képességét is. Ezt az árnyalást szolgálja Alfieri ügyvéd (Márton András) mint rezonőr, s túl ezen mint Eddie-t a valóságra ébreszteni igyekvő külvilág (a gyökereknél maradva: a görög Kar) beépítése a cselekménybe. Csakhogy míg a görög tragédiák Kórusa állandó jelenlétével a drámák megkerülhetetlen alkotóeleme, sőt időnként középponti szereplője, addig Millernél ez a cselekménybe kívülről beerőszakolt szereplő jobbára csak a dramaturg és a rendező gondjainak számát szaporítja. Szikora kiülteti Márton Andrást a szín bal oldalára, egy asztali lámpa árnyékába, ahol szegény megadóan, csendben várakozik, amíg rá kerül a sor. Hiába alakítja tiszteletre méltó átéléssel és teljes színészi odaadással e nagyon hálátlan szerepet, csak az az ember érzése, hogy valami nagyon modoros, nagyon cselekményidegen elem ő ebben az előadásban.

Szikora rendezése szerencsésen megszabadította Miller tragédiáját a szerző önéletrajzi ihletésű érzelemkitöréseitől, tehát a legmúlandóbb jelentésrétegektől: sem az Amerikára időről időre oly jellemző idegengyűlölet harcos kritikája, sem a viszont nem szeretett férfi szerelmi gyötrődése nem kap az elkerülhetetlennél nagyobb hangsúlyt. Annál fontosabb lesz viszont Eddie Carbone személyiségrajza. Én Bubik Istvánt ennyire kidolgozottnak, hitelesnek, pontos szerepértelmezésre épülően fegyelmezettnek még soha nem láttam. Megítélésem szerint eddigi pályájának talán legkiemelkedőbb alakítása ez. Képes érzékeltetni a minden típusú - származási, családi életre és baráti kapcsolatokra vonatkozó - tradíciókhoz való vaskalapos ragaszkodást, ugyanakkor nem dúvadat játszik, nem a szerelemtől elvakult gonoszságot és kegyetlenséget, hanem egy összetett emberi tragédiát ír le pontról pontra. A rendből, a családi és munkahelyi örömökből és apróbb-nagyobb gondokból, az élhető állandóságból indul ki Bubik Eddie Carbonéja. Marco és Rodolpho a szicíliai bevándorlók megjelenésének pillanatától ennek a rendnek, a sajátos értékrenden alapuló, de mindenképpen vasakarattal felépített, működő világrendnek a lépésről lépésre bekövetkező pusztulását fogja ábrázolni. Eddie legfőbb baja, hogy nem ismer mást, csak amit ő maga megélt és felépített. Bubik egy gyermeki lélek tragikus felnőtté érésének folyamatát állítja elénk. Az ő Eddie-jének nem az a tragédiája, hogy beleszeret nevelt lányába - ez ebben az értelmezésben csak a legkézzelfoghatóbb rétege a ténynek, hogy megbomlott a világ rendje. Ennél sokkal tragikusabb, felfoghatatlan és éppen ezért beépíthetetlen Eddie értékrendjébe, hogy egy léhának, kemény munkára teljességgel alkalmatlannak látszó gigolo, a gitárjával, éneklésével kirívóan más Rodolpho készül szerelmével magához láncolni a lányt, aki éppúgy az ő alkotása, életének, mindennapjainak része, mint felesége, vagy az esti újságolvasás. Mindennek megvan a rendje: Catherine-t ez az Eddie biztosan odaadná majd, ha eljön az ideje, annak a Jó Partinak, aki egy irodai titkárnőnek ebben a világrendben mindenképpen kinéz. Mert ez a Bubik ábrázolta világ rendje. A Catherine-ért folytatott harc így több és főként más, mint egyszerű szerelmi tragédia: egy megszenvedett rend, egy élet értékrendje és megmaradásának esélye sűrűsödik a lányért folytatott, eleve kudarcra ítélt harcba. Bubik rácsodálkozik a világ általa nem ismert, előle tragikusan elzárt gazdagságára. Rodolpho fiatalsága, gyökeresen más életvitele és érdeklődési köre brutális nyerseséggel töri össze az Eddie életét körülvevő érzelmi-családi burkot. Felesége, nevelt lánya, szomszédai, kollégái, az ügyvéd, mind elfordulnak tőle, s meg nem értésükkel valósággal belehajszolják a kötelező vendettát kiváltó bűnbe: a védelmére szoruló, kiszolgáltatott honfitársai aljas elárulásába. Bubik Eddie-je végtelenül esendő, egyszerre gyermeki és rettentően öreg. Mint egy sarokba szorított vadállat, vagy a nagyobb gyerekek által folyamatosan megalázott kisgyerek, egyszer csak kitör a neki állított csapdából, s tör-zúz, amíg csak végtelenül meg nem alázzák, el nem pusztítják. Nagy alakítás.

A többiek Bubik alakítása köré rendezve általában kitűnő csapatmunkát nyújtanak: Füsti Molnár Éva Felesége szeret és aggódik, s azt is pontosan érzékelteti, melyik az a pont, ahol már nem tudja férjét őrületében követni. Ki kell emelni Balikó Tamás Marcóját: a családjáért egy fájdalmasan nyomorult élet minden megaláztatását vállaló embert mutat fel. A bosszúban, Eddie árulásának megtorlásában még azt is képes felvillantani, hogy az ősi vérbosszú kötelessége eszközzé, a múltat és jövőt nem mérlegelő ítéletvégrehajtóvá teszi őt, valami ősrégi értékrendből származó jellemet híva elő ebből az egyébként csak csendben meghúzódni akaró, szerencsétlen bevándorlóból.

A Pécsi Nemzeti Színházban már játszották a drámát: 1968-ban egy fiatal színész - Haumann Péter - első, ahogy az akkori kritika fogalmazott, jelentős kiugrása volt Eddie megformálása. Úgy tűnik, szerencsés választás Pécsett Arthur Miller e tragédiáját bemutatni...

Karsai György