Bárka Színház

Attól még, hogy ez az elõadás most olyan, amilyen, a Bárka jó színházként él bennem, színészei jó színészek maradnak, Webster drámaköltõi lángeszéhez pedig továbbra sem férhet semmi kétség. A feladat vállalása irigylésre méltó magabízást jelez, s a munkavágynak és megméretésnek ellenállni nem tudó, szeretetre méltó mûvészi kiszolgáltatottságot. Teljesítése küszöbjelzõként mûködik, s elemzése társulati és egyéni szakmai önismereti javakkal zárulhat. Már megérte.

De azért nehéz este ez.

Pedig kezdéskor várakozó izgalom kerít hatalmába mindannyiunkat. Rozsdás, vörhenyes kőszikla látványa fogad, mintha máris Itália hegyei közt járnánk. Csak a mennyből lóg le egy karvastagságú vaslánc, fenyegető lendülésre készen. Ezt a nagyon is rejtekajtós és csalutas történetet a rendező Tim Carroll Csanádi Judit díszlettervezői segítségével szinte mindvégig a szabadban tartja. Sőt, madárhangokkal díszíti, ellenpontozza az egész vérpikniket, ettől aztán jobb, ha belátjuk, lelkünknek sötét mezején vagyunk csak.

A történet pedig csak annyira irracionális, mint a valóság. Sötét és homályos tartalmát minek is idézni? Úgysem arról szól, hogy Amalfi hercegnője két bátyja tilalma ellenére másodszorra is férjhez megy, méghozzá egy fehéren tisztességes, ám rangban alatta álló férfihoz, Antonióhoz, három gyereket szül neki titokban, és persze lelepleződik. Bátyjai szolgálatában áll a figyelésével megbízott Bosola, ez a hamleti bérgyilkos, a tisztánlátó, cinikus, fekete erő, aki a darab legnagyobb alakja. És vannak itt bíborszín, buja figurák, szétmálló őrültek, árnyak és hullák, s szinte minden alak végiggondolása ma is ismerős, "modern" bűntudatot ébreszt. Vas István fordítását pedig olvasni is elemi gyönyörűség.

Sötét van. A sötét persze kell, hogy az ember hálás legyen a legkisebb fénysugárért is. A fény tervezéséért Simon Opie felelős. Takarékos lélek. Mikor már megkönyörül a nézőkön, látszik, érti a dolgát. Szép képek, fénysugarakkal kialakított terek adódnak. Sajnos, ezek nem rendezőileg megtervezett, személyfüggő terek, csak térleválasztások. Hogy látási problémáim vannak, azt akkor veszem észre, amikor lesnem kell a beszélők ajkát, mert nem értem, amit mondanak. S mikor azt sem látom, amit hallanom kéne, rájövök, nincs is szándékukban informálni a nézőt. Feladom.

Mindenki feketében van. (A jelmeztervező Kárpáti Enikő.) Udvaros Dorottyán, Amalfi hercegnőjének szerepében gyönyörű, térdig karéjban fölcsapódó fekete díszruha jelzi életre és szerelemre való készségét, a hercegi bátyjak által visszafogni tervezett "buja nőt". Milyen jól mozog Udvaros! Mint az ideges tigris járkál föl-le, de soha nem rúgja szét a pillanatot, nem táncolja el a másik jelenetét. Ösztönösen érzi, hogy mozdulnia kell, mert áll-áll az egész játék. Már erőtlenül indult, s azóta is csak vánszorog előre. Ennyi lefúrt lábú, álldogáló színészt utoljára londoni színpadokon láttam. (Elnézést kérek a Globe rendezőjétől, de ez már így van.)

Próbálom menteni a láthatót. Biztosan szobaszínházra tervezték. Arra lenne jó. Talán egy félakkora térben minden működni tudna! Csakhogy akkor is gond van. Érdekes, hogy Udvarost és udvarhölgyét, a Cariolát játszó Varga Gabriellát minden zavar nélkül érteni lehet. Sőt, Gyabronka Józsefet is, nyúlfarknyi udvari ember szerepében. A többieknél nem csak az a gond, hogy nem hallhatóak, egyszerűen nem jó helyen vannak a mondathangsúlyok. Ennyi kerékbe tört, zavaros és indokolatlan hangsúlyú szöveget egész éven át nem hallani ezen a helyen! Ha a rendező más nyelvet beszél, mindenképpen kellene egy "fül", persze csak ha elfogadná. Mert így azt a látszatot kelti az előadás, hogy a színészek jobbára nem veszik észre, mit beszélnek. Szerencse, hogy ezt a Bárka edzett csapata biztosan és hamar javítani tudja. Amikor hasonlóképp idegen ajkú rendező mellett tanulják a szakmát a leendő színészek - vagyis inkább csak vendégül hívott valaki valakit -, nagyobb a veszély, mert mellette azt tanulják meg, hogy ezt lehet. Lehet sajnos, csak nem kellene. Az általános rendezői "fületlenség" korában, amikor országosan csak hárman-négyen ügyelnek a kimondott szóra, minden rossz példa dupla bűnnek számít.

Faragó Béla zenéjével, Bérczes László dramaturgi közreműködése révén egyetlen részbe tömörül az este. A tántorgóan nagy darab öt felvonását egyetlen ívben kívánják játszani. Nem lehet nem idéznem a rendező Tim Carroll szavait, melyekből kitetszik, volt elgondolása: "Az Amalfi hercegnő egyetlen lendület. Mintha felszállnánk egy sebesvonatra, a szenvedély vonatára, és megállás nélkül robognánk a végállomásig. Arra sincs időnk, hogy megkérdezzük, mindez miért történik. Egyszer csak ott vagyunk, a végén, és körülnézünk - és nincs más, csak áldozat."

Meglehet, a néző vagy az olvasó érezheti ezt, sőt, a rendező is, ha épp néző vagy olvasó. De ha épp ő rendezi, nem foghatja föl merő történésként az egészet, mert oda a darab. Neki muszáj megkérdeznie, mi miért történik, vagy inkább azt, ki mit miért tesz! Ez elegendő lenne a cselekmény erezetének kitapintásához, de nem történt meg. Vagy ha megtörtént, nem vette észre, hogy elgondolásai nem valósulnak meg. Nincs itt semmiféle lendület. Ismernie kellett a csapatot, nem először dolgozott velük. Csakhogy a Versekkel kártyázó szép hölgyek fátyolkönnyű, mesélhető történet volt. Ez a darab vérrel párolgó székesegyház, tragédia, mely most inkább csak mint önmaga paródiája jelenik meg. (Szokták akartan is ilyennek játszani, nálunk is jártak olaszok vagy tizenöt évvel ezelőtt egy ilyesféle produkcióval.)

A Bárka csapatával eddig dolgozó rendezők szinte mindegyike idézőjeles, "hárító" színjátszásra csábította a játékosokat. Kell az, és tud az jó lenni, de itt az eredménye. A tragédia nem tud fölépülni. Ha ez a szakmai kérdés foglalkoztatja majd őket, a továbbfejlődéshez vezető királyi út nyílt meg előttük ezzel a kísérlettel.

Nincs erő a színpadon. Ötletek vannak. Fekete a barack, fekete a papír, fekete minden. Csorog valami - talán maga a szenvedés - alá a lecsüngő láncon. De fáradtnak és kicsinek tűnik test és lélek egyaránt. Tetézi vagy talán okozza is mindezt a lehetetlen szereposztás. Kaszás Gergő furcsa, s máshol kiválóan kamatozó kackiás démonisága ellenére Bosola bravúros szerepében szinte észrevehetetlen. Antonio figurájára Szikszai Rémusz majdnem jó választás, de csak alkatilag. Egész tartása, terhelhetősége, szakaszos jelenléte egyfajta kívüllétet üzen csak. Pedig lenne mit játszani neki is! Mucsi Zoltán és Scherer Péter mint alávaló reneszánsz hercegi testvérbátyjak képtelenek megküzdeni a feladattal. A végső haldoklási jelenetben a nézőt informáló szövegmódosítások is történhettek, amitől aztán tökéletesen paródiába fordul át a játék. (Pl.: "Megőrült!")

Lehet, hogy nem a Mucsi-Scherer párosnak kell itt nagy tragikus kettőssé érnie. Moličre elég jó színész volt, a tragédia színpada mégis mást kívánt. S ilyenkor látszik, hogy a komikumban megmutatkozó tragikum, mely a fenti kettős tüneményes tudása, itt alig használható.

Ebben a darabban mások laknak. Fejedelmek. Olyan alakok, akik bár önsúlyuk alatt roggyanni kezdenek, királyi egyszerűséggel viselik hatalmas személyiségük terheit: szeplőtlen tisztességüket, kendőtlen vágyaikat, zseniális képességüket a rossz tevésére. Túl jón és rosszon, nagy ismeretségben vannak minden szenvedéssel. És mind irtóznak a pokoltól, és mind rajtavesztenek. "A fájdalom semmi - mondják. - A fájdalom sokszor elenyészik, ha nagyobb fájdalom tűnik fel..."

Ki ez a Bosola? - sziszegjük már olvasás közben. S hogy bírja? S hogy bírta Webster, amíg megírta mindezt? Forró előadás van a betűk közé zárva. Érthető, ha az erősek néha megkísérlik kibontani onnét.

Gabnai Katalin