József Attila Színház
A nõket szelídségre és engedelmességre buzdító zárómonológjában Major Melinda egyszer csak kikacsint szövegébõl, mintegy idézõjelbe teszi, eltávolítja azt, s ezzel a gesztusával egyetlen pillanatra jelzi egy másfajta, jóval szofisztikáltabb, összetettebb értelmezés lehetõségét - amirõl akár a Léner Péter rendezte elõadás is szólhatott volna.
Ám erről szó sincs. A rendező igen konzekvensen vígjátékként fogja föl, láttatja és játszatja a darabot, s az - mint annyi egyéb Shakespeare-mű - természetesen elbírja és teljesíti ezt a követelményt is, bár helyenként ellenállni látszik. Ami létrejön, az nézhető, jó tempójú, ízléses. Ez utóbbi azért hangsúlyozandó, mert számos kisebb szerep csábítana kétes szólózásra. Így hát minden rendben - csak a két főszereplő, a már említett Major Melinda és Mihályi Győző juttathatja eszünkbe időnként, hogy bennük - s így a produkcióban is - ott rejlik egy messze izgalmasabb közelítés csírája.
Horesnyi Balázs tetszetős, ám nem zökkenőmentesen működő díszlete eleve behatárolja azt, hogy a néző mire számítson: ezekben a fagylaltszínekben pompázó, kartonból kivágott, képeskönyv-házakban csakis boldog végű, elhanyagolható sérüléseket okozó csetepaték fordulhatnak elő; mélyebb, kesernyésebb tanulságoknak, ambivalens igazságoknak itt helyük nincs. Pedig a mű igen széles értelmezési mezőt kínál. Nyilvánvaló, hogy a férfi fölérendelt voltát, magasabbrendűségét evidenciaként kezelő, feudális-patriarchális szemlélet ma már - remélhetőleg - egyenesben nem jeleníthető meg. (Vagy kizárólag valamilyen antifeminista szervezet propagandájaként.) Az eredeti cím "a fenevad megszelídítését" emlegeti, s valóban, az önfejű, szeszélyes és goromba Kata betöréséhez, ésszerűbb tájakra tereléséhez Petruchio, a férj meglehetősen durva eszközöket is felhasznál, hogy végül az asszony - a már fölemlegetett monológban - immár sajátjának vallja az engedelmesség és szelídség elvét, elnyervén így igazán jól megérdemelt jutalmát is. Ha ez - és csakis ez - az értelmezés kiindulópontja, nagyon sokat kell tompítani, enyhíteni és cizellálni ahhoz, hogy ne a tragikum felé billenjen a mérleg. (Ez a közelítés a gyakoribb.) Mert itt valóban idomítás, testi-lelki erőszaktétel, szadista lelki és fizikai gyötrés zajlik, ahol a behódolás a totális kiszolgáltatottság fölismeréséből, a tehetetlenség realizálásából fakadhat. Léner Péter rendezésének felemás volta épp abból ered, hogy egyértelműen a komikum felé "húz", de ehhez nem képes - mert lehetetlen is volna - "kilúgozni" a művet kellő mértékben. Ez a történet Kata megleckéztetéséről kíván szólni, ahol néhány, helyenként kétségkívül goromba "fricska" után a két fél boldog, izzóan szerelmetes, idilli házasságban él, míg meg nem hal. Paradox módon az igazán eredeti színészi pillanatok, megoldások ássák alá ezt a rózsaszínű koncepciót. Major Melinda Katája egyáltalában nem szolgált rá különösebb idomításra. Nagyon fiatal és nagyon kiegyensúlyozatlan lány ő, akinek hisztériája, agresszivitása, pimaszsága - miként az apjával való szóváltásából szépen kiderül - vélhetőleg a rá kiosztott "rossz testvér" szerepre való reagálás. Lélektani közhely, hogy ha valakinek túl sokat róják föl ugyanazt a hibát, vélt vagy valós rossz tulajdonságot, előbb-utóbb meg fog felelni a képnek, produkálni fogja a jelenséget. A húgához képest kevésbé szeretetreméltó Kata nagyon is érzékeli környezete félelemmel vegyes helytelenítését, viszolygását, s igencsak megszenvedi, amikor az első bátor vállalkozóhoz gyorsan hozzáadják - hogy megszabaduljanak tőle. A zárómonológ enyhe idézőjelbe tétele - Kata "szenvedéstörténetének" konzekvenciájaként - megenged egy csavartabb, finomabb föltételezést: Kata nem behódol, nem törik meg; kényszerből, kétségtelenül némi rezignált cinizmussal, de bölcsen megtanulta bizonyos game-ek, emberi játszmák szabályait. Kitapasztalta, melyek azok a helyzetek, amikor teljesen fölösleges, mi több, káros a konfliktusba belemenni, szembeszegülni a monomániásan dominanciára törő férfival, legyen bármennyire is abszurd annak álláspontja. A pillanatnyi engedmény, kompromisszum tartósan, hosszú távon - a nőiség és nemi vonzerő okán is - győzelmet, felülkerekedést eredményezhet.
Ám ez a lehetőség csupán Major Melinda Katájában villan meg időnként, ki nem bontakozhat. Pedig Mihályi Győző Petruchiója nagyon alkalmas partner lenne mindehhez. Az ő alakítását, színészi munkáját drasztikusan metszi ketté az előadás. Sokkal izgalmasabb az első felvonásban megjelenő hidegen pragmatikus "korunk hőse", aki mindenáron előnyös házasságot akar kötni, s bizonyos benne, hogy minden akadályt el tud söpörni; egy nő kissé szokatlan természete igazán nem jelenthet akadályt. Nem rokonszenves figura, de erőteljes, mi több, vonzó, s macho öntudatából nagyon szépen kibillenti őt leendő feleségével való első találkozása. A jelenet egyébként az előadás legjobbja: a két ember veszekedése-kötözködése kezdettől és nagyon erősen áterotizált, testies - ez kitűnő magyarázatot kínál arra, mi kapcsolja-bogozza őket össze oly erősen. Nagy kár, hogy ez a motívum is kihal a továbbiakban, Petruchióból mindössze a szadista házi zsarnok marad - aki ugyan bársonykesztyűt visel, de ettől még taszítóbb -, végül az operettek világához illően snájdig és önelégült férj.
Másfél előadást látunk tehát: egyet kivitelezve, egyet két színész gondolatfutamaként. A kivitelezéssel minden rendben: kellemes és finoman korszerűsített, különösen a motorizált lovak tetszettek, melyeken a szereplők közlekednek. Nádasdy Ádám új fordítása - melynek elemzése külön tanulmány tárgya lehet - szellemes és színpadképes. Rendkívül rokonszenves az együttes színészi munka, a társulat működése; önfegyelmük, arányérzékük figyelemre méltó. Az egész merítése talán kissé sekély.
Barabás Judit
