Vígszínház

December 24-én déltájt hazatér az ünnepi bevásárlásból - hóna alatt hatalmas fenyõfával, rengeteg kisebb-nagyobb csomagot cipelve - egy törékeny alkatú, háromgyermekes fiatalasszony. Színes kötött sapkája vidám lámpásként ragyogja be a morózus és monoton északi lakásbelsõt. Amint azonban a pakolászás zörejeire a dolgozószobájából hibátlan hivatalnoki eleganciával, lefésült hajjal intõleg elõlépõ férj meglátja a sapka jótékony védelmét vesztõ, csupált szõke üstököt, azt kellene mondania, tüstént a herdálásra vonatkozó morgások után: - Nóra, most pedig azonnal mész, és csinálsz magadnak valami tisztességes frizurát, mert karácsony napján az én feleségem nem mászkál ilyen fejjel!

A Hegedűs D. Géza játszotta Helmernek ilyesfajta szavakat kellene intéznie az Eszenyi Enikő játszotta Nórához, ez fakadna a vígszínházi színpadon megteremtett szituáció szelleméből, a két - olyannyira elütő - alak viszonyából. De persze semmi hasonló nem hangzik el, ilyen - dorgáló nyomatékú - figyelmeztetést nem toldottak Henrik Ibsen szövegébe. S ettől Helmer valahonnan a múlt század végéről, az 1879-es datálású dráma keletkezési idejéből beszél (vagy éppenséggel nem beszél), Nóra mentalitása, gesztuskultúrája viszont a 2000-es ezredforduló világára és emberére vall. Marton László helyenként erőteljes és eredeti rendezése mindjárt a nyitánytól figurális, stílusbeli, valamint a darabelemzést illető fogas kérdésekkel ejt zavarba. Az helyénvaló, hogy a mára már majdhogynem nevetséges nyavalygássá lett nőemancipációs problematika kiveszett az előadásból (nem azért, mert megoldódott, hanem mert más dimenziókba került a dilemma), ám Eszenyi Nórájának koboldszerű, rosszcsontbakfis felléptetése olyan merész változtatás a színésznő és a rendező részéről, amelynek a konzekvenciáit illett volna levonni. A babaotthon kalitkájában mostanáig csakis a férje örömére trillázó kismadárként tartott feleség kevés olyan vonást mutat, amely kiválthatná a család érzelmi ügyintézését tartozik és követel rovatokba rubrikázó Torvald Helmer érdeklődését, s roppant kétséges, hogy az állandó vendég Rank doktor is e félig gyermeket bálványozná szíve mélyén. A vígszínházi Nórában a címszereplő karakterizálását nagyon "lent", a túlhangsúlyozott infantilisságban kezdik, és nagyon "fent", a számító és szívtelen hűvösségben végzik. A hősnő, jelképesen szólva, száz évvel fiatalabb a férjénél, de Rankra, Lindénére és Krogstadra is ráver minimum ötven évet. A szociológiai és pszichológiai jellemzés elcsúszásai, az össze nem illő figurák sokszor zavaró atmoszferikus disszonanciája miatt Nóra nem kellő megokoltsággal fogja föl a szuverén életvezetés szükségességét, majd friss keletű téziseit igencsak didaktikusan hozza Torvald és a közönség tudomására. A sok évvel ezelőtt a férje puszta életéért heroikus erkölcstelenséggel, mérlegelés nélküli tudatlansággal vétkező - és a szabályszerűtlen kölcsönfelvétel, a hamisítás anyagi és lelki következményeit titkon máig nyögő - asszony áldozata nem egykönnyen értelmezhető a jelenkori társadalmi és családi lét csapdáira, hazugságaira adott, az elemi természeti morált követő válaszként, másfelől alig építhető vissza historikusan abba a korba és létállapotba, amelyből hajdan az író a modern világirodalom egyik legismertebb, napjainkra azonban már feltétlenül másként korszerű nőalakját elindította.

Gálffi László

Ha a színpadkép monumentalitása és a színészek ambiciózussága nem nyűgözi le a nézőt, bőven akad min töprengenie. Miért van itt ilyen sötét? - tűnődik Torvald a saját otthonában. A szimbolikus kérdés nyomán lassan megvilágosodik a felelet: azért, mert a rendező nem kért vagy nem kapott Khell Csörsz díszlettervezőtől alkalmatos fényforrásokat. Az absztraktul, "gótikusan" magasra húzott falak, ajtók közötti tér sem ésszerű alaprajzi, funkcionális működésre nem képes (a szereplők többször nem a logikus élettérbe távoznak), sem bonyolultabb elvont tartalmakat nem közöl. A fa- és homokszínű berendezés túlsúlya, a fényjeleit táncoltató óriási kályha az észak-európai tél miliőjébe ágyazhatná - egyes öltözékekből, ki-be járásokból viszont arra kell gondolnunk, hogy Norvégiában éppen most évszázados rekordmeleget mérnek. Abban sem lehetünk bizonyosak, hogy karácsony ünnepnapjain (Ibsen lekopasztott, zilált fenyőfát kér a színre) a kisgyerekek a leginkább nappaliul szolgáló szobában hagyják hátra ajándékba kapott új és különféle régebbi játékaikat, csupán azért, hogy a meghalás, életújrakezdés, összeomlás, végleges távozás dolgaival elfoglalt bácsik és nénik jelképesen babázhassanak vagy hintalovazhassanak egyet. Marton László ízlésesen és ötletesen szervezi meg ezeket az üzenethordozó játékimitációkat, néhány rendezői fogását azonban úgy aggatta rá az előadásra, ahogy az előtérbe - a lakás leghidegebb pontjára - is ügyetlen kitalációként függesztették a gyermekek gyűrűhintáját (melyen Nóra lengi el a maga légi-szellemi testvallomását, visszamaradt, Puck-szerű arielségét). A díszlet legodaadóbb része a padlószint: amikor Marton "földre viszi" alakjait - például a szerelmét csókkal eláruló, majd leroskadó, halálos beteg Rankot -, általában együtt beszélteti a realitást és a jelképet.

Ebben az ellentmondásos térben ellentmondásos a színészi formálás is. A színmű "túlhúzása" folytán a Dajka személyes drámája (saját "törvénytelen" gyermekétől megválva hajdan ő nevelte föl az anyátlan Nórát) elveszett, a figura helyén csak egy piros mosoly lehet, Szatmári Liza mosolya. Búza Tímea mint cseléd északias, szögletes; e külsőség mögé benső ént nem visz föl, semmi érdekeset nem talál a Helmer családban (esetleg épp ez a passzivitás a rendezői állásfoglalás Torvaldék eddigi napjairól, éveiről).

Benedek Miklós ugyanúgy nem hiteti el Rank izzó szerelmét Nóra iránt, amiként Nóra sem hívja ki e szerelmet. Marton arra sem igen noszogatta színészét, hogy mint "csábító" a legjobb barátjával, Helmerrel szemben némi lelkifurdalást, gonoszkodó közönyt, ingerült fölényt mutasson. Marad egy önsajnálat nélküli, bajától féloldalra dőlt, finoman vígjátéki korpusz, éldeklés és haldoklás balfácánja. Kiss Mari (Lindéné) úgy beszél, mintha egy információs központból mindentudó unottsággal közölné a közlendőket. Ez a középfekvésű tónus idegen nyelv Helmer muzikálisan kidolgozott bürokrata egyhangúságához és Nóra mutálásához képest is. A sószórás, amelyet Kiss Mari a szavaival művel, jót tesz a darab - mai szemmel nézve - leggiccsesebb alakjának. A dísztelen kijelentő módba tett figura mellett még jobban megél "párjának", a lecsúszott, zsaroló Krogstadnak a feltételessége. Gálffi László is csöndes, bár a tüdejétől a kézelőjéig mindene kapkod az utolsó, megmentő korty levegő után. Jánoskuti Márta olyan egyszerű öltözéket adott rá, amelynek összes szegélyét, sarkát lehet húzogatni, gyűrögetni. Vélnénk, milliónyi porszem borítja a zugírászt, aki mindenestül csak egy marék por, amíg Lindéné újra nem gyúrja emberré.

Eszenyi Enikő és Hegedűs D. Géza

Hegedűs D. Géza családfői és bankigazgatói magabiztossága úgy épül ki, hogy a szabad, sodró szeretetről mit sem tudó férfi tétovaságait, erélytelenségét, vakságát is meglássuk benne. Hegedűs a józanságot, a kiegyensúlyozottságot nem az elementáris szeretettel szemben játssza ki, inkább alacsonyabb, szegényesebb önértékükről tudósít. Martonnak őáltala sikerült legjobban meglelnie azt a társalgási (érintőlegesen vígjátéki!) színezetet, amely a Vígben joggal számíthat a legteljesebb sikerre. Helmer karácsonyi szexuális nekibuzdulása még az álarcos mulatság hevületével sincs kellően fölvezetve, a testi harmónia vagy diszharmónia kérdéseit a rendező későn és rosszkor veti az előadásba, Torvald hűbérúri tolakodásával váratlanul ad egy könnyű érvet az át- (fel-) öltöző és távozó Nóra mellé. Eszenyi Enikő az egész "távozás-fejezetet" végigprédikálja, remek nüánszai nem illeszkednek játékívbe. Ő ott megkapó, ahol mandulás csókot majszol kisiskolásként, vagy egy végzetes levéltől terhes postaláda közelében srófolódik norvégiai görögdráma-hősnővé. Kúnos László fordítása az ő "szinkron" intonációjában sem tartogat - első hallásra - olyan új fordulatokat, amelyek miatt Németh László elég sokat vitatott tolmácsolásától végleg búcsúzni kellene.

A drámai ruhatárat a barnás falak, a részint nyersfa hatású bútorzat előtt szépen érvényesülő sötét és fekete jelmezek uralják, s noha a színpadi tér maga egy-két gyertyára hagyatkozik, kívülről pontosan célzottan zuhognak, lövellnek a részletek kikeresésében, behatárolásában jártas reflektorok. A díszlet, a jelmez, a rendezés, a színészi játék nem némult bele az ibseni teherpróbába, de nem kellően artikulált és nem egységes a vígszínházi játékbeszéd. Amit lehetett, azt Nóra tarka mintás sapkája az első percben kihirdette.

Tarján Tamás