Békés Megyei Jókai Színház
Gazdag a magyar történelem. A világtörténelem pedig csaknem kimeríthetetlen. Fõként legendás személyiségekben. Valószínûleg Webber volt az, aki a musicalszerzõk közül elsõként jött rá erre az alapigazságra. Nálunk pedig Várkonyi Mátyás, kevéssel késõbb Szörényi Levente. Jézus, József, Evita, Néró, István és társaik sorra hódították a musicalszínpadokat. A jeles szerzõknek aztán mind több követõje akadt. Manapság meglepetést keltene, ha nyári színházaink nem rukkolnának elõ minden évben egy újabb történelmi személyiség megzenésített, megénekelt sorsával. Veszprémben évek óta üzemel a hasonló tematikájú házi musicalgyártás. S lám, Békéscsaba is bekapcsolódott a sorba, immár a magyar történelem keretein túllépve, egy prózában is sokszor "megénekelt" világtörténelmi személyiséget életre keltve.
Nem lenne ez baj, ha a minőség is hasonlítana valamelyest a kezdetihez. Nézőpont kérdése persze, hogy mennyiben tekintjük remekműnek a Jézus Krisztus Szupersztárt, a Sztárcsinálók vagy az István, a király librettóját, de tény: ezek a szövegek parabolaként működtek, a megidézett személy vagy történelmi szituáció kapcsán szólni kívántak valamiről. A zenére pedig garancia volt a szerzők talentuma. Az új "házi musicalek" szerzőire nem jellemző, hogy mondandóval, eredeti sztorival fárasztanák magukat; az antológiák tulajdonságait egyesítik a kifestőkönyvekével. És hát zeneszerzői talentum sem szokott születni, csak úgy, elhatározásból.
A békéscsabai bemutató zeneszerzőt és librettistát is avat Bognár Zsolt színész, illetve Kiss Stefánia személyében. A librettista dolga látszólag könnyebb, hiszen az Orleans-i Szűz Shakespeare-től Shaw-n át Anouilh-ig annyi feldolgozás alanya volt már (a híres filmváltozatokról most ne is beszéljünk), hogy akár ezekből kiindulva is lehetne erősebb, s mondandóját tekintve a puszta történelmi illusztráción túlmutató szövegkönyvet írni. Másfelől viszont Jeanne nem tipikus musicalhős. Hangok irányítják, nincs családja, nem lehet szerelmes stb. Utóbbi gondokon Kiss Stefánia kétes invencióval segít: ha nincs, hát lesz, mondja, s kerít Jeanne-nak aggódó apát, anyát, sőt La Hire kapitány személyében még egy érző szívű barátot is. Mivel ezen a téren ennél tovább nem merészkedik, a lírai szerelemhez kreál Károlynak egy arát, aki viszont nem a hercegbe, hanem a hadvezér Dunois-ba szerelmes. Ám ezeknek a kapcsolatoknak dramaturgiai jelentősége, következménye nincsen, így hát erősen kilóg a lóláb: lírai dalok kellettek. A lírai dalok amúgy többé-kevésbé ugyanolyan közhelyesek, mint a szövegkönyv egésze. Sem az említett szerzők nyomán, sem saját invencióból nem sikerül Johanna történetét a historikus krónikán túlmutató mondandóval megtámogatni.
Félreértés ne essék: Kiss Stefánia szövegkönyve nem gyatra, dilettáns munka, hiszen az alapfunkciót (történet megteremtése, szerepszólamok kialakítása, dalok összekötése stb.) hibátlanul megoldja. Csak éppen az eredetiség, az invenció, urambocsá! a költői erő hiányzik belőle teljes mértékben. S valami hasonló mondható Bognár Zsolt zenéjéről is. Valótlanság lenne azt állítani, hogy a szerző másoktól kölcsönöz, hogy nincs zenei karaktere a figuráknak. Ám - néhány meggyőzőbb betétdalt leszámítva - csaknem minden szám utánérzésnek tűnik, kevés az igazán torokpróbáló szerzemény, éppúgy, mint a fülbemászó dallam, s zenei kreativitásnak éppoly kevéssé lelni nyomát, mint átgondolt zenedramaturgiának. S ez a prototipikus középszer perspektivikusan sokkal kétségbeejtőbb, mint a dilettantizmus, azzal ellentétben ugyanis sorozattermelésre alkalmas (belegondolni is rossz, hány világtörténelmi személyiség állhat még Bognárék rendelkezésére).
Az előadás - amennyiben nem értékeli túl az alapanyagot - talán valamit javíthatna a helyzeten, feltéve, ha a koreográfia és a rendezés pótolni tudná valamelyest a szerzői invenciót. Sajnos sem Gajdos József koreográfiája, sem Konter László rendezése nem képes erre. Gajdos érezhetően rutinból oldja meg a feladatot, általában kézenfekvő, a színészi adottságokhoz igazodó mozgássorokat tervezve, feltűnőbb egyéni ötletek nélkül. A rendezésből pedig hiányzik a készség, hogy szellemes apróbb ötletekkel, tökéletes tempóérzékkel, jó értelemben vett hatásvadászattal feldobja az önmagukban kevéssé érdekes szituációkat. (Ötletek - bár kétes minőségűek - legfeljebb a tapsrend utáni zárlatba szorulnak, ez azonban teljesen elválik az előadás egészétől.) A tervezők (Székely László és Vágó Nelly) munkája éppoly korrekt, mint alkotótársaiké: a tér leginkább funkcionális (helyet hagy a mozgásnak), a jelmezek historizálók. Így aztán az előadást ugyanaz a bánatos középszer jellemzi, mint az alapművet. A színészi alakítások között kellemetlen meglepetésekkel is találkozhatunk. A nyilvánvalóan húzónévként szerződtetett Makrai Pál hangja sokat kopott és erőtlenedett, amióta utoljára hallottam. Nem biztos, hogy használ Makrainak ez a fellépés, mint ahogy a színház néhány vezető prózai színészének sem, akiknek éneklését talán nem kellene erőltetni. S fellép maga a szerző is, ám Bognár Zsolt sem énekhanggal, sem színészi felkészültséggel nem győzi Cauchon püspök szerepét.
Az egészben az a legszomorúbb, hogy a társulat többsége láthatóan nagy lelkesedéssel, ambícióval és jobb ügyhöz méltó hittel vesz részt a játékban. Közülük többen, de kivált a három főszereplő - Paczuk Gabi (Jeanne), Molnár László (La Hire) és Marton Róbert (Dunois) - mind énekhangja, mind játéktudása alapján teljes mértékben alkalmas arra, hogy sikerre vigyen egy musicalt. Az, ami ebben az előadásban hatni tud, csaknem kizárólag az ő érdemük. Ha én színigazgató lennék Békéscsabán, már csak az ő kedvükért is vásárolnék egy minőségi zenés darabot, szerződtetnék hozzá egy musicalrendezőt, és műsorra tűzném...
Urbán Balázs
