Szabadkai Népszínház

A mesék sohasem évülnek el, nemcsak mert új és új korosztályok veszik õket birtokukba, de azért sem, mert a felnõttek sem feltétlenül kerülnek ki a mese bûvkörébõl, a mesék csodálatos világából.

Íme a bizonyíték: a Szabadkai Népszínház bemutatta Hernyák György rendezésében Weöres Sándor eredetileg bábosoknak írt meséjét, A holdbeli csónakost.

A mese és a mesehősök mindig többek önmaguknál. A mesék nemcsak színes, izgalmas kalandok (a Weöres-mű: "Kalandos játék"), amelyekben minden megtörténhet; a mesehősök nemcsak mindenre képes szereplők, akik előtt nincsenek legyőzhetetlen akadályok. A mesék sokkal közelebb vannak a valósághoz, mint a képtelen történetek alapján gondolnánk, a mesehősök valószerűbbek, mint ahogy tetteik alapján hinnénk.

Mert minden mese kiindulópontja a legvaskosabb valóság.

Ezt a valóságot (élt egyszer egy öregember...) emeli meg, ha csak egy arasszal is, a képzelet, mesévé formálja, a mese logikája szerint működteti, de a valóságtól sohasem tudja teljesen elszakítani. S nem is akarja.

Öncélú mese nincs.

A mese mindig álarcos valóság.

Kivált, ha költő választja közlési formaként, mint tette Weöres Sándor A holdbeli csónakos esetében. E műben - mint minden valamirevaló drámában - a főszereplőnek, Pávaszemnek, Jégapó, magyar fejedelem szépséges szép leányának, akiért négy világrész legtehetősebb királyai versengenek szép szóval, furfanggal és hadakkal, választania kell. Pávaszem azonban az égen ballagó Holdba, pontosabban a negyedkaréjnyi égitesten ülő, ezüstevezőjével azt hajtó-mozgató Csónakosba szerelmes. Az elérhetetlen után vágyik. És irtózik attól a földi boldogságtól, amit az Ukkonvárra kérőként érkezett kínai császár, sumér főpap, szerecsen fejedelem, krétai király ígér neki.

Ezért kell Pávaszemnek a menekülést választania, s közben nem veszi észre, hogy a boldogság karnyújtásnyira van tőle az őt mindig segítő, védelmét, menekülését szervező Medvefia, a lapp trónörökös képében, illetve amikor erről tudomást szerez, akkor már nem menekülhet a körülötte szövődő szálak hálójából. Egyetlen út azonban kínálkozik számára, ha hallgat A holdbeli csónakos szavára, aki arra biztatja, hogy abban a pillanatban, amikor a Hold eltakarja a Napot, s a leghatalmasabb lesz minden égitest között, Pávaszem bátran ugorjon a máglya tűzébe, melyben elég ugyan, de feljut vágyott párja mellé a Holdba.

Csakhogy szerelem és halál, boldogság és megsemmisülés kizárja egymást, csupán a mesebeli szereplők számára lehetséges, földi lény számára nem. (Pávaszem pedig földi lény: szerelmes leány.) Jól tudja ezt a mese hibátlanul működő igazságszolgáltatása. A történet végén A holdbeli csónakos is, Pávaszem is megtalálja hozzá illő párját. Az előbbi a Pávaszem helyett máglyahalált választó fehér sólyomban, Jégapó lánya pedig, miután ráébred, hogy a szerelem és a halál kizárja egymást, Medvefiában, aki nem engedte őt meghalni, de aki annyira közel volt hozzá, hogy ő e közelségtől nem látta meg. Most viszont, hogy felfedezte Medvefiát, Pávaszem már azt is tudja, mi a szerelem: "Mikor valaki olyan nekem, mint a saját szívem, hogy nem is látom: azt hiszem, ez a szerelem."

Amennyire könnyen érthető a mese csodákkal teli világa, lehetetlen logikája, olyan nehéz (lehet) ezt a világot, ezt a logikát hitelesen megidézni a színpadon. Annak alapján gondolom ezt, amit Szabadkán láttam, ahol a Weöres-mű zömmel éppúgy híjával van a mesét kifejező játékosságnak, mint a mese mögé rejtett gondolatnak.

A rendezőt feltétlenül dicséret illeti, mert immár másodszor, a Tanyaszínház után Szabadkán is vállalkozott Weöres Sándor jobb színházi sorsra érdemes - mint amilyenben része volt - drámájának közönség elé állítására, ugyanakkor nem világos, miért esett a választása A holdbeli csónakosra. Az előadás nem ad választ erre, ami nyilván határozott rendezői elképzelés hiányára utal. De ezt akár feledni is tudnánk, ha Hornyák György legalább több sziporkázó játékötlettel élne.

Hogy a mesejáték igazi színház legyen, nélkülözhetetlen a mese világát idéző képi megfogalmazás; a játékosság ebben az esetben műfaji követelmény. S ezzel maradt elsősorban adós a rendezés. Többnyire hiányzik a "játék varázsa", amit a színházról szóló versében maga Weöres Sándor nevez a színjátszás lényegének.

Kétségtelen, hogy a kezdet ígéretes. Ügyes a bábjátékra utaló ötlet (kár, hogy nem vált koncepcióhordozóvá), lendületes Vitéz László (Szloboda Tibor) közönséggel komázó prológusa, melyben annyi energia van, hogy pillanatokra később is fel-felpörgeti az előadást, ami azonban sajnos egyre inkább "leül". Főleg a kérők jelenetei unalmasak, mert nélkülözik a játékosságot, csak szó, szó, szó, mondaná a nagy színházi mesemondó, Sékszpír Vilmos, s nem épülnek "szavakból paloták", ahogy A holdbeli csónakos költője képzeli el a színházat, s ahogy Verebes Ernő kísérőzenéje is sugallja. Mulatságos az ablakkerettel való játék, a lapáttánc (Ralbovszki Csaba f. h.), leleményes a szoborszerűre növesztett Sólyomistennő (Vicei Natália) látványa, ötletes a varázstükör-megoldás, hamisítatlanul meseszerű az emberfa (Mess Attila). Ezek azonban csak részletek, amelyek színezik, de nem működtetik az előadást. A mesebeli királyok éppen úgy, mint a nőies (miért?) Paprika Jancsi (Körmöci Petronella), az Einsteinre (miért?) vett Bolond Istók (Szilágyi Nándor) ötlet és funkció nélküliek, az eleve hálátlan szerepek, a két szerelmes (G. Erdélyi Hermina és Káló Béla) és a remegős vénember, Jégapó (Kovács Frigyes) megformálását sem segítette érdekessé tenni a rendezés.

Ha mesejáték színpadra állításáról van szó, nem hagyható említetlenül a játék(osság)hoz látványkeretet nyújtó színpadkép (Daróczy Sándor m. v.). Annak ellenére, hogy nem lehet vitás, színházainkban nincs pénz a műfaj vizuális megjelenítését teljessé tevő színpadképre, a szegény színház fundusból él, két észrevétel nem mellőzhető. A jobb híján alkalmazott fekete nejlonlepel háttér, ha nem is szép, használható (esetleg fekete üveghegyek képzetét keltheti) - ezúttal nem ezt tette. Olyan varázsdobozt alkalmazni pedig, amilyent ebben az előadásban látni, megengedhetetlen tervezői baklövés, mert csúnya, mert mozgatása nehézkes, de főképp, mert fékezi a különben sem kellő lendületű játék kibontakozását.

Gerold László