Novemberben, több mint egy héten keresztül az elmúlt évadok legnagyobb élményével ajándékozott meg a Harag György Fesztivál. A kolozsvári eseménysorozatot én nem nevezném "Emléknapok"-nak, ahogy hivatalosan jegyezték, mert noha a megidézés hagyományos formáival is méltó módon éltettük volna a tizenöt évvel ezelõtt eltávozott Mestert, az ünnepelt jelenléte alátámasztotta azt, hogy Harag György nem csupán legenda, szellemiségét nemcsak az utódok viszik tovább, nem egy emlék, sokkal inkább valóság. A hetvenöt éves Harag nem bennünk, hanem közöttünk él!

Tompa Gáborék nagyszerű ötletének köszönhetően levetítették mindazokat a sajnos már csak gyér számban fellelhető videofelvételeket is, amelyek megőrizték Harag György rendezéseit. Őszintén szólva, az első délelőtt nem kis félelemmel ültem be a nagyterembe. Részint aggódtam azért, hogy a technikailag meglehetősen vegyes minőségű kazetták mennyit tudnak közvetíteni a hajdani előadásokból, másrészt bevallom, magam miatt is szorongtam. Hiszen először a Caligula helytartója ősbemutatóját láthatjuk, ami - kimondani is nehéz - több mint huszonkét évvel ezelőtt volt. Annak az estének az emléke nem halványul el az emberben, de a nosztalgiázás nem mindig kellemes. Felemás érzés szembesülni a múló idővel: rendkívül fiatalnak látni mindazokat, akiken - miként fájdalom, mindannyiunkon - az eltelt évek nyomot hagytak. Összefacsarodott szívvel gyönyörködni azoknak a színészeknek a tehetségében, akikkel már ebben az életben nem találkozhatunk többé, mint Őze Lajos, vagy Harag egyik legfőbb munkatársa, Héjja Sándor... De aztán elkezdődött a vetítés, és az első "emlékező pillanatok" után megszűnt minden belső drukk, és egy élő, nagyszerű színházi előadás résztvevői lettünk. A gyulai vár - hála a már szintén elhunyt marosvásárhelyi Kölönte Zsoltnak is - kiváló játékteret biztosított Székely János drámájának. A címszereplő Lukács Sándor - akibe akkor (s az előadás nyomán most megint) minden nő szerelmes lett - igazi Férfi, aki a reá rótt hatalommal járó értelmetlen kötelezettségek és saját emberségének sokkal mélyebbről fakadó parancsa között vergődik. S itt vannak a tőle távol, elvileg alatta, de vele szemben és valójában felette álló zsidók, élükön a bölcs, méltóságteljes, éles elméjű Barakiással, akit csakis Őze Lajos személyesíthetett meg. És a két hűséges segédtiszt, az izgágább Probus (Hegedűs D. Géza), meg a komolyabb Lucius (Héjja Sándor), akiket az őket szívből szerető Petronius ártatlanul kivégeztet, akik - ugyancsak akaratlanul - Caligulává teszik a Caligula ellen lázadót. Vagy a hatalmat cinikusabban szemlélő Decius - s megint rájövök, hogy milyen nagyszerű színész Verebes István. No meg a képek: a nehéz installációval együtt hordozott, de levélnehezéknek is csöppnyi zsarnokszobor, amivel leginkább focizni lehet; az elnyomott közösség szívszorító összetartásának, Agrippa király (Pataki László) hezitálásának, a merénylő Júdás (Györgyfalvay Péter) kivégzésének, a viták állásának érzékletes kifejezése, az örömtánc, végül a keresztre feszítettek között megpecsételt sorsú Petronius tablója. És nem utolsósorban az örökké érvényes, súlyos igazságok költői megfogalmazása, amelyekből a Gyulai Várszínházban Székely, Harag és a színművészek katedrálist emeltek 1978-ban... És 2000. november 5-én kitört a vastaps a kolozsvári Magyar Színház nézőterén. Majd a minden tekintetben igazi házigazdaként jeleskedő Tompa Gábor beszólította Lukács Sándort, aki most is olyan megnyerő volt, amilyennek a felvételen láttuk. Meghitten meséltek, és Harag György velünk maradt.

Másnap délelőtt Újvidékre "mentünk", a naptár szerint 1981-et írtunk. Harag Csehov-triptichonjának harmadik részét, a Ványa bácsit néztük meg: a provinciális boldogtalanság hálójában sínylődő, kilátástalanul illúziótlan, értelmetlen életek csipkefüggönybe temetett groteszk tragédiáját. Képek és arcok: kisszerűségükben is fenségesek és szánalmasak egyszerre. De azon egy percig sem csodálkozom, hogy az iszákos, orvosi táskáját nyakára akasztva hordozó, jobb sorsra érdemes, nyersen elegáns, mágnesesen vonzó Asztrov doktorba mindenki beleszeretett. (Elhatároztam, hogy mihelyt hazaérek, meg is mondom Soltis Lajosnak, mennyire tetszett. Istenem, ki gondolhatta volna november 6-án, hogy még néhány nap, és erre már soha többé nem lesz lehetőségem!)

Harmadnap is abba a színházba látogattunk, amelynek egyik aranykorát Harag teremtette meg. A buszmegálló 1984-ben az utolsó rendezése itt. A kommunista transzparensek árnyékában, a korlátok közé szorított, hiábavaló várakozás drámája közben, amikor - ha csak egy semmi ellen sem védő kartonpapír alatt is, de - mégiscsak összebújik egy közösség; kinek ne jutna eszébe a másik, a Tompa Gábor rendezte kolozsvári Buszmegálló 1989-ből, azután ugyanaz 1990-ből az első vígszínházi vendégjátékon, meg hogy a lázadó kínai író, az immár emigráns Kao Hszing-Csien a 2000. év irodalmi Nobel-díjasa!

November 10-én visszalépünk 1979-be, és újra Magyarországon vagyunk. A győri Kisfaludy Színház produkciója Osztrovszkij Vihar című drámájának előadása, Katyerina szerepében a mindig nagyszerű Törőcsik Marival. Harag szerint: "A rendezés a világnézet és életérzés közös kivetülése." A megkövesedett hagyományok szorításával kevesen mernek szembeszegülni a karámban, ahol bármiféle "lázadás" megvetést és gúnyt szül, a sorstragédiát pedig a becsapódó ablakok közönye örökre fakoporsóba zárja. Ott, ahol az ember lélekben sem szárnyalhat szabadon, mint Katyerina, nemhogy az általa összeeszkábált szárnyakon - miként Kuligin, azaz Bács Ferenc. A szabadság görbe tükre a mankóival hiábavalóan verdeső nyomorék szívszorító kínlódása. A csobbanás után a színpadon árválkodó cipő munch-i Sikolyként hat.

Aztán elkövetkezett a fesztivál záró napja. A rendező művészi végrendelete, amelynek sikerét már nem élvezhette, s amelyet látva jeles kollégája, Lucian Pintilie és Alecsandru Paloologu, a nemzetközi hírű román esztéta a legnagyobb európai színházművészekhez hasonlították Harag Györgyöt. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulatának Cseresznyéskert-előadása teljesen más volt, mint a hat évvel korábbi újvidéki változat. Romulus Feneş gyökerével felénk meredező, virágjában kidöntött fára emlékeztető furcsa, kúpszerű díszlete a másik dimenzióba tartó irányt is jelezte. S ez a semmibe, vagy mégis valahová(?!) vezető alagút, amely az előadás végén összeomlik, nagyon messzire távolította el a szereplőket attól a Firsztől, aki Aurel Ştefănescu megszemélyesítésében mindvégig úgy mozgott, járt-kelt, mint Harag György, s aki a színpadi testamentum legvégén öklével verte az elárvult színpadot és kétségbeesetten, zokogva kiáltotta - amíg lehetett: "Én itt maradok!..."

S Harag György valóban itt maradt...

Darvay Nagy Adrienne