Jordán Tamás az álmairól

A színi világban teljesen szokatlanul egy félkész produkció megtekintésére invitálta Jordán Tamás, a Merlin Színház igazgatója szakmabéli barátait és a színház iránt érdeklõdõket. Egy hosszú próbafolyamatnak a közepén bemutatott egy még csak csíráiban létezõ elõadást, a külvilág elé tárta a színpadi alkotás kínjait, amelyeket a színészek-rendezõk jobbára szégyenkezve szoktak elrejteni.

Lehet, hogy itt a Merlin Színházban a Mélyen tisztelt szekrény! előadásával egy új műfajt teremtenek majd Magyarországon.

Elképzelhető. Már voltak a Merlinben produkciók, amelyek hasonló elemeket használtak, én pedig négy éve intenzíven készülök egy olyan előadást létrehozni, amelyik egészen erre a technikára épül.

A mostani próbaállapotban, ahogy láttam, a technika szinte teljes fegyverzettel jelen van már, a darabnak, a történetnek azonban még csak kezdeményei jelentek meg.

Először rengeteg kísérletet kellett elvégeznünk, hogy megismerjük, mi mindenre képes ez a technika, hogy megismerjük a mélységeit és korlátait, illetve a saját korlátainkat a vele való munkában. A produkciónak az a lényege, hogy a színpadon játszó színészek mögé egy vászonra videofilmet vetítünk, és az ott megjelenő figurák együtt tudnak élni, mozogni, létezni a színpadi, valóságos személyekkel. Ezzel az eszközzel nagyon szokatlanul lehet játszani térben és időben. Sokkal mozgékonyabbá válhat a történet. Így megkettőzhetünk egy-egy figurát, mondjuk én is belevághatok föntről vagy lentről a saját szavamba, előléphet a múltból vagy más helyszínről bárki, és szembesülhet velem, vagy színpadi önmagával stb. De azért nem a gombhoz varrjuk a kabátot, mostantól kezdve már a történet az elsődleges, amely a már avatottan kezelt technikát fogja felhasználni. Békés Pál és Hamvai Kornél a partnereink ebben a kísérletben, még nem dőlt el, melyikük írja majd a darabot.

Az előadás színház a színházban, ön, mint rendező a darabban egy fiatal társulattal - amelyet az Atlantis Színház színészei játszanak - Csehov Cseresznyéskertjét próbálja. Az alkalmi nézők derűsen fogadták a felvillanó ötleteket, komikus helyzet- és szövegfoszlányokat.

Nagyon örülök az érdeklődésüknek, a tanácsaiknak, és annak, hogy szinte kivétel nélkül érdekesnek és újszerűnek találták ennek a technikának az alkalmazását. Hiszen rettenetesen nehéz a filmes és színpadi jelenetek természetes egymásba épülését megteremteni. Amikor forgatunk, előre pontosan el kell képzelni, hogy mi fog történni a színpadon, tudni kell, hogy egy-egy filmes alak beszéd közben hova nézzen, milyen hosszan beszéljen, merre mozduljon, milyen irányban tegyen gesztusokat. Szerencsére Horgas Ádám tavaly vett egy nagyon jó digitális videokamerát, ő készíti a felvételeket és ő dolgozik tovább a számítógéppel is. Ha bérelnünk kellene eszközt, és arra kényszerülnénk, hogy külső szakembert hívjunk, nagyon drága lenne ez a módszer.

Csehovi életérzéseket és mondatokat értelmeznek, élnek át a fiatal színészek a darabbeli próba közben. Ez az emberi-színészi-érzelmi kaland összesimul a modern technikával.

Teljes értékű összekapcsolódásra törekszünk. A technikának itt kettős szerepe van. Előtérbe tolakszik, de nekem csak másodlagos az, hogy ezzel a látvánnyal nagyon jól le lehet kötni a fiatal közönséget. Hiszen manapság a hagyományos értelemben vett színház gyakran nehézkes a számukra, a klipvilágban ma más a tempó, mások a vizuális szokások. Tudomásul kell vennünk ezt, és olyan színházat kell csinálni, amely a fiatalokat is odaszögezi a székhez. De számomra mégis csak a tartalom az elsődleges, amellyel ez a látvány eggyé forr majd.

Ön láthatóan együtt bontja ki a történetet a fiatal társulattal.

A színház szörnyen önző műfaj, itt mindenki igyekszik előtérbe tolni magát. Jó, ha van, aki felfedezi, hogy együtt is szép. A boldogító csapatmunkának egyik gyökere talán az egykori Egyetemi Színpad kivételes társulatával való együttdolgozás élménye, de hát akkor még én is nagyon fiatal voltam. Később, például Kaposváron is megfigyeltem magamon, hogy nagyon szeretek fiatalokkal foglalkozni. Ez frissíti, konzerválja az embert. Azt szeretném, ha a színpadunkon megvalósulna a máig is érvényes mondás; igazán azon lehet sírni, amin nevetni. Valójában minden színész ilyesfajta kiteljesedésre vágyik, és akkor a munkáját teljes értékűnek érzi. Ez nagyon személyes történet kell hogy legyen. Nagy lehetőség számomra ez a produkció, hogy a sokféle, bennem bujkáló emócióval egy nagyon személyes ügyről beszéljek, de olyan távolságból, amely már objektivitást feltételez. Olyan valakinek az objektivitásával kell dolgoznom, aki azért nem engedi el a tárgyát, szorosan tartja, nagyon szereti. Viszont én már megtehetem azt, hogy kellő iróniával szemléljem saját magamat és a sorsomat. Azt, hogy miben vagyok gyengébb, vagy elesett, és miben vagyok erős. És tudom mindezt fenntartással kezelni. Jó volna beszélni a darabban magamról és az életünkről, remélem, van bennem elegendő távolságtartás és tárgyilagosság is, és talán van bennem némi humor. Tehát miközben nagyon szeretem a hősömet, aki én vagyok - aki azonban általános, bárki lehet -, ugyanakkor szeretném megmosolyogni azokat a helyzeteket, amelyekbe kerül.

Ragaszkodik a Cseresznyéskerthez? Több Csehov-mű elemeiből nem lenne könnyebb kialakítani a történetet?

A konfliktus nem a Cseresznyéskert és köztem van, hanem abban rejlik, hogy a világ, amelyben élünk, nagyon megnehezíti, hogy valóra tudjuk váltani az álmainkat. A mindennapi életben és a művészetben egyaránt. Furcsa erről beszélni, mert nem akarok semmiféle "üzenetet" megfogalmazni, de hát a darabnak mégiscsak arról kellene szólnia, hogy amikor küszködünk ebben a világban - és nem marasztalhatjuk el nagyon, hiszen mi is benne vagyunk -, mi minden akadályozza meg, hogy létrejöjjön az a csönd, amelyből megszólalhat valami nagyon félénk dallam. Mindaz, ami gátat ver közénk és a vágyaink közé - megöli az alkotói ihletet, majd megszünteti a képességet, és nyilván előbb-utóbb felfalja a tehetséget is. Csehov nálunk azt mondja: amíg nem vagy rendben magaddal, addig ne "baszogasd" a szekrényt. Tehát először meg kell vizsgálnunk, hogy egyáltalán alkalmasak vagyunk-e művészi alkotás teremtésére, vagy csak afféle mestermunkára vagyunk képesek, különféle színvonalú előadások létrehozására. Hogy a művész igazából mikor válik alkotóvá, nagyon fontos kérdés. Ilyen módon a Cseresznyéskert-beli szekrény csak egy ürügy számomra, hogy elmondhassam, amit akarok. De nagyon szép szimbólum ez a könyvesszekrény, mert öreg már, százéves, és nincsen rá szükség. Nekem személyesen azért is fontos a szekrénymonológ, mert Kaposváron, amikor annak idején Gajevet játszottam a Cseresznyéskertben Ascher Tamás rendezésében, úgy éreztem, ezt a monológot soha az életben nem fogom tudni jól elmondani. És amikor a Katonában helyettesítettem Haumann Pétert, mert ott ő játszotta ezt a figurát, és beszélgettem vele erről, ő ugyanúgy a kétségeit fejezte ki. Mindketten azt éreztük: a színész valószínűleg képtelen belesűríteni ebbe a néhány mondatba azt az érzelmi töltést, ami a szövegben rejlik. A szekrénymonológ bevehetetlen.

Lehet, hogy először a színésznek magának is át kellene élnie a fölöslegessé válás kínját, hogy aztán jól el tudja mondani ezt a szöveget?

Isten tudja, hogy a mi történetünk hogyan fog kanyarodni, de a végét látom, érzem magamban, és ez talán segíti a megoldást. Miközben lepusztul minden ebben az űzött világban, ami a színház, fölbomlik a társulat, és nincs már semmi értelme a dolognak - ebben a szétesésben nagy-nagy magányba jut a főhős. Amikor kinyitja a szekrényt, abban nem vetítővászon van, mint ahogy korábban a próbák során, hanem egy ugyanolyan kisebb szekrény, és abban még egy kisebb, végül egy egészen kicsi. Úgy sorakoznak egymásban, mint a matrjoskababák. És miután nem előadásra készül már, csak az a vágy él benne, hogy a világon egyszer jól elhangozzék ez a monológ, már mindegy, hogy hallják vagy nem, akkor tenyerébe veszi ezt a pici szekrényt, és (mint Hamlet a koponyát) - megszólítja. És az első szavak után felcsendül egy csodálatos dallam, és akkor, a sok-sok viccelődés és próbálkozás után ott áll a végtelenül magányos ember, tenyerén a pici szekrénnyel egy fénykörben, és akkor megszületik valami...

Az interjút készítette:
Székely Anna