Úgy néz ki, mintha az m2 televízió Shakespeare-sorozatot indított volna. Leadták négy régi Shakespeare-elõadás fölvételét. Nem kell sok rosszindulat hozzá, hogy úgy véljük, kínjukban. Pénz- és mûsorhiány következtében. Úgy ahogy voltak, a régi fölvételeket adták, talán meg se nézte senki, hogy mi van rajtuk. Különben talán föltûnt volna, hogy némelyiknek se az elején, se a végén nem közlik, kik játszanak, ki tervezte a díszletet, a jelmezeket, és ki készítette a fölvételt. A mûsorújságokban pedig ott ér véget a szereposztás, ahol a hely engedi. Esetleg csak a játszók nevét közlik, de azt nem, hogy ki kit alakít. Márpedig régi felvételeknél, mint a most elõvettek, nem várható el a nézõtõl, hogy mindenkire emlékezzék. Meg egyébként is inkább azoknak kellene szánni az elõadást, akik akkor még nem láthatták, mondjuk, mert még nem is éltek.

A sorozat Szirtes Tamás két régi Madách Színház-béli rendezésével indult. Ma elnézőbben nézem ezeket a napfényes vidámságokat, mint annak idején, de most sem látok bennük többet, mint a nagy drámaíró elbagatellizálását. A Vízkereszt és a Lóvá tett lovagok persze lehet, hogy jó mélyen hordozzák igazabb tartalmukat, s a felszínen valóban csak költői bohóságok. De hát abban is lehetne több élet, nagyobb lendület, eredetibb életkedv, mint ezekben a rutinból elfuvolázott produkciókban, amelyek fő erénye ma, hogy régi vitákra emlékeztetnek. Arra, amikor a rendező úgy gondolta, hogy hagyja élni a darabot és a színészeket. S persze valójában elemzői renyheségét, gondolatainak, ötleteinek hiányát leplezte ezzel az érveléssel.

Ki tudja miért, ezeket a produkciókat egy régebbi, még fekete-fehérben készült felvétel követte, Sándor János éppen negyedszázados debreceni rendezése. Amelyen Shakespeare talán legkeserűbb komédiája, a Szeget szeggel kirobbanó jókedvvel, a játék látható örömével, nyers életszeretettel szólalt meg. Az új színházi nyelv meglelésének öröme érződik az ironikusan elrajzolt jelmezeken, a vásárian bohóckodó gesztusrendszerben.

Az igaz meglepetés azonban egy egyenes adás fölvétele. Amikor földerengett a nyolcvanas évek sok kísérlete arra, hogy a televízió elvi hivatásához méltóan a nézőnek házhoz szállítsa a színházat. Egy valódi színházi este élményét nyújtsa. Kiderült persze akkor, hogy ez képtelenség, de magának a próbálkozásnak is megvolt az izgalma, érdekessége. Amikor végigkísérték az előkészületektől, a publikum gyülekezésétől a távozásáig az eseményeket, miniinterjúkat készítettek nézőkkel, megvallatták a direktort, a szünetben körbeültették a színészeket, és megpróbálták őket beszéltetni az éppen folyó előadásról. Az eredmény természetesen roppant mennyiségű semmitmondás, közhely és még több feszengés lett.

Mire a most leadott közvetítésre sor került, már leegyszerűsödött a dolog. A riporter mindössze a szünetben beszélgetett az igazgatóval és a főszereplővel. A Katona József Színházból az Ahogy tetszik utolsó előadását közvetítették. A megújult színház második bemutatója volt ez még 1983-ban, s öt év után vették le a műsorról. Megtudhattuk, hogy az akkor nemrég felújított színház beázott, hogy a bérházi zajok behallatszottak - hogy az átépítést a most épülő új Nemzeti tervezője vezette, azt nem innen tudjuk.

Mindennél is érdekesebb volt azonban, hogy a riporter, Wiesinger István szomorúnak találta az előadást. S ezzel az igazgató-rendező, Székely Gábor sem vitatkozott, legföljebb annyit tett hozzá, hogy az életben több a kelleténél a diszharmónia. Mai szemmel nézve pedig kimondottan szép, bölcs, megható az értelmezés, a szomorúságon értelmes derű szűrődik át. Nem több benne a keserűség, mint amennyi ahhoz kell, hogy a cukrot mégse mézmártásban adják, mint Próbakő találó hasonlatából is megérthetjük. A televíziós közvetítésben gyönyörűen mutat a díszlet. Az ardennes-i erdőt, ahol a száműzetésből szabadság lesz, s ahol minden gonosz megjavul, de ami még nagyobb csoda, a jók sem romlanak el, puhán leomló, le- és fölhúzódó vásznak adják, ellenpontozva mindazt, amit a vad környezetről beszélnek. És szép a szerelem tombolása, éppúgy, mint a melankolikus kétely, ami a nagy átalakulásokat, a váratlan megjavulásokat kíséri.

Tudhatjuk, ha hőseink visszatérnek a közönséges társadalmi keretek közé, minden kezdődik elölről. De legalább van egy hely, ahol mások a törvények, ahol bízni lehet benne, hogy lehetnének más törvények. Az egyenes adás meg arra emlékeztet, hogy talán lehetne másféle színház és másféle televíziózás is.

Zappe László