drámaírótól

a Színház Világnapján

Azt hiszem, a színház sohasem szûnik meg. Még ha paradoxul hangzik is, úgy gondolom, hogy ez a régi mûvészet egyben a jövõ egyik mûvészeti ága is.

Nem azoknak az akaratán múlik ez, akik színházat csinálnak - a drámaírók, színészek, rendezők és a többiek, akik létrehozzák az előadásokat, hanem Önökön, a népen, a közönségen, amely a jövőben is akarja majd a műfaj létezését.

Mire alapozom a színház jövőjéről szóló optimista jóslatomat? Arra a meggyőződésre, hogy a színházi alkotás az ember lelki szükségleteiből fakad, olyan szükségletekből, amelyeket soha nem fognak elpusztítani.

Kövessék, kérem, néhány gondolatomat, amelyek igazolni látszanak ezt a véleményt. Milyen régi történetnek tűnik már, hogy az ember a Holdra lépett! Már az sem tesz ránk különösebb benyomást, hogy űrhajó ment a Marsra és mintákat hozott a bolygó talajából! Már épül az a hatalmas űrállomás, amely űrturistákat és nászutasokat fogad majd, és a távoli bolygókra repülő és onnan fényképeket küldő űrhajók mára majdnem mindennaposakká váltak.

Mégis, bár abban a korban élünk, amelyben az emberiség meghódítja a világűrt, továbbra is járunk színházba, és ott vagyunk annak a művészetnek a terében, amely ugyanezen egyszerű eszközök segítségével létezett és működött már akkor is, amikor a napórát nagy technikai felfedezésnek tartották. Az én véleményem szerint az emberek és a színház között ez az egyértelmű és időtlen kapcsolat: örök. Azért gondolom így, mert bár a színház társadalmilag alakult ki, mégis, eredeténél fogva, természeti jelenség. A színház abból az időből származik, amikor az első emberek elkezdtek emlékezni az élményeikre és megjelenítették őket, abból az időből, amikor az emberek elkezdték tervezni a cselekedeteiket és elképzelni, hogy hogyan fogják végrehajtani azokat. Az első társulatok és az első előadások férfiak és nők fejében jöttek létre. Minden emberrel vele születik az a szükséglet és az a képesség, hogy előadásokat teremtsen. Megfigyelték-e már, hogy kivétel nélkül mindegyikünk rendelkezik egy társulattal, amelyben magunk játsszuk a főszerepet és ugyanakkor mi magunk vagyunk a közönség? Gyakran a drámát is mi írjuk és rendezzük, sőt mi tervezzük a társulat díszleteit is. Mikor és hogyan történik ez? Hát nem ezt tesszük-e, amikor egy érdekes vagy döntő találkozóra készülünk? Elképzeljük az egész jelenetet, hogy eldöntsük, hogyan viselkedjünk majd. Emlékeink és álmaink nem ennek a magántársulatnak az előadásai-e?

Ezért gondolom, hogy a színház sosem fog megszűnni, mert azt hiszem, hogy a férfiak és a nők sosem fogják feladni az önismeretért folytatott küzdelmet; azt az egzisztenciális igényt, hogy szemlélői legyenek saját lényüknek és cselekedeteiknek; sem az emberi léleknek azokat az elemeit, amelyekből a színház művészete kinőtt, amelyekből ezer és ezer éven át újjászületett, és amelyekből újjá is fog születni mindaddig, amíg emberi lények lesznek a szerelem gyümölcsei.