Veszprémi Petõfi Színház

Tolsztoj története finoman oldalba bök és emlékeztet arra, amit szeretünk figyelmen kívül hagyni, tudniillik, hogy éppolyan szerencsétlen, kiszolgáltatott lények vagyunk e bolygón mi emberek, mint bármely más lelkes lény. Minden(ki) ami/aki él, kiszolgáltatottja a másiknak, és fõként - legyenek bár akármilyen személyes adottságai - a vak sorsnak.

A nagyszerű adottságoknak híjával igazán nem lévő ló története Lev Tolsztoj Holsztomer című novellájában a megaláztatások története, s a ló esete mellett eltörpül volt gazdájának, Szerpuhovszkoj hercegnek az állatéhoz hasonló megaláztatástörténete.

Egy főúri ménesbe öreg, foltos lovat hoznak - ki is taszítják maguk közül a nagyszerű paripák, s csak az menti meg hősünket az eltipratástól, hogy egykori "szerelme", Szilfavirág, egy már szintén korosabb ló-hölgy felismeri. Ennek köszönhetően kapja meg a lehetőséget, hogy legalább elmesélje élete történetét: hányattatásait, hőskorát. Élete legszebb időszaka összekapcsolódik egy emberi sorssal: Szerpuhovszkojéval. A magas rangú, amúgy napjait itallal és lóversennyel herdáló úr kiválasztja őt magának egy ménesből, sok pompás paripa helyett őt, az istállómester foltos, herélt csikóját. Ő, Rőfös hozza-viszi fiatal, könnyelmű urát szerelméhez, a műlovarnőhöz, ő lesz a lóverseny győztese, majd tanúja annak, hogyan szarvazza fel gazdáját Madame Mathieu - éppúgy, ahogyan nemrég őt csalta meg a fiatal kanca. Még elmeséli, hogyan épült le teljesen a herceg, s őbelőle hogyan lett cirkuszi mén, amikor az immár idős, valóban teljesen lerobbant herceg személyesen is felbukkan. Megint lovat választana, mustrál, de régi társát nem ismeri fel. A ménes talán már hajlana arra, hogy elfogadja az öreg Rőföst, ám az nem kerülheti el végzetét: levágják.

A történet árnyalt, rafinált, olvasva valószínűleg még elgondolkodtatóbb, megrázóbb és élményszerűbb. Nagy vállalkozás volt ennek a kontempláló műnek a színpadra alkalmazása, de mivel megtették ezt már oroszok is a 70-es években: Mark Rozovszkij, Szergej Vetkin és Jurij Rjasencev, igazán meg lehetett kísérelni nálunk is, a korábbi szolnoki előadás után új formában. A szöveget Duró Győző, a zenét Rossa László dolgozta át a veszprémi változat számára.

Az első 15 percben még úgy tűnik: sikerült Tolsztojt legyőzni, s lett belőle musical, aztán az alapmű lassan ledobja magáról a "zenés-táncos" közhelyeket, s a második felvonásra már egy izgalmas, feszes drámává tisztul. Nem ismerem a Rozovszkij-Vetkin-féle zenét - Rossa László, közismerten nagyszerű stílusérzékével nyilván hű volt a szerzőkhöz -, de bizony nem hiányzik az események haladtával fokozatosan elmaradó kíséret: a tisztán prózai mű színesebb és érdekesebb lett, mint a sallangos dallamokkal fellazított kezdetek.

Aki tudja Krámer György rendezőről, hogy ő "amúgy" táncművész, az méltán csodálkozhat azon, mennyire prózai rendezés a Legenda a lóról című zenés játék. Kötelességből készültek ugyan látványos táncbetétek a színészekből álló ménes számára, ám az énekes-táncos epizódok többnyire illusztrálnak. Annál beszédesebb minden más. Gondolok itt konkrétan a lovak megjelenítésére (láb-, kéz- és fejtartás, apró gesztusok, hangok, amelyek arról tanúskodnak, hogy rendező és előadók egyaránt elmélyültek a "tárgy" tanulmányozásában), ilyen a képlékeny díszlet, annak sokoldalú alkalmazása, bevonása a játékba, s ilyen elsősorban a színészi játék minősége.

Blaskó Péter jutalomjátéka ez az előadás. Teljesen elképesztő az az azonosulási kényszer, amelynek hatása alatt nem játssza, hanem éli a történetet mint ló, elejétől végig. Mindent elhiszünk neki, minden gesztusa hiteles, holott az égvilágon semmilyen mankó nem áll a rendelkezésére. Külső megjelenésben szerencsére, akár a többi lónál, semmilyen konkrét jelzést nem kapunk: se maszk, se jelmez vagy bármi más kellék nem hirdeti senkiről, hogy ló: itt lónak kell lenni.

Ennek a feladatnak egyébként a ménest alakító színészek is megfelelnek, s bár igen komoly szakmai színvonalon adják elő a darab első harmadában előforduló közhelyes dalokat és a látványos táncbetéteket is, emlékezetünkben mégis azokat a gesztusaikat őrizzük, amikor egyszerűen "csak" lovak.

Blaskó Péter alakításában azonban az a hihetetlen, hogy minél intenzívebben és átéltebben emberi, annál inkább ló is. Ebben a figurában sűrűsödik a mű legkülönösebb üzenete: az élő, lelkes organizmusok egyetemes, közös sorsának, kiszolgáltatottságának érzékeltetése. Blaskó tehát lenyűgöz és viszi az előadást a vállán, ha azonban alakításával egyedül maradt volna, nehéz helyzetbe kerül a mű. Szerencsére azonban jók a partnerek: a veszprémi Legenda jelentékeny alakítások tárháza.

Bajcsay Mária három szerepben is csillog. Ezekből kettő, s ezek párhuzama igen lényeges, hiszen az ember-férfi fölött győzedelmeskedő nőt és a kan ló fölött győzedelmeskedő kancát játssza személyében egyazon színész. Messzemenő következtetéseket vonhatnánk le ebből, például azt, hogy: "ló, vagy ember, mindegy: a nőstény az már csak nőstény marad", de emancipáltságunk hajlamos ezt a sommázatot nem figyelembe venni, s ezúttal Bajcsay Mária jutalomjátékának tulajdonítani a szerephalmozást. Egyébként valóban maradéktalanul illúziót keltő mindegyik figurában. Életkorát óriási fölénnyel meghazudtoló, vonzó testtrikós műlovarnő és zsenge lovacska, mikor mi kell. Gazdag Tibor Szerpuhovszkoj hercege szintén remek alakítás: a tékozló, az életet két marokkal habzsoló fiatal s a megcsömörlött, lepusztult szerencsétlen egyformán hiteles, és így szervesen következik is egymásból az ő ábrázolásában.

A lovak nagy hatalmú gazdája (előbb a Tábornok, majd Bobrinszkij) Sashalmi József alakításában két különböző lelki alkatú figura. A színész szemlátomást lubickol a lehetőségben, hogy egyazon "bőrben" két jellemet abszolválhat egy estén, mégpedig a legapróbb részletekig pontosan kidolgozva.

Az istállómester korántsem mellékes szerepében Nyirkó István mellőz minden műviséget és hálás geget: eszköztelenül őszinte játékkal hat, miként Keresztes János inasa is. Keller Jánosnak Bajcsayéval analóg kettős feladat jutott: fiatal csődörként Rőfös elől halássza el a Szilfavirág nevű kancát, fiatal tisztként pedig a herceg elől a műlovarnőt. Az emancipált nők megnyugtatására a "ha csődör, akkor csődör, legyen akár ló, akár ember" típusú értelmezésre itt is lehetőség nyílik - Keller mindenesetre akár innen, akár onnan nézve nagyszerűen megfelel a feladatnak. A lóverseny résztvevőit játszó színészek, akik az első és utolsó képek ménesének lóalakjait is formálják, hasonlóképpen.

Az alakításoknak, a pergő jelenetezésnek, valamint a szerénysége mellett is látványos és ötletes szcenikának köszönhetően a veszprémi előadás végül is felemelő, készségesen elfelejtjük az operettes-sallangos felütést.

Ezt az előadást még a leváltott igazgató, Vándorfi László tűzte műsorra, hiszen az idei évad még az ő műsorterve alapján zajlott távollétében is. Nem tudni, ki marad e remek színészek közül az új szerződtetések után, de kár lenne, ha szétesne ez a már-már műhelynek nevezhető társaság.

Lőrinc Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1