1991-ben végzett a Fõiskolán. Három évadot töltött Kaposváron, majd 94-ben a Vígszínházhoz szerzõdött, amelynek azóta is tagja. Elnyerte a Déryné-díjat, a Jászai Mari-díjat, kollégái neki ítélték az Ajtay Andor-díjat, a Ruttkai Éva-díjat és a Varsányi Irén-emlékgyûrût. 1992-ben, és tavaly, 2000-ben õ kapta az Országos Színházi Találkozó legjobb nõi alakításának díját. 2001-ben pedig a Filmszemlén kapta meg a legjobb nõi alakítás díjat Gothár Péter filmjében, a Pasportban nyújtott alakításáért. A múlt évad végén jutalomjátékként eljátszotta Az iglicet, amirõl Molnár Gál Péter így írt: "Egymásnak homlokegyenest ellentmondó jellemvonásokat egységként mutat föl. Gyermetegen zsarnokoskodó, mint Kiss Manyi, Sennyei Vera módjára fenséges. Elrútítja magát groteszken, mint Gobbi Hilda. Bohóci, akár Dayka Margit. Tragika és clown. Egyszemélyben Stan és Pan. Személyében szépen folytatódik színészetünk dicsõ vonala."
Hét éve vagy a Vígszínháznál, ahol úgy tűnik, mindinkább megtalálnak azok a rendezők, azok a szerepek, amik "jól állnak" neked, amikben igazán jól érezheted magad. Ennek ellenére mintha mégis rengeteg felszabadítatlan energia maradna benned, hiszen folyamatosan feltűnsz Vígszínházon kívüli produkciókban is.
Tény, hogy szerepéhség az állandóan van bennem. Hiszen az ember mindig jobbra és jobbra vágyik, és annyi a jó szerep, amit el kellene játszani. És itt a Vígben, ha mondjuk kapok is egy-egy jó szerepet évente, az még nem teszi ki az életem. Meg hát, nagyon sokan is vagyunk.
Mindamellett elég foglalkoztatott vagy. Játszol a Sógornőkben, a Cselédekben, a Tótékban, a Fekete Péterben, az Össztáncban, Az Iglicben, és a Lóvátett lovagokban.
|
Csak abból születhet jó, amivel megküzd az ember?
Nem arról van szó, hogy jó lesz-e, vagy sem, hanem hogy színészileg olyan feladatokat kell kapjak, amiktől fejlődöm, amikből még tanulok. Fiatal vagyok, sok mindent kell még eljátszanom, hogy jó legyek, hogy megtanuljak dolgokat. És úgy érzem, ilyen szinten - nem csak itt nálunk a Vígszínházban - nem nagyon gondolkoznak. Tehát azt, hogy ki mitől menne előre, nemigen szokták átgondolni.
Azért ilyen szerepeid is akadtak mostanában, itt van például mindjárt Az iglic, ami tulajdonképpen jutalomjáték volt.
Igen, Az Iglic, az ilyen volt, de hát ilyenből kétszázmilliót kellene eljátszani egy színésznek ahhoz, hogy igazán jó legyen, mire megöregszik.
Ha ez így van, nem lenne célszerűbb inkább szabadúszónak lenni?
Á, az nem nekem való.
Pedig az ember úgy gondolná, hogy a habitusodnak is az a megfelelőbb, hiszen még azt is nyilatkoztad, minden hintába szeretsz beszállni.
Igen, de én ezt így is meg tudom csinálni. Az R. S. 9.-ben, a Bárkában, a Merlinben és a Stúdió "K"-ban például folyamatosan szoktam játszani. Ám az, hogy ne tartozzam egy társulathoz se, az nem nekem való - annyira közösségi ember vagyok, hogy muszáj valahova tartoznom. Én nem bírnám a hontalanságot. Persze az mindenképpen izgalmas, hogy különböző emberekkel találkozom, meg hogy különböző helyeken lépek fel, de hát azt így is meg tudom csinálni, hogy tag vagyok a Vígben.
Az, hogy elsősorban alternatív színházakban, szigetszerű alkotótáborokban vendégeskedsz, belső igényből fakadó tudatos nyitottság az újra, védekezés a belterjesség, a begyöpösödés ellen, vagy egyszerűen csak így alakul - hívnak, és te nem utasítod vissza?
Belső igény. Kell mennem. Tehát abszolút van rá igényem. Másrészt nem is utasítom vissza, harmadrészt meg amúgy is, ha van egy kis időm, rögtön keresek valamit. Mert kell, hogy folyamatosan dolgozzam. Ha egy kicsit is parlagon hagynak, bedilizek, nem találom a helyem. Ezenkívül az egy teljesen másfajta munka is - ott sokkal több dolog van rám bízva, mint egy hagyományos színháznál.
Ennyire igényled, hogy szabad kezet kapj?
Mindenképpen. Meg azt is, hogy magamtól találhassak ki dolgokat. A Perszónát is, amit Maszkok címen játszottunk tavaly, én vittem az R. S. 9.-be. Általában, ha van egy kis időm, akkor máris kitalálok valamit, keresek valami darabot magamnak. Mert szeretem ezeket a holt időket úgy kihasználni, hogy megtudjam, mire megyek én magam. Nyolc-tíz előadást nem tudok ugyan játszani havonta, de kettőt-hármat igen. És ez azért elég.
Térjünk vissza az anyaszínházadhoz. A tavalyi évadban a Vígben két ellentétes szerepet játszottál, az egyik egy néma szerep volt, Kattriné Brecht Kurázsi mamájából, a másik pedig egy eszeveszetten halandzsázó szómágusé, az Iglicé. Egy hétszáz éves szeretetéhes tündér-boszorkányé. Milyennek látod őt? Mit akar ez az örökéletű kis lény tulajdonképpen, és mennyire gonosz?
Erről azért nehéz beszélni, mert az Iglicet egyáltalán nem mint szerepet látom. Nagyon érdekes dolog történt velem az Igliccel kapcsolatban, azt vettem észre, hogy mindig változik (sokkal inkább, mint más szerep), így minden előadás is más, attól függően, hogy én épp milyen hangulatban vagyok.
Mennyiben más, mitől más?
Hát attól az alaktól, ami az Iglic, magától az iglicségtől, aminek épp a kiszámíthatatlanság, a változékonyság az esszenciája. És nekem ezt kell megragadnom. Ezért nem is építem fel magamban soha teljesen készre ezt a figurát - ami eszembe jut, azt csinálom. Így előre én sem tudom megmondani, hogy egy szituációban hogyan fog majd viselkedni. Persze, meg van írva egy történet, de azon belül nagyon sokféleképp viselkedhet, mivelhogy egy szellem, egy tündér, egy boszorkány, aki bármire képes, bármi lehetséges a számára - lehet gyerek, lehet férfi, nő, ötévestől háromszázig. És épp ez a jó ebben az iglicségben, hogy ennyiféle alakba bele tud bújni, meg ennyiféle hangulat változhat benne. Ezért nem tudom megfogalmazni, hogy milyen - megfoghatatlan. Szeretetre vágyik, ez a lényeg benne.
A történet végén azonban mégis ott van egy gyilkosság: azt, aki végül feláldozza magát érte és megpróbálja megváltani és szeretni, végül elpusztítja.
Igen, ezért tulajdonképpen azt is lehetne mondani rá, hogy gonosz, én mégsem gondolom, hogy az lenne, hiszen megvan az ő igazsága is, megvan az oka, hogy miért ilyen. Egyrészt ez a szükséglete az élethez, a boszorkányok már csak ilyenek. Másrészt meg azért ne felejtsük el, igaz, hogy elpusztítja a lányt, aki feláldozta magát érte, de hogyan áldozta fel magát az a lány, mennyi ideig tartott, és micsoda feltételekkel - micsoda feltételekhez köti a szeretetét. Elmegyek veled, ha észre sem veszem, ha öt perc múlva megint itt vagyok..., mert hiszen öt perc múlva úgyis visszajövök. Minden legyen, varázsoljál, meg legyen pénz, és aztán majd én öt perc múlva visszajövök. Csak azért megy el vele, mert azt hiszi, hogy ez nem is lesz áldozat, hogy ott vagyok, itt vagyok, és a gyerekem észre sem veszi, hogy elmentem. Tehát nem azt mondja, hogy tessék, itt az életem, rendelkezz vele. A szeretetet pedig nem lehet így adni, nem lehet méricskélni, feltételekhez kötni. Ezt veszi rossz néven az Iglic, ezt bosszulja meg. De azért is megérdemli a lány a büntetést, mert egyáltalán nem hisz - annyira hitetlen, hogy hiába történik meg vele mindenféle, azt gondolja, ez neki jár. Aranyat köpköd, meg eljut Londonba, ahol mindenféle csoda történik vele, és meg sem fordul a fejében, hogy ez varázslat. Azt gondolja, hogy az ő életében ez neki jár. Hálátlan.
Hamvai Kornél, a fordító egyszer azt mondta erről a darabról, hogy az egész csak egy blöff, egy stilisztikai, nyelvi játszadozás, ennyi, nincs benne több.
Igen, tulajdonképpen szerintem is mi kerekítettünk hozzá történetet. És valóban nagyon sok blöff van benne, viszont iszonyatosan sok lehetőség is, és pontosan a nyelve meg a helyzetek miatt bármit meg lehet csinálni vele. Nem egy irodalmi remekmű, ez tény, nem egy Shakespeare-dráma, viszont a játékossága miatt nagyon alkalmas arra, hogy színházat csináljanak belőle. De nagyon jó arra is, hogy a színészek megmutassák, mit tudnak. Soha életemben nem voltam ennyire felszabadult, mint ebben a szerepben, mert azt érzem, hogy azt csinálok, amit csak akarok. Ez egy közös játék Majsai-Nyilas Tünde, Balázsovits Edit meg köztem. És én mindig arra törekszem, hogy kimozdítsam őket valamerre, jobbra vagy balra, így mindig nagy izgalom van bennem, hogy akkor most hogyan fognak reagálni erre. Persze, az én fejemben azért megvan egy történet.
És mi ez a történet?
Az, hogy mindenáron el kell valakit vinni magammal. Ez az egy célom van, és ehhez képest csinálok mindent. Játék közben is teljes gőzzel erre koncentrálok, és ennek függvényében próbálom megoldani az adott szituációt.
Melyik figurát volt nehezebb megfogni, amelyik a legközelebb áll hozzád, vagy amelyik legtávolabbi a te személyiségedtől? És a sok alak közül melyik áll hozzád a legközelebb?
Leginkább a rosszgyereket szeretem, mert annál a figuránál rengeteg feszültséget ki tud engedni magából az ember, az összes gyűlöletet, amit egyébként az ilyen kis hülyegyerekekre ráraknak. Az összes indulatodat bele tudod tenni, mert azt gondolod, hogy te vagy az a kis "rohadt szemétláda". Egyébként nem könnyebb.
Ösztönösen, impulzíve játszod általában a szerepeidet?
Azt hiszem, igen, jobban mondva nem indulatból, hanem egyszerűen csak érzem, hogy megvan a figura. Az Iglicnél például most már, azt hiszem, megfejtettem mindegyik figurát.
Mit értesz azon, hogy megfejted, megfogod a figurát? Hogy elkapod a gesztusait?
Hogy megvan a helye bennem, hogy kicsoda vagy micsoda, hogy milyen alak lehet. Az öregasszony, az alkoholista, a rosszgyerek stb., ezek mind-mind benne vannak a fejemben, mert csak úgy tudom megjeleníteni őket, ha a képük is a fejemben van.
Egy szerepet hogyan szoktál felépíteni? Miből indulsz ki?
Megpróbálom megfejteni, hogy milyen figura, és azután azt próbálom összerakni magamból, a saját élményeimből. Vagy abból, amilyen én lennék egy ilyen helyzetben. Tehát nem nézek ki a Moszkva téren egy alkoholista asszonyt, hogy megpróbáljam leutánozni, és a gesztusait ellesni. Nem, mert azt gondolom, hogy az pont olyan, mint ő, de nem olyan, mint amilyen én lennék ilyen helyzetben, én nem úgy viselkednék - ezért a játékom is csak utánzat lenne. Inkább elképzelem magamat, hogy milyen lennék én, ha ő lennék.
A fokozott fizikai igénybevétel, az állandó mozgás, hintázás, és az állandó átalakulás nem nehezíti az azonosulást, elvonva a figyelmet?
Egyáltalán nem, hiszen az Iglic egy tündér, az átváltozás benne van a lényében, így aközben is, hogy öltözködöm a következő jelenetre, már Iglic vagyok. A hintát pedig különösen szeretem, hisz az is olyan varázslatos - órákig el tudnék röpködni benne.
Az Igliccel ellentétben a Lóvátett lovagokat rosszul fogadta a szakma. A színészek egykedvűen, kényszeredetten, unottan vagy sablonosan, rutinból játszanak ebben az érdektelen előadásban - szólt a legtöbb kritika. Mit tud kezdeni az ember egy ilyen sikertelen előadással, amelynek maga is részese? Ki tud-e, ki lehet-e találni magának valamit?
Sok olyan van, amiben ki tud, ám ez az, amiben sajnos nem lehet, mert a négy lány szerepe rettentő szerencsétlen és unalmas, és nincs is annyi jelenetük. Kitalálhatsz te bármit, akkor sem lesz belőlük érdekes figura, így vannak megírva. Háromszor-négyszer bevonulnak, a királylány méltóságteljes, rettentően okosakat mond, sziporkázik egyet-kettőt, és kész, nem csinál semmit. Egy jó dolog van csak benne a számomra, hogy királylány vagyok, és az még nem voltam, szépen felöltözöm, és szép vagyok. Szóval nem lehet, nem tudok semmit kitalálni, mert ezek nem karakterek, és nem is lehet belőlük karaktert csinálni - királylány, és ennyi.
A Pesti Színház Tóték előadásában viszont felfrissült néhány szerep. Részben azzal, hogy Réthly Attila a megszokottnál sokkal fiatalabb színészekre osztotta az őrnagy és Mariska szerepét, s így nemcsak egy teljesen új típusú őrnagy, de új Tótné is született, aki sokkal inkább feleség, mint anya. Sokkal dominánsabb, ahogy a férjedhez (Blaskó Péterhez) viszonyulsz; minden pillantásod, rezdülésed arról szól, hogy imádod, hogy isteníted őt, ugyanakkor gyűlölöd, hogy kétbalkezes. Tehát sokkal inkább körülötte forognak a gondolataid, mint a fronton lévő fiad körül.
Igen, hiszen mivel a fiú nincs jelen, tehát csak egy fiktív alak, azt a viszonyt nehezebb is megjeleníteni. Így azt, hogy őt mennyire szeretem, leginkább csak abban tudom kimutatni, hogy a családomnak azt a részét, amelyik itt van, szeretem nagyon. Másrészt viszont azért is fontos, hogy kiderüljön, hogy ez a Tótné mennyire szereti a Tótot, mert a későbbiekben majd, a második részben már ellene fordul, a gyereke miatt. Rikácsol vele, és ki akarja még a szívét is tépni, csakhogy az őrnagy kedvében járjon. És csak akkor tudom igazán megmutatni ezt a különbséget, a változást, ha azt is megmutatom, milyen volt azelőtt. Mert ha az elején ezt nem látni, akkor érzékelni sem lehet, hogy miből változik ekkorát.
Meddig lehet elmenni, meddig lehet megalázkodni valaki előtt, hogy a szerettedet mentsd?
Nem lehet, szerintem ezt nem lehet. Én biztos nem tenném.
Mégis úgy játszod a szerepet, mintha abszolút felmentenéd Tótnét.
Persze, hát úgy is kell, hiszen úgy van írva. Én a véleményemet nem játszhatom. Ő egy ilyen alak, tehát ellenpontozni a többiekkel kell. Neki semmi más nincs a szeme előtt, csak a Lajos, ugye az Atyaisten, az Ágikám meg a Gyula, és hogy mentse őket mindenáron. De azt már nem veszi észre, hogy mik történnek mindeközben, hogy épp amiért küzd, azt csúfolják meg. Nem veszi észre, hogy a Lajossal már bekapatták a zseblámpát, és hogy emberi mivoltában már mindenhogyan porig alázták. Nem veszi észre, nem foglalkozik vele.
Nehéz olyan figura bőrébe bújni, akivel nem értesz egyet?
Nem nehéz, olyan mint máséba, hiszen nem azt játszod úgysem, amit te csinálnál, a véleményedet nem játszhatod. Mert hiszen kit érdekel, hogy nekem mi a véleményem?
Nem könnyebb azonosulni egy olyan figurával, aki gondolkodásában is közelebb áll hozzád?
Nem, jobban izgat a másképp gondolkodó. Az az igazán izgalmas feladat, hogy az ő igazát is meg tudd fejteni.
Nem ijedtél meg ettől a legendás szereptől, már csak a korod miatt is?
Játszottam én már ezt a szerepet Kaposváron, és ott mind a négyen fiatalok voltunk, még fiatalabbak, mint most.
És ahhoz képest mennyiben játszol most mást?
Hát, nem nagyon lehet szerintem mást játszani. Annyiban játszom mást, hogy az előadás más, de az alak, az végül is ugyanaz.
Hogy egy abszurd igazán hasson, hihetetlenül aprólékos realizmussal, a legkisebb részletekre kiterjedő hitelességgel és természetességgel kell játszani. Te épp ezt valósítod meg a Tótékban, nem karikírozod Tótné figuráját, hanem a lehető legtermészetesebben teszed elénk.
Igen, hiszen az úgyis kiderül a szituációból, hogy ezek abszurd helyzetek. Erre még külön rátenni, hogy úgy is játszom, felesleges, hiszen akkor paródia lesz belőle. A Cselédek is abszurd, mégis azt is teljesen úgy játsszuk, mintha stílusát tekintve realista darab lenne. Akkor érvényesül szerintem igazán az abszurditása.
A Pesti Színház-beli Cselédek jóval erotikusabb, játékosabb, mint nyíregyházi párja, amit szintén Forgács Péter rendezett, a te Claire-ed ennek ellenére mégis valahogy megfontoltabb, nagyon visszafogott...
Igaz, hogy visszafogott, hiszen eszesebb, intellektuálisabb sokkal, mint Solange, aki igazából egy ösztönlény, ám tudatosnak azért őt sem mondanám. Inkább úgy fogalmaznék, jó az improvizáló készsége. Tény, hogy kevésbé ingadozik, mint Solange, de alkalmasnak ő sem alkalmas arra, hogy megölje Madame-ot. Hiszen az határozza meg az ő és Madame viszonyát, hogy amikor Claire meglátja Madame-ot, mindig újra szerelembe esik, amitől viszont lebénul. Hiába határozza hát el, hogy megöli úrnőjét, végül mindig lenyűgözi, letaglózza a nőiességével, a szexusával, a hatalmával, a szépségével, így nem tud cselekedni.
Láttátok a nyíregyházi előadást?
Nem, csak kritikákból ismerem, de igaztalannak tartom a vádakat, miszerint ez annak a másolata lenne. Mert ez egy teljesen más előadás. Forgács Péter nem lemásolni akart egy előadást, hanem egy másikat csinálni, három másik emberrel. Ezért a próbaidőszak szinte feléig nem szólt egy szót sem, pontosan azért, hogy ne essen ebbe a hibába. Megvárta, hogy mit találunk ki mi, mit kezdünk mi a szituációkkal, és csak ami belőlünk jött, amit mi csináltunk, ahhoz szólt hozzá. Tehát a szituációk, a viszonyok alapját mi magunk találtuk ki, nem ő tervelte el.
A Pesti Színház közönsége hogyan reagál Genet darabjára?
Változóan, de általában azért szeretni szokták, az első húsz perc alatt azonban nagyon érezni, hogy nemigen értik, mi a fene történik. Később jönnek csak rá, hogy ezek azt játsszák, hogy..., sokáig tart, mire elérnek idáig. Pedig szerintem annyira egyértelműen játsszuk ezt a részét, olvasva sokkal bonyolultabb. Mi egyébként sokkal erősebbre, dominánsabbra szerettük volna azt a szálat, ami a nők közötti szerelmet elemzi, csakhogy a színház túl szemérmes volt hozzá, így visszafogottabb lett az előadás, mint ahogy azt terveztük.
Mennyire él az, amit még 97-ben nyilatkoztál, hogy máshol nem tudod magad elképzelni, csak itt a Vígben?
Hát, most aztán főleg, mert mostanában még sokkal jobban érzem itt magam, mint 97-ben. Jobban érzem magam, mert sokkal jobban szeretnek, becsülnek, és kapok feladatokat is. Lassan kialakult egy közösség, és több emberrel vagyok jóban is. Jó érzés ide bejönni, még ha nem is történik igazán semmi - csak bemegyek a varrodába, bejövök kávézni, elmegyek a kelléktárba, jövök-megyek, emberekkel találkozom, és annyira jó a napom, mert érzem, hogy szeretet vesz körül. De hát persze ez egy más dolog, mert az elsődleges az nyilván mégiscsak az, hogy minél több nekem való szerep és minél jobb előadások legyenek, meg minél több kísérletezés. De úgy érzem, hogy Marton Laci most próbálkozik is mindenféle dologgal, és mindenfelé nyit. A Háziszínpadon például nagyon sok embernek adott már lehetőséget, a fiataloknak is. Folyamatosan mondja, hogy ha akarsz, bármit megcsinálhatsz. Így végül is bárki bármit megcsinálhat(na). Csak hát nem nagyon van akarás, én úgy látom.
|
Sok.
És őket milyennek látod, az új generációt?
Lustának.
Kaposváron, nyilatkoztad egyszer, az volt a baj veletek fiatalokkal, hogy nem volt elég erő bennetek ahhoz, hogy igazán ütős előadásokat csináljatok. Ezt a veszélyt a mostani fiataloknál is látod?
Ó, ezt még inkább. Akarat az van bennük, meg lendület is, csak épp elindítani nem képesek a dolgot.
Ez min múlik? Szükség lenne egy húzóerőre, egy húzószemélyiségre?
Igen, mert úgy látom, hogy így most csak tengés-lengés van. Mindenki csak panaszkodik, hogy nincs elég szerepe, hogy nem osztották rá ezt meg ezt, és hogy miért nem ő. De az, hogy elkezdjen valamit magától csinálni, vagy hogy megkérjen valakit, hogy gyere már, találtunk egy darabot, csináld meg velünk, ez valahogy nincs, vagy ha van is, mind befulladnak ezek a vállalkozások. Szóval, nincs elég erő, ez a lényeg. Vagy lustaság van, a fene tudja.
A nagyszínpadtól a stúdióig majd’ mindegyiken játszol. Melyik színpadtípus áll hozzád a legközelebb?
Óh, nekem teljesen mindegy, ha jó a darab, akkor mindegy. Imádom mind a kettőt. Az biztos, hogy azért a nagyszínpadnak van egy varázsa. Baromi jó érzés, hogy ott jöhetsz-mehetsz egy ilyen óriási színpadon. Ugyanakkor óriási varázsa van annak is, ami a Háziszínpadon zajlik - ott meg ülnek az arcodtól fél méternyire, így ott nem nagyon lehet kamuzni, ott kiderül, hogy mi van!
"Dalokkal sokkal személyesebb viszonyt lehet kialakítani a közönséggel, mint színházzal" - mondtad egy interjúban. Miért?
Mert amikor Dévényi Ádámmal énekelek - akkor egyébként ezerszer jobban szoktam izgulni is -, mindig látom a közönséget, minden egyes tagját. A dalok pedig nagyon személyesek, hiszen vagy magamról vagy az Ádámról vagy egy általános problémáról énekelek bennük nagyon személyesen. És rögtön látom, hogy hogyan reagálnak rá.
De hát ezt egy stúdiószínpadon is látod...
Nem, stúdiószínpadon nem, hiszen ott egy szerepben vagyok (a világítás is más), és az valahogy mégiscsak eltakar. Mert azt mondod magadnak, hogy hisz ez nem is te vagy, hanem valaki más. A dalnál ilyen nincs. Az egy egészen más műfaj, sokkal nehezebb szerintem.
Kaposvárról részben ezért jöttél el, hogy több mindenre legyen lehetőséged, és hogy egzisztenciálisan is helyreállj. Mennyire valósult meg mindez Pesten?
Hát, semennyire sem. Mármint egzisztenciálisan, mert anyagilag most is elég nehezen élek. Bár most nyáron, hogy forgattam, kerestem elég rendesen. A forgatással egy nap keresek annyit, mint amennyi a havi színházi fizetésem, így ha forgatok húsz napot, egy évre megvan a pénzem, még ha nem dolgozom is. Egyébként nagyon nehezen jövök ki a fizetésemből, ha nincs pluszmunkám. De hál’ isten nagyon sokat rádiózom, azt szeretem is. Szinkronizálni viszont nemigen szoktam, nem hívnak. A szinkronizálást egyébként meg kell tanulni - az egy nagyon nehéz műfaj, és nekem nem is megy jól igazán. Egyszer szinkronizáltam ugyan Liv Ullmannt, és az nagyon jó volt, azt szerettem, de hát ez tulajdonképpen egy kulimunka, és a legtöbbször azt sem tudod, miről szól a film, amit szinkronizálsz.
Mennyire könnyen tanulsz szerepet?
Nagyon könnyen, erről híres is vagyok. Nagyon jó a memóriám, így nagyon gyorsan tanulok. Úgy is mondhatnám, hogy szuper gyorsan. Az Iglicet például körülbelül két nap alatt tanultam meg. Nem is akarták elhinni a többiek.
Mázlista vagy.
Igen, mázlista, vagy lehet, hogy egyszerűen csak megtanítottak tanulni.
Az ükmamád színésznő volt...
Igen, Vekerdy Lilla, sajnos még csak fényképet se láttam róla, de azért az nagyon jó érzés, hogy már az őseim közt is volt egy színész.
Mi újság a maszek színházaddal?
Á, az egy szomorú dolog. Nem működik már - ott van a színpad, ott áll a szobámban, már csak egy szép tárgy. Nem működik, mert elvesztettem benne a hitemet. Nincs kedvem, meg mérges is lettem, mert olyan sokáig csináltam, és végül mégis úgy éreztem, hogy már csak nekem fontos.
Miről szóltak ezek az esték?
Mindig valami olyasmiről, amit mi színészek nem nagyon ismerünk a világból, hisz itt vagyunk a színházba bezárva minden este. Igaz, sokat beszélgetünk, de mindig csak a színházról - szóval, ez egy nagyon zárt világ, és én szerettem volna, ha nyitunk egy kicsikét.
Tehát nem a színházról szólt...
Hát, nem, főleg nem. Volt például egy ügyvédlány, aki a halálbüntetésről meg az eutanáziáról beszélt. Vagy volt egy bőgős fiú, aki arról beszélt, miért szereti Puccinit, és vagy háromórás előadást tartott nekünk Pucciniról, eközben meg lemezeket hallgattunk, és megtanultuk, hogyan kell a zenét hallgatni. Egy pszichiáter lány meg csoportterápiát csinált velünk. Lehetett persze színházi téma is, volt például egy bábelőadás. De tulajdonképpen inkább beszélgetések voltak ezek az estek, mindig olyan témákról, amik érdekeltek bennünket.
És miért kellett mindehhez színpad?
Azért, hogy legyen a téma olyan fontos, hogy valaki csak arról beszéljen. Épp ezért mindig volt ezeknek az esteknek egy előadója is.
|
Én beengedném boldogan, ám mégsincsenek igazán itteni barátaim, mármint olyan igazán közeli barátaim. Haverjaim vannak. Nem arról van szó, hogy rosszban vagyunk, vagy hogy nem szeretjük egymást, csak épp a közeli barátaim nem a színházból valók, kivéve a Gálffi Lacit.
Az, hogy körön kívülinek tartod magad, tudatos választás volt, vagy egyszerűen csak így alakult?
Nem tartom magam körön kívülinek. Bár, a fene tudja, hogy akarok-e valaha is valakikhez tartozni. De nem nagyon értek egyet a klikkesedéssel, sehol sem. Én szeretek mindenkit.
És még mindig "egy kis eltérésnek" tartod magad itt a Vígben? Meg tudtad őrizni ezt magadnak?
Szerintem igen. De talán erről mást kellene megkérdezni.
Mélypontot a szakmán belül már éltél át?
Nem, hál’ istennek. De volt épp elég mélypont az életemben így is, úgyhogy nagyon jó, hogy legalább szakmailag nem kellett ezt átélnem, mert az azért már sok lett volna.
Szakmailag is talán az lehetett a mélypont, amikor épp nem játszhattál a betegséged miatt.
Igen. Bár az sem igazán szakmailag volt mélypont, hiszen az egy helyzet volt, egy kényszerhelyzet: nem tudtam játszani, mert otthon kellett lennem. Az borzasztó volt. De hogy valamibe belebuktam volna, olyan nem volt, hál’ istennek, és remélem, nem is lesz soha.
A betegséged, gondolom, nem múlt el nyomtalanul. Mennyire változtatta meg a játékodat, mennyire változtatott meg téged?
Érettebb lesz az ember sokkal, meg olyan, mintha mélyebbről jönnének a dolgok. Másrészt nagyobb kedvem van magához a játékhoz is, és itt most a játékot a szó szoros értelmében mondom (például kártyázni, hülyéskedni). Hiszen egyébként olyan komoly dolgok történnek velünk, olyan szörnyűségesen komolyak, hogy létezhetetlen, hogy az ember mindent komolyan vegyen. Mindig is nagy örömömet leltem a játékban, de most aztán különösen hálás vagyok, nem is tudom, kinek, hogy van ez a dolog, a színház - borzasztóan unatkoznék, ha nem lenne.
Azok közé a ritka színészek közé tartozol, akikről még soha nem olvastam rossz kritikát, lehet persze, hogy te most majd rögtön megcáfolsz...
Nem, nem cáfollak meg, én sem olvastam. Egyszer kaptam ugyan egy rossz kritikát, de az sem igazán rám vonatkozott, hanem a szereposztásra, mégpedig a Boldogtalan holdnál, tudniillik, hogy bár nagyon jól megoldottam, Josie mégsem nekem való szerep. Ám én úgy gondolom, hogy ez igenis nekem való volt.
Az, hogy mindig csak dicsérik, mennyire kényelmesíthet el egy színészt?
Semmi esetre sem kényelmesít el. Nem, mert attól félsz, hogy jó, most jót írtak, de mi lesz legközelebb. A jó kritika jó, mert sarkall, sarkall arra, hogy legközelebb is jó legyél. És megerősíti az embert. Sokat azért nem szoktam rá gondolni, elolvasom, örülök neki, aztán annyi. De ez épp elég ahhoz, hogy az önbizalom normalizálódjék.
Mit kapsz a színészettől, és mit adsz te magadból?
Mit kapok tőle? Hú, ez jó nehéz kérdés. Nagyon sok mindent, nagyon sok örömet. Nagyon sokat tanul az ember belőle, emberi sorsokról például. És sokkal jobban kezd figyelni a világra, másokra is. Fejleszti az empátiakészségét. Másrészt meg sok mindentől megszabadulsz általa, mindenféle benned lévő feszültségtől, szorongástól, fájdalomtól. Amit pedig adsz, az te magad vagy. Egy nyitottságnak, nyíltságnak kell lennie - hogy őszinte merjél lenni és minél többet elmondani magadról egy szerepben. Hogy valami személyes dologból, személyes élményből próbáld megfogalmazni a szerepeidet, nem mindet persze, mert van, amelyiket nem lehet, de az alapja, az mégis ez. Az ember ilyenkor meg is könnyebbül. És azt valahogy mindig megérzik a nézők is, hogy történik-e veled valami játék közben vagy sem. Egy mondatot csak elmondtál a levegőbe, vagy van mögötte valami történet, ott belül. Tehát az ember nem lehet gyáva, és nem lehet szemérmes. És nem lehet nagyon hazudni sem. De van egy olyan dolog is ebben (aminek a hiánya engem mostanában mindinkább elkeserít), hogy közös játék. És ma leginkább ez a közös játék vész el a színházból. Pedig elvileg olyan igézete van a színháznak, hogy ha felmész a színpadra, egyszerűen muszáj, hogy ne a szerepedre figyelj meg ne is a darabra, hanem a többi emberre, aki ott van veled a színpadon. Ugyanis mindenki valahogyan beszél hozzád, valahogyan mond neked valamit. Mostanában azonban, sajnos, már nemigen találok olyan helyzeteket vagy olyan partnereket, hogy lehetne egymással játszani.
És ez miért alakulhatott így?
Nem figyelnek a másik emberre. Hogyha például én tegnap ide tettem ezt a hamutálat, ma meg ide teszem, nem fogja észrevenni a partnerem, mert nem foglalkozik a másikkal, csak magával. De akkor nem is születik semmi. Ha nem egymásból építkezünk, ha nem egymásra figyelünk, akkor minek vagyunk itt, minek csináljuk egyáltalán? Szóval, igazándiból én a közös játékot kapnám a színháztól, ha kapnám. De ez ma már elég ritka.
És ez speciálisan a Vígszínházra jellemző, vagy általános probléma?
Á, nem speciálisan vígszínházi probléma, ez általában így van, sajnos ez a gyakori. Az a gyakori, hogy inkább csak egyéni kitüremkedések vannak egy előadásban - hogy mi lesz az én három vagy százhúsz mondatommal, mert én a főszereplő vagyok, te meg csak a mellékszereplő. Ilyeneken megy a hatalmi civódás, kukacoskodás.
Ez azért fura, mert itt azért mégiscsak nagyon tehetséges emberek vannak...
Nagyon.
...és az ember azt gondolná, hogy aki tehetséges, az tudja azt, hogy a közös játék az ő saját érdeke is.
Itt a Vígszínházban az idősebb generációra azért még ez a jellemző, legalábbis a nagy részükre, tehát van azért még jó néhány ember, aki ezt a játékmódot képviseli. A fiatalok azonban nem.
A fiatalokon a főiskoláról mostanában kikerülteket érted?
Igen.
És ez mitől lehet így? Egyre kevésbé nevelik őket az egymásra figyelésre és a közös játékra? Netán egyszerűen csak arról van szó, hogy ma arra állt be a világ, hogy mindenki a saját szekerét tolja?
Igen, inkább ez utóbbi. Tényleg olyan ritka az igazi jó játék. Mikor tudod, hogy mindenkinek fontos, amit csináltok. Amikor bármit lehet, a másik meg megy veled.
Vannak kedvenc partnereid?
Igen, Gyuricza Istvánnal és Ternyák Zolival szerettem nagyon együtt játszani, most pedig leginkább Igó Évával. Vannak még persze, akikkel szeretek együtt játszani, de ők a kedvenceim. És van egy-két ember, akivel meg nagyon szeretnék, de még nem játszottam. Balkay Gézával például mindig is nagyon szerettem volna.
És kedvenc rendezők?
Zsótér Sanyi mindenekfelett. Ővele nagyon jó dolgozni, jól kiegészítjük, és nagyon jól meg is értjük egymást. Minden közös munkanap egy ajándék, nagyon nagy öröm a számomra. Mindig alig várom, hogy ismét együtt dolgozzunk - dolgozunk az idén is, A szecsuáni jóléleket csináljuk a Pestiben. Gothár Péterrel is szeretek dolgozni, mert tőle meg nagyon sokat lehet tanulni.
Van szerepálmod, vagy olyan rendező, partner, akivel nagyon szívesen dolgoznál együtt?
Oh, sok ilyen van. Itt a mi színházunkban is van például számos olyan ember, akivel még nem játszottam. Pedig hát itt vagyok most már hatodik éve. Nagyon szeretnék például Tordy Gézával játszani. A rendezők közül is van sok. Vallóval például még egyáltalán nem dolgoztam, és Ács Jánossal sem.
Egy éve azt nyilatkoztad, hogy egy másik szerepre is vágysz már - az anyaszerepre.
Nagyon. Nemrég volt az esküvőm Dévényi Ádámmal, és persze szeretnénk majd gyereket is.
Otthon maradsz majd, vagy ahogy csak lehet visszatérsz a színházba?
Ameddig csak lehet, otthon maradok. De egy évnél többet azért, úgy gondolom, nem nagyon bírnék ki színpad nélkül. Hiszen az az életem.
Marik Noémi
