Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház

Kaján és kegyetlen elõadás. A legmagasabb rendû színházi eszközökkel elkészített - meglehet, még nem is végleges formájú - lélektani tanulmány ez erkölcsrõl, hivatásról s a hatalommal felruházott tehetségtelenség kielégülni nem tudásáról. Arról, hogy milyen világra szóló veszedelem is a viszketeg dilettantizmus, amikor csak a nagy mondhatnék feszíti a lelket, de nem segíti meg azt soha gyõzedelmes kifejezés. Nincs megnyugvás, mert a nagy hûhóval meghívott szavak rendre átrepülnek a hitvány várakozó feje fölött.

Hogy a szólni tudással már lehetett valami gond, azt kénytelen érinteni gondolatban a néző, mert a játék visszafojtott csöndességű indulásakor a macskaléptű Nero, mintha lezárni készülne eddig való dolgokat, tüntetően lerak a játéktér szélére egy sötét kavicsot. Nem lehet nem gondolni az ókori retorika beszédjavító kínzóeszközére. Ha másról lenne szó, magukra vessenek az alkotók, az üzenet így fogalmazódik meg, s leginkább így olvasható.

A koreográfus-rendező Horváth Csaba maga tervezte a mozgásszínház színpadképét is. Kékesfehér űr van előttünk, hátul középütt sziklatörmelék, rajta porolóforma kapu magaslik, talán valami átjáró ez transzcendens hatalmakhoz. Jobbra elöl a fehér atlétatrikóba s hosszú alsóba bújt Nero (Gazsó György) pózol, balra hátul, az átló másik végén, ragadozó figyelemmel vár jelenésére az alávetettek fortélyos hatalmával rendelkező női princípium - feleség, szerető, város, ország, múzsa - megszemélyesítője (Ladányi Andrea), lágyan omló, fehéres selyem gyakorlóruhában. (Jelmeztervező: Szűcs Edit.) Néhány fényes fémtárgy - botok, tálcák, vízzel telt nagyobb tál - segíti a játékot.

Nero gondban van. Gondolkodó pózából kis, narcisztikus rángásokkal vált át újabb, kifejezőnek vélt pozitúrákba, s úgy "érzékeli magát" szakaszról szakaszra. Nagy énélmény-gyakorlat ez az első öt perc. Mennyi gyönyörű megfigyelés hasznosul itt! Áldott legyen minden kimódolt tartású meglesett civil, minden valaha látott dagályos dilettáns. Ahogy a fellengzős elgondolást követi a hebrencs indulatú kivitelezés, majd az ebbe belecsúszó pontatlanság, az szakavatott elemző tanulmány az örökké való giccs lényegéről.

Gazsó György és Ladányi Andrea | Simarafotó

Hogy kell? Hogy kell?! - sürgeti a megkívánt szerep, s a nagy akarástól megnő az alak aurája. Vagyok! - élvezi magát a pózokban. Nagyon vagyok! - s innentől narancssárga fény is segíti az érzést. Segítője új kellékeket hoz, szinte leckéket ír elő neki. Ladányi Andrea most olyan, mintha a reménytelenséggel barátkozó, vén Seneca lenne. Aztán, érezvén a növekvő tanítványi étvágyat, már a ravasz és kiművelt Poppea jelenik meg a táncos mozdulataiban. Föltálalja magát, sőt, igazán meg is adja magát az önépítéssel elfoglalt szörnyetegnek. Hátha. Úgysincs számára sehol semmi kapaszkodási lehetőség ezen a befolyásolható óriáscsecsemőn kívül. Nero eszik. Mindent. Amit lát. Lábat eszik, cseresznyefürtként összemarkolt, női lábujjakat habzsol.

A jóllakottság után szerelmi játék bevezetője indul. Gurulás, ölelés, forgás, máris ott vannak a bal hátsó térfél koporsószerű emelvényén. A Nő gyönyörű pózba merevül, hihetetlen, de fektében repül, s szinte elpárolog az odaadástól. Az egyesülés előtti pillanatban azonban fölpattan ez a fölhevült pojáca, s mintha tükröt keresne, futva a felkészülési térnek számító jobb oldalra ér, s magát figyelve gyakorlatba kezd: most, na most, na most milyen vagyok? Jó vagyok!

Visszakúszik, s elnyert erejét magasabb - tanult szinten - kamatoztatva, most a hét dombú Róma anyácskát rakja tele játékszerforma, fehér makettekkel, kis diadalívvel, oszlopcsarnokkal. Birodalmat épít. Szabályoz. Méreget. Kipróbálja, meddig bírja levegő nélkül élő játékszere. A Nő fuldokolni, majd remegni kezd, s leperegnek róla a tárgyak. Földre zuhan. Agrippina is ártalmatlan immár. S az imperátor előtt új utak nyílnak. Katonai mars ütemére járja be az eddig nem használt, balról a jobb hátsó mezőre futó átló vonalát. Masírozás következik. A szerelmi győzelem után a hatalmi élvezet klasszikus formái jönnek. Masírozik, aztán egy lábon kunsztokat csinál. Durvább ölelést durvább mozdulat követ, majd hirtelen azt vesszük észre, hogy már egy tribün népének integetnek. Céltalan, arctalan vágy löki a császárt tovább, valami megfoghatatlan kellene... Valami... Valami... Sajgó kielégületlenség taszítja előre.

Az eddig háttérben megbúvó zenei effektek fúvósokkal és dobokkal teljes ünnepi szertartást jeleznek. Előkerül a megafon, lihegés, nyögés, farkasüvöltés nyikorog a torkában, mert szólani kellene valamit. Csak hát a szavak nem jönnek, megint csak nincs mit mondani. Évezredeket ugrunk pár perc alatt. Fekete-fehér dokumentumfilmek emléke hullámzik a jelenet alatt bennünk. A Nő még utoljára megteszi, ami tőle telik. Szolgai alázattal sícsizmára hasonlító szerkezetet erősít a férfi lábára. Utolsó simítások ezek a szörnyetegen. Aztán, a kőhalom mögötti térbe ér, fellép a magasba, s eltűnik, egyedül hagyva Nerót.

Viszolyogtató cirkuszi mutatvány következik. Nero fölügyeskedi magát a porolónak tetsző állványzat rúdjára, beleakasztja csizmáit a keresztrúdba, s mint egy kövér denevér, aláereszti súlyos testét. Fejjel lefelé hintázni kezd. Talán ez az a mód, ahogy mások istenülnek? Talán ez az ihlet pillanata? Ez a furcsálkodás lehet a művészet maga? Vonaglik, tekereg, kínlódva izzad. Csillogó csöppekben szakad róla a vízzel keveredő verejték. Nyifog, nyikorog, préseli magát, hogy jönne már a várva várt szó a szájra - s egyszerre rekedten, majd mind erősebben üvölteni kezd. Röfögve sír, röhög, részegen ordít, érzi, most van a csúcson.

Aztán lekászálódik. Mi meg rettegünk. És mintha valahol itt lenne vége az előadásnak. De utána még több zárlat következik. Múzsaruhában, szoknyácskában, spiccen közlekedve visszatér a Nő, madárként vibrál, illetve úgy viselkedik, mint főnöki feleség egy fogadáson. Nem tudni pontosan, hogy hol járunk, s hogy mi történik, különösen az megfejthetetlen esemény, amikor az elváltozott alakban visszatérő Nő hegyes kis fejmozdulattal kiköpi szájából a kavicsot. Ki ez a jelenés? Mi szándékkal van jelen?

Némi bizonytalankodás, pulzusmérő halálfélelem és egyéb szorongásos rohamok legyőzése után, Nero összehajtott barna leplet vesz elő. Mikor a földre teríti, akkor látszik, hogy bársonyfényű, szép kidolgozású marhabőr az. Az alaktalan forma a magasból nézve olyan, mintha hatalmas vérfolt lenne. Nero megsimítja, belekucorodik, s megnyugodva, lassan, hosszú öltésekkel "belevarrja magát" - az ókori Róma törvényei szerint - az anyagyilkosoknak járó marhabőrbe.

Az előadás néha rejtvényként kínálja magát a nézőknek. Enigmatikussága olykor hozzáad, soklépcsős befejeződése inkább elvesz az erejéből. Talán a dramaturgiai munkát végző Vámos Anna lehetne kicsit erőszakosabb a következő időben, ha ez egyáltalán elképzelhető a három erős emberrel szemben. Ennek ellenére az évad legjelentősebb előadásai közt kell számon tartani a nyíregyházi játékot. Sőt, az is lehet, hogy ez a legjelentősebb, s talán a legmegrázóbb produkció.

Gabnai Katalin